Még a Nap előtt keltünk, hogy hatra a Taj Mahal kapujánál lehessünk. A sorban kb. az ötödikek voltunk. A hátunk mögött pár perc múlva megjelent az úton a tömeg, azon emberek tömege, akik nem voltak annyira előrelátóak, és még jegyet kellett venniük.
A kapu még zárva volt, kipakolták az információs táblákat, kordonokat, bekapcsolták a fémkereső kaput, vakaróztak. Egy bő negyedóra elteltével aztán elkezdték beengedni a tömeget. Talán mondanom sem kell, hogy nem ment simán. Nem esküdnék meg, hogy ugyanaz a rendőr motozott-e meg, akitől este megkérdeztük, hogy mit lehet bevinni, de kitalálta, hogy a ledes lámpa az tilos, mert az és kész, a közeli boltban megőrzik nekem. Közben mögöttem már nyilván kilométeres sor állt. Elmentem hát a boltba, ahol félrerakták egy polcra a lámpát. A sort megkerülve visszamentem, újabb motozás során kitalálták, hogy a GPS-t sem vihetem be, mert „azzal bármit be lehet indítani”, és különben is, semmilyen elektromos eszközt nem lehet bevinni telefonon és fényképezőn kívül. Azt hittem felrobbanok, de nem tehettem semmit, mentem még egy körre a boltba. Nyilván tegnap még nem tudták, hogy ma már nem lehet bevinni elektromos eszközöket. Újabb motozás után végre beengedtek. Azért azt megjegyezném, hogy a két boltba rohangálás után nem néztek már újra a táskámba, és a fémdetektoron sem kellett átsétálnom. Szóval az extra biztonsági előírások direkt kedveznek a terrorizmusnak. Csak kell két egyforma hátizsák. Az eddig látott összes terrorellenes intézkedés lószart nem ér, csak az emberek életét keseríti meg. A reptereken már az ember seggébe is benéznek, de némi kp. ellenében bármelyik országban beszerezhető egy vállról indítható rakéta, aminek megvan az az előnye is, hogy akció után haza lehet menni az asszonyhoz, és nem egy kis vödörben foglalják össze a maradványait a végrehajtó személynek. Nem mintha tippeket szeretnék adni, ezekre a dolgokra egy óvodás is rájönne.
Kellőképpen felhúztam magam megint, pedig százszor elhatároztam már, hogy nem idegesítem fel magam az indiaiak hülyeségén. A kapun belépve elénk tárult a Taj Mahal, és ez azért elég sikeresen lenyugtatott.
Ezzel a kis fel-alá rohangálással elment kis idő, de még így is kevesen voltak, nem kellett tolakodni, hogy klasszikus vízben tükröződő Tajos képek készítéséhez. Lehet, hogy a téma már elcsépelt, de kit érdekel, szép! A nap éppen kelt, még épphogy csak megvilágította a kupolákat, amik ettől kaptak egy halvány rózsaszín árnyalatot.
Elindultunk a vízmedencék mellett, közben a Nap keményen jött felfelé. Minél közelebb van az ember az egyenlítőhöz, annál gyorsabb a napkelte, illetve a napnyugta. Északon elszöszöl, mire végre eltűnik a horizonton, de itt nem átlósan mászik ki a láthatár mögül, hanem szinte függőlegesen fellövik.
Félúton van egy kis emelvény, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a Tajra, és a tükröződés is tökéletes. Legalábbis addig, amíg be nem kapcsolják a szökőkutakat, ami ha jól tudom, nyolckor történik. A hátunk mögött a kapunál már nagy volt a tolongás, mindenki próbálta kiharcolni a helyét, hogy elkészíthesse a maga fotóját. Eszembe is jutott, hogy egy lapos kaviccsal most nagyon sok embert lehetne feldühíteni.
Mire felmásztunk a platformra, amin az épület áll, már egészen aranyszínűnek látszott. Azt kell mondanom, hogy messziről látszik csak igazán. Közelről viszont előjönnek a részletek, mint például az aprólékos féldrágakő-berakások a fehér márványban.
