Reggel ismét vekkerre keltünk, mert nem könnyű az utazó élete, aztán hasonló reggeli lightot kaptunk, mint előző nap, és természetesen kávét. Mire ezzel végezünk, gyanúsan sötét lett, majd elkezdett fújni a szél, ami furcsa, ha azt vesszük, hogy az ötemeletes házak közti két méter széles sikátorban voltunk. Kimentem felnézni az égre, mikor megérkezett a recepciós lány nagy mosollyal, hogy milyen kellemes hűvös van. Hát, az volt b+, rövidesen el is kezdett esni az eső. Mikor azt hittük már rendesen esik, arról kiderült, hogy akkor még csak csöpögött. Amikor tényleg rákezdett, akkor olyan volt, hogy Noé is idegesebben kezdte volna a jószágokat terelni felfelé.
Ekkor érkezett meg a kísérőnk, és elsétált velünk a szomszéd szállodába, ahol újabb utasok csatlakoztak, aztán kiálltunk az út szélére megvárni a buszt. Közben az özönvíz egy kicsit sem enyhült, a fejünkre és a hátizsákra terített kölcsön esőkabát ellenére csurom vizesek lettünk az ötven méter séta alatt. A buszon aztán jégverem fogadott, ami vizes ingben különösen kellemes volt. Akárcsak előző nap köröztünk egy darabig, míg begyűjtöttünk mindenkit. Az út a Halong-öbölig nem volt túl hosszú térben, de időben igen. Közben az időjárás nem sokat javult, ami nemcsak kellemetlen volt, de oka lehetett volna annak, hogy az egész hajókázásunkat töröljék, rossz időben ugyanis nem engedik ki a hajókat a kikötőből. Ezzel a megnyugtató gondolattal poroszkáltunk a tenger felé. Közben elhaladtunk egy oldalán fekvő kamion mellett, ami egy boltban állt meg. Mindezt nyílegyenes úton, úgy, hogy az ötvenes tempót nem nagyon lehet átlépni a rengeteg motoros miatt. Csak gratulálni tudok a teljesítményéhez.
A kikötőbe érve az eső már elállt, de még mindig volt némi szél. Nem is engedték ki a hajókat, de azért optimistán várt minden csoport. Végül csak zöld utat kaptunk, és mind a tizenhét és fél millió turista egyszerre indult meg a rakpart felé, ahol sorban álltak a hajók, arra várva, hogy elindulhassanak. A gond csak az volt, hogy a rakpart összesen két méter széles, egyik oldalon a tenger, másikon a kerítés. Itt kellett volna végigmenni mindenkinek a hajójáig, kerülgetve azokat, akik éppen próbálnak bemászni a sajátjukba. Az utóbbi akció sem volt olyan egyszerű, mert éppen apály volt, így létrán kellett lemászni a hajóhoz, amit két ember tartott. Ez igazából azoknak volt probléma, akik az összes motyójukkal jöttek, mint például mi.
Mikor aztán végre elindultunk, az első az volt, hogy megetettek minket. Jó volt az ebéd, de nemsok minden különböztette meg a vega menüt a normáltól, és hát a fogyókúránk is folytatódott. Néha kezd az az érzésem lenni, hogy velünk van a baj, nem az adagokkal.
Ebéd után aztán az összes hajó, ami a reggeli vihar miatt kénytelen volt egyszerre elindulni, egyszerre akart kikötni ugyanazon a szigeten.
A Halong-öböl egy szép nagy terület, ráadásul a jellegzetes szigetek folytatódnak észak felé, egészen Kínáig. Nem értem, hogy miért centire ugyanazt az útvonalat követi minden egyes társaság. El lehet képzelni, milyen az, amikor hat kikötőhelyre beáll ötven dzsunka. A kiszállás még egyszerű volt, mert a kiszállóhelyen csak addig álltak a hajók, amíg az utasok kimásztak a partra, utána szépen kulturáltan betömörödtek a kikötőhelyre, hogy megvárják amíg mindenki megnézi a barlangot.
Mi is felmásztunk az esztétikusan zöld, piros, kék és sárga fényekkel megvilágított barlangba, ami tényleg szép lett volna, ha kevesebb erőfeszítést tesznek a világítással, és egyszerűen belógatnak három villanykörtét. Talán még Vangelis-szel lehetett volna rontani rajta. Tulajdonképpen így sem volt rossz, különösen szép volt, ahogy az egyik bejáraton besütött a nap.
