Hajnali háromig néztem ki a sötétbe, aztán valami félkómába estem, hogy hol felébredve, hol álomba rázkódva megérkezzünk valahova, ahol egy órát álltunk. Aztán az egy óra után a sofőr odajött, és egy csattanósat rácsapott a karomra, hogy ez itten Guilin. Hát, cifrán küldtem el az édesanyjába, mert egyrészt valakit úgy ébreszteni, hogy ráverünk egyet, az nem civilizált megoldás, másrészt miért most mondja.

Mindenesetre lekászálódtunk és kipakoltunk a csomagtartóból, hogy azonnal lecsapjon ránk egy másik buszos. Felkászálódtunk az újabb buszra, amin még alig volt utas. Lassan érkezett egy-két ember, aztán nagyon-nagyon lassan elindultunk, hogy a városban összeszedjük azokat az embereket, akiknek séta közben az jutott eszébe, hogy Yangshuoba kéne menni. Ezzel eltelt egy óra. Tele lett a busz, lehetett volna emberi tempóra váltani, ám belekerültünk egy katonai konvojba. Szerencsére nem a teljes hadsereg vonult fel, csak néhány teherautó ágyúkat vontatva. Lassan leelőztük mindet, és beértünk a karszthegyek közé.

A nap még csak nem rég kelt, az idő meglehetősen párás volt, de a hegyek így is lenyűgözők. A sík terepből állnak ki, a legtöbbnek szinte függőleges az oldala, és teljesen abszurd formákat vesznek fel. Szóval gyönyörű a táj, de hát ezért rázattuk magunkat igen hosszú órákon keresztül.

A városban szokás szerint nem a buszállomásra vittek, hanem kiraktak korábban, véletlenül pont egy szállodai felhajtó orra előtt. Nem volt szimpatikus a fickó, de a hely, aminek a kártyáját mutatta jó helyen volt, az útikönyvünkben is szerepelt, hát hagytuk, hogy odavezessen. Nem vezetett. Helyette egy hasonló nevű unszimpatikus helyre vitt, egy lerohadt kis utcába. Mondom neki:

- Te, biztos vagy benne, hogy ez az a hely?

- Ó, hogyne!

- És ez milyen utca?

- Ez itt a Xi jie.

Hát, mit ne mondjak, úgy otthagytuk, mint annak a rendje. Ráfaragott velünk, mert én már jártam Yangshuoban, és habár Kínában gyorsan változnak a dolgok, olyan ritkán van, hogy egy utcát beszűkítenek. Pár száz méterrel arrébb aztán kezdtem ráismerni a környékre, és szállást is találtunk. Szobánknak hatalmas ablaka van, ami egy falra néz, de ezt már megszoktuk, szinte igényeljük is.

Gyors zuhanyzás után eldőltünk, mint a rohadt nád, bár én aludni nem tudtam, helyette az elmaradt számítógépes munkákat csináltam meg. Az olyanokat, mint az archiválás, a töredezettség-mentesítés, meg az egyéb alja munkákat, amik azért mégiscsak szükségesek.

Mikor G felébredt, elmentünk ebédelni, hogy aztán zuhogó esőben menjünk vissza. G nem érezte jól magát, így visszalefeküdt aludni én meg a hallban élveztem a wifi előnyeit. Látva, hogy van gépünk, a recepciós srác azonnal felszaladt egy tekercs kábellel és cellux-szal, hogy bekösse a netet a lakosztályunkba. G nagyon örült a látogatásának, éppen elaludt. Mindegy, tény, hogy most már van internet a szobánkban is.

A gyógyulásos semmittevésben csak egy vacsoraszünetet tartottunk, ami után egyedül lementem a folyópartra, megnézni, hogy ugyan megvan-e még.