Mivel G jobban volt, rögtön ugrottuk a sűrűjébe. Reggel kimentünk a Yangshuot átszelő útra, hogy majd fogunk valami járművet, ami elvisz a Yulong folyó hídjához. Hát, nem pontosan így alakult. Ami megállt, annak a sofőrje se értette, hogy mit akarunk, mi meg nem akartunk úgy beszállni, hogy nem tudjuk, hogy a busz tényleg oda megy-e, ahova mi is szeretnénk. Persze nyilván oda ment, mert hova máshova, de annyi bután visszabámuló arcot ritkán lát az ember, amennyit aznap reggel volt alkalmunk látni. Pedig nem lehet annyira bonyolult kitalálni, hogy hova is akarunk menni, még akkor sem, ha viszonylag rossz a kínai kiejtésünk.
Szépen elindultunk hát gyalog, végül ez a finom közelítés a célhoz azzal végződött, hogy legyalogoltunk vagy hat kilométert, és megérkeztünk a hídhoz.
Maga a híd természetesen teljesen érdektelen modern betonhíd, csak azért volt érdekes, mert itt keresztezi az út a Yulong folyót, aminek a völgyében kirándulni szerettünk volna. A Yulong egyébként sárkányt jelent, ez a híd és a folyó neve is.
Szóval hat kilométer után megérkeztünk a túra elejére. Nem zavart különösebben, mert a bélyegnyi térképünk alapján innen csak tíz kilométerre volt a Yulong híd. Aki már olvasott legalább két bejegyzést, az már sejthet valamit.
Lefordultunk a főútról, és elindultunk a völgyben. Tulajdonképpen már az ide vezető út is nagyon látványos, ha az ember nem folyamatosan attól retteg, hogy elcsapja valami háromkerekű szörny, esetleg egy tandembicikli.
Yangshuo és környéke a környező karsztvidék miatt híres. A mészkőhegyek körben mindenhol olyan formát vettek fel, amilyet csak a gyerekek rajzolnak. A teljesen sík területből sorban állnak ki a hegycsúcsok, És nemcsak hogy hegycsúcsok, mindegyik szinte vagy nem is szinte függőleges oldallal indul, hogy aztán lekerekített csúcsban végződjön. Ezek a meredélyek viszont nem akadályozzák a fákat abban, hogy elborítsák a hegyeket. Igazából csak a függőleges és repedésmentes hegyoldalakon látszik a szikla, minden mást sűrű zöld növényzet borít.
Ilyen hegyek közt haladtunk, elvileg a Yulong folyó mellett, de inkább csak mentén, mert a folyó kissé arrébb folyt és nagy bánatunkra a partját már elborították a szállodák. Az utat, amin haladtuk, pedig lebetonozták, hogy a mellettünk elzúgó teherautók kisebb port verjenek fel. A teherautóforgalom kizárólag a turizmusnak volt köszönhető. A legtöbb ember ugyanis nem gyalogol, - ami harmincöt fok felett megbocsátható – hanem bambusz tutajjal teszi meg az utat, természetesen a folyón lefelé. Láttuk is, ahogy a tutajokon színes napernyők alatt ültek, és boldogan locsolták a mellettük elhaladókat, vagy éppen pajzsként használva napernyőjüket próbáltak védekezni. Aztán a tutajokat teherautók viszik vissza az úton, általában ötösével.
Szerencsére a szállodák hamar elfogytak, és némi kitartó gyaloglás után elértük a betonozott út végét is. Innentől természetesen a tutajok is megritkultak, így a táj hangulata is sokkal romantikusabbá vált. Mivel szép napos idő volt, szépen folyt rólunk a víz is, G pedig előszedte kedvenc mondókáját, amit a családi legendárium egy csónakázásról őriz még két éves korából: „Mikor ugrunk már bele?!” Ez egy csónakázó tavon nem biztos, hogy bekövetkezik, de most, a folyó egy nyugisabb szakaszán nehezebb lett volna megállítani, mint egy vízibivalyt. Szóval megálltunk fürdeni. G bugyi-melltartóban bemászott a vízbe, a parton ücsörgő bácsi nagy örömére. A víz tiszta és meleg volt, talán még melegebb is, mint néha a leves a menzán. G elégedetten dagonyázott, mint a fent említett jószágok, de ezzel a hasonlóságok sorának természetesen vége.
Kicsit később aztán megjelentek a helyi gyerekek is, akik nem csak fürödtek, de hoztak egy hálót is, hátha fognak valamit, aztán jött még néhány tehén, hogy a folyón lévő gáton átkeljen átsétáljon a túlpartra. Sok ilyen gát van, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy lehet öntözni a rizsföldeket, meg mellesleg tutajozni is. Különben azt hiszem, hogy a legtöbb helyen nem lenne húsz centinél mélyebb a víz.
