A mérsékelten korán kelés után mérlegelni kezdtük a lehetőségeinket, hogyan juthatnánk el a Cuc Phuong Nemzeti Parkba. A várostól nincs túlságosan messze, de nem megy busz, legalábbis a buszállomáson és a szállodában is ezt állították. Megkérdeztük, hogy kocsival mennyiért vinnének el, de kicsit soknak találtuk az árat, úgyhogy inkább saját szervezésbe kezdtünk.
Első gondolatunk az volt, hogy kimegyünk a buszállomásra, és keresünk valamit, ami legalább a park közelébe megy, bár nem egyszerű az ilyesmit elmagyarázni egy kisablak mögött ülő Mancinak, aki életében nem gondolt még arra a lehetőségre, hogy átszállás.
Az utcára kilépve szépen ott sorakoztak a taxik, megkérdeztük, mégis mennyiért vinnének el, megfeledkezve a taxisofőrök természetes viselkedésmintáiról.
Az első teljesen hülye volt, csak azt ismételgette, hogy kilométerenként 8000 đ, ami elégtelen információ, ha az ember nem tudja, milyen messze van a cél. A második már kimatekozta nekünk, hogy 30 km az hány dong, úgyhogy meg is egyeztünk, nem gondolva arra, hogy a taxisok más dimenzióban élnek, más fizikai törvények vonatkoznak rájuk. A saját világunkban vannak konstans dolgok, amik beleégtek az agyunkba, mint állandók, és ha arra gondolunk, hogy mely pontokon próbálnak majd átverni, eszünkbe sem jutnak. Mikor kis papírra felírta, hogy 30 km a távolság, 20 km-ig 8000 đ/km, 20 km felett 6500 đ/km, összesen 230.000 đ, akkor úgy éreztük, hogy itt minden tisztázott. De nem, mert mint mondtam, más dimenzióban élnek, az ő univerzumuk kicsit gyorsabban tágul, mint a miénk, mert kb. 10 km után elkezdett magyarázni valamit, majd megállt, ahol egy angolul beszélő kollégája közölte, hogy a távolság nem 30, hanem 60 km, majd a nyomaték kedvéért le is írta, hogy 65-70 km. Nyilvánvaló volt, hogy ha ilyen tempóban távolodik a cél, és a sebességünk nem lépi át az eddigi átlagot, akkor soha nem fogunk célba érni, ráadásul az út a vagyonunk végéig tart majd. Kiszálltunk a taxiból, fizettem, és otthagytuk őket.
Döntésünk helyességét megerősítette egy éppen megálló busz, amin nagy Cuc Phuong felirat virított. Gyorsan felszálltunk rá. A pénzszedő ember meg alaposan megvágott minket, de hogyan vitatkozzon az ember, ha nem ismeri a pontos távot, és még kevésbé a helyi nyelvet. Még így is jól állt az út büdzséje. Természetesen, ahogy fogytak az utasok, a sofőr bevette a Cuc Phuong táblát, és már ki is raktak egy városban, hogy innen motorral kell menni. Pont ezt akartuk elkerülni, de úgy néz ki, hogy itt a motoros taxi az egyetlen megoldás mindenre. Éppen egy szerviz előtt raktak le – gondolom nem véletlenül -, ahol egy motor hátsó kerekének csapágyait cserélték. A csapágy egy kicsit kisebb volt a szükségesnél, így a pontos illeszkedést szakszerűen kólásdobozból kivágott alumíniumcsíkkal oldották meg. Öt perc alatt meg is volt a munka, már szállhattunk is motorra. Elöl a sofőr, meg a kishátizsák a laptoppal, illetve a fotóscucc, hátul meg G, illetve én a nagy hátizsákokkal. Bíztam benne, hogy sofőrjeink tartják a szajrét a térdükkel, mert nem hinném, hogy bármelyik elektronikai motyó kibírta volna, ha leesik.
A park bejáratánál raktak le minket, ahol G rögtön azzal kezdett sértegetni, hogy biztonságban érezte magát a másfél méteres motorosa mögött.
Nekiálltunk kitalálni, hogy mi is legyen a program, ami úgy nézett ki, hogy valahol a „zs” tervnél tartottunk, mikorra fixáltuk. Nem egyszerű két nap eseményeit megtervezni úgy, hogy a tér és az idő kihasználtsága optimális legyen, meg hogy a végén könnyen felrúgható legyen. Mindezt ráadásul olcsón.
Először is becsekkoltunk a lábakon álló ház egyik szobájába, majd ebédeltünk. A konkurencia teljes hiányának hatása jól látható volt az étlap ároszlopában. Nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy senki nem érkezik háromnapi hidegélelemmel, és azzal is, hogy előbb-utóbb meg fog éhezni.
A szerény ebéd után a Veszélyeztetett Főemlősök Központjába mentünk. Ehhez kellett egy vezető, akire várni kellett egy keveset, bár nem tudom minek. A központban elkobzott majmokat tartanak, szaporítanak és engednek vissza a természetbe. Vannak gibbonok és makákók. Kb. ennyit tudtunk, mikor a kapun beléptünk és nagyjából ugyanennyit, mikor ki. Vezetőnk az a típus volt, aki mondandóját úgy próbálja hosszabbnak feltűntetni, hogy minden mondatot megismétel szótagolva, majd visszakérdez, hogy ismerjük-e mindegyik szót, de a választ meg sem várva az ismeretlennek vélt szót megmagyarázza ugyanazzal a szóval.
A központ nagy elismertségnek örvend szakmai körökben, és nyilván nem alaptalanul, de egy kívülálló számára nagyjából annyira érdekes, mint egy geek folyékony nitrogénnel hűtött processzorának órajele. Lehet, hogy ha egy kicsit mélyebb betekintést adnának, akkor nem csak azt látnánk, hogy itt bizony sok hosszú kezű majom van drótháló mögött.
Ezután megtekinthettük a szomszédos teknős központot is, ahol ugyanazt csinálják, mint a majmosok, csak teknőssel. Itt egyébként láttam egy olyan teknőst, amilyet korábban Kínában is, csak arra nem emlékszem, hogy még a piacon, vagy már valamelyik étterem előtt.
Gondoltuk, ha már itt vagyunk, akkor megnézzük a botanikus kertet is, de nem tudtak körbevinni minket, mert valaki elvitte a kulcsot, bement, aztán bezárta a kaput. Éljen a jól szervezettség!
Helyette felmásztam a közeli domb tetejére, aminek a csúcsán áll egy kilátó. Onnan aztán semmit nem lehet látni, csak zöldet. Én nem is tudom, hogy a dzsungel honnan látványos. Úgy benne lenni érdekes, de fentről tömör zöld, lentről meg sötét és sűrű.
Amíg még világos volt, kiültük a házunk tornácára áttanulmányozni az útikönyvet, meg megvarrni a hátizsákom pántját. Nem tudom használt-e valamit a tevékenységem, de remélem ártani nem ártott. Egyébként azért ültünk ki, mert a szobában tök sötét van és az áramot csak este kapcsolják be. A ház nagyon hangulatos, nagy facölöpökön áll, az ablakokon üveg nincs, csak rács, meg egy betolható fatábla. Ez a szúnyogok ellen gyenge védelem, de az ágy fölé kaptunk szúnyoghálót. Érdekes, hogy egy nyomorult kis háló alatt is milyen meleg tud lenni.
Utolsó kommentek