A nép távozása után jött a hajós dodzsem, és akinek eddig nem volt egyértelmű, hogy miért vannak rossz gumiabroncsok a hajókon körbe, az is megértette magyarázat nélkül. A partnál állók szerettek volna távozni, a többiek meg szerettek volna beállni a helyükre, de úgy, hogy nem várják meg az előbbiek távozását. Nem ártott kapaszkodni, legalábbis a korlát mentén, mert egy-egy ütközésnek komoly ereje volt.
Mikor aztán mindenki megtalálta a hajóját, illetve az utasait, és szétakasztották az egymásra futott hajókat, akkor lenyugodtak a kedélyek és elkezdődött a kellemes hajókázás a szigetek között. A táj megintcsak Yangshuohoz volt hasonlítható, csak itt minden hegy egy sziget. Több mint ezer van belőlük, és remekül néznek ki. Mivel nemzeti park a terület, nem engedélyezik egyiken sem az építkezést, illetve letelepedést, így aztán úszó falvak alakultak ki a nyugodtabb öblökben. Itt haltenyésztéssel foglalkoznak, ami úgy néz ki, hogy nagy ketrecek úsznak a vízen, abban vannak a halak. Meg természetesen mellettük úsznak a házak, az iskola és a kocsma is. Nincsen olyan falu, amelyikben nincs kocsma.
Szépen haladtunk a Cat Ba sziget felé, ami a legnagyobb és egyben az egyetlen, amin laknak is. Itt kiszálltak azok, akik a szigeten töltötték az éjszakát, meg azok is, akik csak egynapos túrára jöttek, azt hiszem. Az idegenvezetőnk kicsit zavarosan tudta előadni, hogy kinek merre is kéne menni, úgyhogy minden tájékoztatója után összenéztek az utasok, hogy most akkor mi van? Az biztos volt, hogy mi a hajón alszunk, tehát maradtunk.
Hajónk elpöfögött, na nem a naplementébe, hanem pont kelet felé, ahol kisebb szigetek közelében kajakozhattunk egyet. Sajnos a késői indulás miatt sok időt nem tölthettünk a vízen, fél órán belül teljesen besötétedett, vissza kellett menni. A kajakozás nem volt rossz, bár egy elhagyatott hely lehet, hogy romantikusabb lett volna, mint egy úszó falu környéke, és tudtam volna értékelni, ha az evező nem üreges és repedt. Így minden csapásnál egy liter víz folyt az ölembe.
Miután a két kajakkal eltévedt indiai is meglett, átpöfögtünk valami horgonyzóhelyre, ahol már állt legalább ötven hajó, és megvacsoráztunk. Hallottuk, hogy néhány hajón már megy a karaoke, és nagyon bíztunk benne, hogy nálunk erre nem kerül sor. Inkább felmentünk a tetőre, és beszélgettünk. Nagyon jól néztek ki a kivilágított hajók a hegyekkel körülvéve, és nagyon idilli volt a tetőn üldögélni.
Volt a csapatban két angol srác, akik hét hónapja vannak úton, de fogalmuk sincs, hogy merre tartanak. Ha valaki mond egy jó helyet, akkor odamennek. Marha jól érzik magukat, de saját bevallásuk szerint úgy érkeztek meg Szingapúrba, hogy azt sem tudták, hol van a térképen. Angkorban is úgy kóboroltak, hogy fogalmuk nem volt mit látnak, de ajánlják mindenkinek, mert gyönyörű. Beszélgetés közben egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy egy „Hello, something to buy!?” evezett mellénk, és egy kátrányozott bambuszfonat izén lebeg a víz tetején. Kísérőnek volt mellett egy komplett szeszlerakat, nyilván eladásra. Kicsit szürreális, mikor az éjszaka sötétjéből egy ilyen lélekvesztő bukkan elő.
Túl sokáig nem maradtunk fenn, egyrészt meg a hajón drágán adták a sört, másrészt mert a reggeli fél nyolcra volt meghirdetve.
Visszavonultunk a kétágyas, fürdőszobás kabinunkba, ahol csak komoly tervezés után lehetett megoldani azt, hogy egyikünk kijöjjön a fürdőből, a másik meg bemenjen. Ennek ellenére még a ruháinkat is sikerült kiteregetni.
A generátor monoton brümmögése ringatott álomba.
Utolsó kommentek