Béreltünk egy motort, hogy egészen pontos legyek, egy robogót. Abból is automata váltósat, mert Vietnámban van fontosabb is, mint a sebességváltás, nevezetesen a túlélés.
A cuccokat szépen elosztottuk, G kapta a fotóscuccot, én meg a kishátizsákot a lábamhoz. Első utunk a benzinkútra vitt, mivel kiderült, hogy csak motort béreltünk, benzint nem.
A kútoszlop körül nagy összevisszaságban álltak a robogók, amik között körbejárt a benzinkutas és csepegtetett mindegyikbe. A miénket tele kértem, de később kiderült, hogy csak félig töltötte. Valószínűleg át lettünk verve, de se azt nem tudom hány literes a tank, se azt, hogy mennyi a benzin, úgyhogy nem volt annyira fájdalmas a dolog. A kútoszlopon ki volt írva ugyan, de két másodpercen belül nullázta és már a következő motort töltötte. A tankolásnak megvolt az a mellékes előnye, hogy az ülés alatt megtaláltuk a bukókat.
A főútra visszakanyarodva már robogtunk is Tam Coc felé. Az oda vezető út nem volt messze, így hamar megszabadultunk a hajókürttel szerelt kamionoktól és egy szinte üres, négy sávos úton haladtunk az első napirendi pont felé.
Lazán egy fa árnyékába húzódtunk, de már integettek is, hogy itt nincs ilyen liberalizmus, lehet szépen beállni az őrzött parkolóba, ami egy kis féltető volt parkolóőrrel, meg a társaival, akik nélkül nem tudott volna kártyázni. Kifizettem az őrzési díjat, és kaptam egy cetlit róla. Konkrétan egy füzetlapdarabot. Az őr szúros szemmel rám nézett és a lelkemre kötötte: „No ticket, no moto!” Aztán érezte, hogy egy kicsit komolyabbra sikerült a dolog, mint gondolta, és elröhögte magát. Én is nevettem, de jól elraktam a fecnit, mert ugye az nevet, aki utoljára nevet. Vietnámot egyébként úgy tűnik, hogy a Motorola szponzorálja. Akárhol szállunk le a buszról, vonatról, ott áll egy csapat motoros és kórusban köszöntenek: „Hello, moto!?” Ők a taxisok egy alfaját képezik, a motoros taxisokat, a helyi nevük: xe om. A xe taxit jelent, az om meg kapaszkodást. Hát, ilyen a forgalom!
G egyébként egészen jól viselte a bemelegítő szakaszt, egyszer se kapaszkodott a mellbimbómba, mint azt tette első motorozásunkkor, ezzel nagyban megkönnyítette az én dolgomat is.
Szóval jöhetett a csónakázás a Tam Coc barlangban. Természetesen jegyet kellett venni a folyóra, ami azért elég vicces, meg a csónakra is. Pontosabban csónakot kellett bérelnünk, de ki volt írva, hogy külföldiből csak kettőt vihet. Még szerencse, hogy ketten vagyunk csak! Vagy a külföldiek kövérebbek, vagy őket szeretnék kicsit jobban megvágni.
Elindultunk a lassú folyású folyón felfelé. Ugyan olvastunk róla, hogy lábbal eveznek, de azért a valóság kicsit más volt, mint ahogy elképzeltük. Teljesen hétköznapi csónakok voltak, egy pár teljesen hétköznapi evezővel. Az evezős nénink ült a padon és a lábával forgatta az evezőket, de nem pont úgy, mint ahogy kézzel csinálja az ember, hanem felváltva húzott egyet jobbal, egyet ballal.
Útközben a nénink elcsevegett a mellettünk haladó csónak evezősével. Aztán felvettünk egy kislányt is, feltehetőleg az evezősünk lányát. Nem volt túl lelkes kislány, búval bélelten üldögélt G mellett egy hatalmas rizsszedő kalapban.
A folyó szinte már szokásossá vált karsztkúpok közt folyt. Ahogy kanyarogtunk felfelé, elértük az első barlangot. A barlang tulajdonképpen a folyó által kialakított alagút, amit azért alakított ki, hogy ne kelljen megkerülnie a hegyet. Csónakunk egyenesen tartott egy sziklafal felé, ami pont úgy nézett ki, mint bármelyik a környéken, csak a víz szintjénél ki volt mosva. Mikor az előttünk haladó csónak egyenesen besiklott a hegy alá, akkor látszott csak, hogy barlang. A belmagassága nem túl nagy, konkrétan elég gyakran le kellett hajolni, hogy ne verjük be a fejünket. Persze a kislány csak ült, nem túlzottan hatotta meg a dolog.
Az út végéig még két másik barlangon csónakáztunk át, mindkettő hasonló volt az elsőhöz. Kint ugyan éppen nem esett az eső, de bent igen. Valószínűleg az elmúlt napok esői most értek át a hegyen és folytak a nyakunkba.
A csónakázás végén aztán elkezdődött a „Hello, buy something”. Az egyik trükk, hogy az üdítőárus tukmálja a portékáját, ha nem vesz a kiszemelt áldozat, akkor javasolja, hogy az evezősnek vegyen egyet. Ezt sokan kellemetlennek érzik visszautasítani, mert szegény asszony már egy órája evez. Vesznek neki egy doboz üdítőt, amit az féláron rögtön továbbértékesít az eladónak. Így az üdítő csak tesz egy kört, mégis mindketten kerestek rajta. Sajnos ez nálunk nem működött, egyrészt mert hallottunk a trükkről, másrészt mert szívtelen dögök vagyunk.
