Reggel az első dolgunk volt elvonulni Ho apóhoz, de kiderült, hogy házon kívül van, konkrétan Moszkvában, úgy látszik nincs szerencsénk vele. Felajánlották, hogy esetleg megnézhetnénk a Ho Chi Minh Múzeumot, de azért annyira nem érdekelt minket. Helyette elmentünk a Nyugati tóhoz, ami egyébként északon van. Maga a tó nem túl érdekes, de a partján álló Quan Thanh templom nagyon jó volt, annak ellenére, hogy az útikönyv éppen hogy csak megemlíti, talán azért, mert kicsi. Jó volt látni, hogy itt vannak hívők. Nem tudom miért, de elsőre lehet tudni, hogy aki az oltár előtt hajlong, az hívő, vagy csak azért gyújtott füstölőt, mert az ártani nem árt. Ez különösen a kínai templomok után volt szembetűnő. Nem kevesen rakosgatták az ajándékokat az oltárra, gyümölcs, pénz, vagy éppen ananászos keksz formájában. Közben az egész templomot éppen felújították, de ez senkit nem zavart. Az egész fölé raktak egy ideiglenes tetőszerkezetet, és lekapták a cserepeket, meg a falakat is javítgatták. Alatta meg folyt az élet tovább. És nemcsak a hívők szorgoskodtak, az udvaron éppen valamilyen harcművészeti edzés folyt, találán wushu, a fene se tudja. A mester és négy-öt tanítvány volt ott, akik láthatóan nem voltak kezdők, viszont még mindig lelkesek és elszántak voltak. Jó volt nézni őket egy kicsit. Ahogy felénk pillantgattak, úgy tűnt, hogy ők sem bánták, hogy nézzük az edzést, inkább belevittek néhány látványosabb mozdulatot.

Innen visszasétáltunk a belvárosba a Ngoc Son templomhoz, ami a Hoan Kiem tó közepén áll. A tó arról híres, hogy itt vette vissza az aranyteknős Le Thai To király szent kardját, amivel kiűzte a kínaiakat az országból. Mit mondjak, talán csak egy kicsit nyelvtörőbbek a nevek, mint Kínában voltak. A tóban azóta is látnak néha teknősöket, nem is kicsiket. Úgy tartják, hogy aki meglát egyet, azt nagy szerencse fogja érni. A legutóbb látott példány 250 kilós volt és két méteres. Ezt pontosan lehet tudni, mert döglött volt. Gyorsan ki is tömték, és kiállították a templomban. Egyesek szerint csak valami humorista brigád hoz néha egy-egy példányt a tóba, hogy aztán ámuljon a nép. Számomra hihető ez a verzió, mert nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen Városligeti tó méretű (bár gondolom azért mélyebb) vízben óriási teknősök élnek.

Kicsit sétálgattunk az óvárosban, de győzött az éhség, és elmentünk a szállásunk utcájában lévő teljesen egyforma kifőzdék egyikébe. Egyforma nénik ülnek egyformán koszos kis helyiségek előtt, amiben egyforma kis műanyag hokedlik vannak, és mindegyikben ugyanazt lehet kapni: sült krumplit, meg sült valamit, ami hús, kicsit a virslihez hasonló. A mai nénivel párhuzamos univerzumban léteztünk. Én két adagot kértem, ő meg nem értette, hogy mi kettő. Mutogatta, hogy 20.000 đ, én meg bólogattam, hogy OK, akkor adjon kettőt. Majd kaptunk egyet. Sikerült végül kibogoznunk, hogy a mértékrendszerünk jelentősen különbözik. Míg mi a kaját porciókban számoljuk, ő pénzben. Így aztán mikor rábólintottam, hogy húszezer, akkor annyiért adott, és a két ujjamat figyelmen kívül hagyta, mint értelmezhetetlen karaktersort. Éhen azért nem maradtunk, bár jó lenne elmagyarázni neki valahogy ezt a felfedezésemet, mert most biztos abban a tudatban él, hogy a külföldiek teljesen hibbantak.

Gyorsan tartottunk egy sziesztát is, mert meleg volt, a szobánkban meg hideg sör várt, és ennek elég nehéz ellenállni. A következő programunk a vízi bábszínház előadása volt. Hogy miért kezdtek vízben bábozni, az számomra rejtély. Állítólag az árvíz miatt kezdték el, de ez elég hülyeségnek tűnik. Az előadás érdekes volt, el tudom képzelni, hogy milyen népszerű lehetett az ilyesmi a falvakban, mikor még nem volt se tévé, se mozi. Nem egy történetet jelenített meg, hanem kis jelenetek sora volt, melyek hétköznapi eseményekről vagy mitikus lényekről szóltak, meg aztán volt egy kis történelmi jelenet is, az arany teknőssel meg szent karddal. Vacsorázni az előre kiszemelt helyre mentünk. A sarki bolt nappal kalapokat és sisakokat árul robogókhoz, este átalakul étteremmé. Ha jön vendég, gyorsan előkapnak még egy asztalt, széket, és máris van hely. A rendelést a pultnál veszik fel, ahol ki lehet válogatni, hogy a nyársra húzott dolgokból mit és mennyit kér az ember. Gyakorlatilag minden van a békától a rákig. Aki robogóval érkezik, csak megáll a sarkon és elegánsan leszáll, egy srác már tolja is a parkolóhelyre a verdát (az utca másik felén lévő járdára..). A placc szélén hárman sütik a rendelést, ketten hordják ki, és egy külön ember felelős az italokért. Mindezt vezényli egy összevont szemöldökű asszonyság, akit nem nagyon szeretnék főnökömnek. A kaja egyébként kitűnő volt és a kis műanyag hokedlik és asztalok, valamint a járdán való elhelyezkedés ellenére a hangulat is. Vacsora után valami stílusban hasonló helyet kerestünk egy sör legurítására.

Erre kitűnően alkalmas egy bia hoi, ahol saját főzésű biát lehet inni. Eddig ez az egyetlen szó, amit megtanultam, talán a (bier-bia) nem véletlen hasonlóság miatt. A berendezés itt is hasonló volt. A járdára kipakolt asztaloknál lehetett inni és enni. Mi maradtunk csak a sörnél, ami egész jó volt, bár mikor hozták a színe alapján erős kétségeim voltak. A hely luxusfelszereltségű volt, nemcsak ventillátorokkal csapták nekünk a szelet, de finom vízpermetet is szórtak a vendégek fejére. Sok hatását nem éreztem, de biztos van, mert a klíma elviselésének megkönnyítésében mindig a helyiek tippjei a tutik. Mondjuk a hideg sör hatása sokkal szignifikánsabb. Szerintem.