Pancsolás után sokat nem kellett törődni a száradással, mint mondtam meleg volt, nem is kicsit. A folyóval továbbra is párhuzamosan haladtunk felfelé, azt csodálva, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy ilyen hegyek, ilyen táj kialakuljon. G-nek azonnal volt egy elmélete, ami azon alapult, hogy márpedig ilyen hegyek nincsenek, tehát csak az lehet, hogy az elkárhozott lelkek a pokolból próbáltak feltörni, aztán az ujjaik nyomták ki így a terepet. Engem meggyőzött.
A következő hídnál átmentünk mi is a túlpartra, és a rizsföldek gátjain folytattuk az utat. Kicsit később kiértünk a falvakat összekötő útra, ami természetesen csak a parcellák közti csapások után tűnt útnak, mert a legnagyobb jármű, ami elmehetett rajta, az a motor volt. Forgalom természetesen nem volt, pontosabban két biciklis páros jött csak szembe. Érdeklődésünkre az első azt mondta, hogy gyalog a híd még vagy 20 perc. Fél órával később jött a másik csapat, az ő becslésük szerint még onnan volt 45 perc. Bíztató volt. Már kezdtünk arra gondolni, hogy Kína valami hangzatos modernizálás mottó alatt elbontotta az 1415-ben épült hidat, de végül csak elértük. Akik az elején sejtettek valamit, azoknak mondom, hogy lehet a kaján vigyort szélesebbre húzni, a napi gyaloglás a hídnál érte el a huszonharmadik kilométert.
Igazi híd egy félköríves boltív a folyó felett. Lépcsőn lehet felmászni rá, és természetesen a másik oldalon is lépcsőn lehet lemenni. Valószínűleg ennek köszönheti, hogy még áll, és nem omlott össze valami tizenhétszeresen túlterhelt teherautó alatt. Mi csak a közepéig jutottunk, egyrészt mert onnan volt jó a kilátás, másrészt nem is akartunk átmenni, harmadrészt ott kapcsolt le egy nő, aki bemondta a minden Yangshuo környéki által ismert mondatot: Hello, bamboo! A nap folyamán ezt minden egyes kínai elmondta nekünk, de egyikkel sem mentünk tutajozni. Most viszont pont ezt szerettük volna, 23 km után leülni és csak csorogni lefelé. Arra ugyan már nem volt idő, hogy a gyalog megtett teljes hosszt megtegyük vízen is, de nagy veszteség nem ért, napnyugtáig volt még két óra, pont annyi, amennyi elég ahhoz, hogy eljussunk a Yangshuoba vezető útig.
A bambusztutaj nem a mérnöki zsenialitásáról híres, inkább arról, hogy egyszerű, mint a faék. Hat-nyolc szál bambuszt kötnek egymás mellé, és már kész is. A magas szintű technológiát az képviseli, hogy tűz felett meggörbítik a bambuszok végeit, így aztán jobb az ellenállási tényező, meg a gátakon való leszánkázásnál sem akad meg az eleje. Gátból pedig ugye van kétszáz méterenként egy. És mindegyiknek a közepén egy szakasz, ahol a víz úgy bukik át, hogy egy tutaj is le tud menni, természetesen a hasán csúszva, nem túl elegánsan.
Ezek a gátak aktívan akadályozzák a motorral hajtott járműveket, így a tutajokat rúddal kell előre hajtani. Szerencsére az árban benne van a meghajtó személyzet is, így tényleg csak ülnünk kellett a tutajra rakott bambuszszékeken, annyi dolgunk volt, hogy a lassan lemenő nap fényében csodáljuk a tájat és felemeljük a lábunkat a zúgóknál. Már ha nem vágytunk lábmosásra.
Mivel már ilyen előrehaladott állapotban volt az idő, gyakorlatilag a miénket kívül alig volt más tutaj a vízen, mondhatni miénk volt a folyó, semmi nem rontotta el a látványt.
Pontosan napnyugtakor raktak partra, tíz perccel később pedig már tök sötétben vágtunk át egy falun az út felé. Még szerencse, hogy régi emlékeim alapján sejtettem, hogy merre járunk. Az aszfaltra kiérve aztán stoppolni kezdtünk. A forgalom természetesen motorosokból állt, így sok sikerrel nem jártunk, de a második autó fel is vett, bár közben megtettünk legalább egy kilométert és összecsíptek a szúnyogok. Egy kínai apuka vett fel a két lányával. Angolul ugyan nem beszéltek, de elég intelligensek voltak ahhoz, hogy maguktól is kitalálják, nem a külvárosba tartunk és bevittek a város közepébe. Szépen megköszöntük aztán rögtön célba vettük az egyik éttermet.
Utolsó kommentek