Hamar feladták a szekálásunkat, mert a szomszéd csónakban ülő sráccal kezdtünk beszélgetni, így egyáltalán nem figyeltünk arra, hogy éppen mit akarnak eladni.
Elkezdtünk lefelé csorogni a folyón, a barlangokon keresztül vissza, a kiindulási pontra. Közben a kislány eltűnt a csónakunkból, de úgy, hogy azt se tudjuk hol. Nyilván átszállt egy másik csónakba, mert ki nem kötöttünk, úszni meg nem hiszem, hogy kiúszott volna.
Evezősünk tett még egy kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, egy helyen megállt, és előhúzott néhány hímzést egy ládából, de olyan érdektelenek voltunk, hogy hagyta a fenébe. Láttuk, hogy más csónakokban gyakorlatilag beterítették a turistákat a terítőkkel. Azt hiszem, ezzel a döntésével érdemelte ki a borravalót, amit azért maga is felvetett érkezés előtt, de viszonylag diszkréten.
Megvolt a fecni, kaptunk érte motort, úgyhogy robogtunk is a közeli Bich Đông pagoda felé, de már esőkabátba csomagolva, mert elkezdett szemerkélni az eső. A közelében aztán leintettek minket, hogy innen motorral nem lehet tovább menni. Elhittük, mert naivak vagyunk, de nem jártunk rosszul. Leparkoltuk a gépet az eresz alatt, és már szakadt is az eső, de úgy, ahogy otthon soha nem csinálja. Ha már esett az eső, megebédeltünk. Nyilván a leállításunknak is ez volt a célja. Mire bekanalaztuk a sült rizst, az eső is elállt, mi meg elsétáltunk a pagodáig, ami ugye nem pagoda a kínai értelemben.
Állt egy templom a hegy tövében is, de sokkal érdekesebb volt az, amelyiket a barlang szájába építettek. Kívülről úgy nézett ki, mintha a barlang lenne a templom maga, de egy folyosón be lehetett menni a barlangba, ahonnan látszott, hogy a barlangon belül egy épületet építettek, az a templom, avagy pagoda.
Ebben a barlangban tovább lehetett menni, hogy a másik kijáratnál megnézhessünk egy másik kis szentélyt. Innen még vezetett egy ösvény felfelé, de nem sokat másztam fel rajta, mert csúszós volt. G meg se próbálta, és mikor nyakig sárosan lemásztam, megmutatta a táblát is, ami tiltja a felmászást. Csak tudnám, hogy alakul ki egy olyan ösvény, amin tilos járni.
A motorunk parkoltatásáért szerettek volna felszámolni némi díjat, de egy mosollyal elintéztük, amit mosollyal viszonoztak. Ha beszéltünk volna közös nyelvet, valami olyasmi lett volna, hogy:
- Na, ne röhögtess!
- OK, csak megpróbáltam.
Falvakon keresztül zötyögtünk egy rossz úton észak felé, hogy Hoa Lu romjait elkerülve (amiről hallottuk, hogy teljesen érdektelen) megnézzük az úszó falut. Közben újra be kellett öltözni az eső miatt, de nem volt igazán veszélyes. Egy folyó töltésén haladtunk és egészen simán odataláltunk, csak egyszer kellett útbaigazítást kérni, pedig a rendelkezésünkre álló kézzel rajzolt fénymásolt térkép nem volt valami nagy segítség. Az út utolsó szakasza egy jó sáros úton vezetett, mindkét oldalon vízzel. Ahogy csúszkáltunk a sárban, már láttam lelki szemeimmel, ahogy nem bírom kirángatni a vízből a motort, de mielőtt még belecsúsztunk volna, megérkeztünk.
Az első ember, akivel találkoztunk, rögtön felajánlotta, hogy megcsónakáztat minket. Megalkudtunk az árra, és már mentünk is. A csónakunk nagyobb volt, mint az előző, de az asszony most is lábbal evezett. Ez már meg sem lepett, ellenben azzal, hogy a csónak betonból volt. Ahogy beértünk a faluba kiderült, hogy a legtöbb csónak betonból van, de még az uszályok is, amik úgy meg voltak rakva kővel, hogy alig egy arasznyira álltak ki a vízből.
A falu egyébként már nem annyira úszik, elég szépen partra vetődött. Ahogy hihetetlen lassúsággal haladtunk felfelé megnézhettük, ahogy a hálót kivetik a halászok, vagy éppen ahogy árammal halásznak a modern technológiák hívei. Két bambuszrudat tartott a kezében apuka, az egyik egy drótban, a másik kis hálóban végződött, mindkettőhöz vastag drót csatlakozott. Anyuka ült a csónak végében és lábbal evezett. Ha a rudak vízbemerítése után feljött valami a víz tetejére, a kis hálóval ki is emelték.
A jó másfél órás csónakázás után visszaindultunk, és nagyon bíztunk benne, hogy nem tévedünk el, és elsőre megtaláljuk a legrövidebb utat Ninh Binh-be, mert a benzinmutató alacsonyan állt, mint az esőfelhők.
Bevetettünk mindent a megérzéstől a GPS technológiáig (térkép nincs rajta) így sikeresen visszaértünk. Valószínűleg még lehetett volna a maradék benzinből körözni egy óráig, de mikor ismeretlen terepen tart hazafelé az ember nehéz hinne benne, hogy van benzin a piros zónán túl is.
Utolsó kommentek