Bent, a kupola alatt van Mumtaz Mahal sírja, és mellé meg benyomták férjét, Shah Jahant is. Ezzel ugyan kicsit felborult a szimmetria, de megspóroltak egy síremléket. A temetésről fia, Aurangzeb gondoskodott, akivel a viszonya nem volt felhőtlen. Konkrétan élete utolsó nyolc évét a saját várában bebörtönözve töltötte, mivel a fia úgy látta, hogy túl jó egészségnek örvend, így fennáll a veszélye annak, hogy ő soha nem jut hatalomra. Amúgy a sírkövek alatt nincs senki, a valódi sírok az alagsorban vannak.
A Taj Mahal mellett van egy vörös homokkőből épült mecset is, aminek a tükörképe megvan a másik oldalon is, csak a szimmetria kedvéért. Az nem mecset, mert egyszerre csak az egyik tud Mekka felé nézni, ami Agrától pontosan nyugatra van.
Üldögéltünk itt is, ott is, de aztán csak kiballagtunk. A cuccaimat épségben visszakaptam a boltban és furcsa mód nem kértek érte pénzt, de még csak azt se erőltették, hogy nézzem végig az árukészletet.
Elautoriksáztunk a buszállomásra, hogy a tíz kilométerre lévő Akbar mauzóleumához menjünk. Az információnál a fickónak fogalma nem volt, hogy miről beszélünk. Megmutattam az útikönyvet, el is olvasta a teljes bejegyzést, de csak ingatta a fejét. Furcsa, mert a könyvünk szerint erről az állomásról mennek a buszok, ami ha tévedés is, azt jelenti, hogy évente több tízezer megtévesztett ember keresi ugyanezt a buszt. Mellesleg Akbar legalább annyira ismert, mint Mátyás király Magyarországon.
Természetesen félóránként mennek buszok Delhibe, amik ott mennek el a mauzóleum előtt, mikor jöttünk láttuk, de azok nem voltak hajlandóak elvinni. Ha már a buszállomáson voltunk, elhatároztuk, hogy elmegyünk Fatephur Sikribe. Erről már tudott az öreg, de hogy busz mikor megy, azt nem tudta megmondani, csak hogy jön majd, várjunk csak, szólni fog. Persze nem szólt, csak azt láttuk, hogy mindenki megindul. Megkérdeztem, hogy az a busz az? Igen. Nem az volt. Na, ezért van az, hogy Enquiry-nek hívják, és nem Information-nek azokat a bódékat, ahol kérdezni lehet.
Fatehpur Sikri csak negyven kilométerre van Agrától, - bár egyik irányból negyven van kiírva, a másikból harminchat -, de egy óra mire odavergődik a busz. A város szokás szerint fővárosnak épült, csak nem lett az. Az indiai uralkodók szerettek ilyen nagyívű elbaszott projekteket futtatni. Mikor Akbar, - akiről a buszállomáson nem hallottak – Sikriben meglátogatott egy szentet, az fiút jósolt neki. Mikor aztán meglett a fiú, menten épített ide egy fővárost, palotakomplexummal, óriási mecsettel meg mindennel, ami kell. A vízellátás sajnos nem volt része a terveknek, úgyhogy mikor tizennégy évvel később Akbar meghalt, az udvartartás összecsomagolt, és elhúzott a fenébe.
A mecsetet látogattuk meg először. A hőmérséklet szépen felment ma is 40°C-ig, ami nem csak azt jelenti, hogy izzadtunk, hanem azt is, hogy a vörös homokkőből készült udvaron nem lehetett járni, olyan forró volt. Keskeny rongyszőnyegösvényen közelítettük meg a szent sírját, aki fiút jósolt Akbarnak. Ma is sok gyermektelen nő jön ide, hogy kis madzagot kössön a kőrácsos ablakokra, hátha attól majd jobb lesz.
Az árkádok alatt, az árnyékban körbejártuk a mecsetet. Közben megpróbáltak eladni nekünk párszáz kőtojást, amit aprólékos munkával üregesre, csipkésre faragtak. Nem is lenne nagyobb büntetés, mint egy ilyet cipelni az út hátralévő részén. Valószínűleg a hazaúton törne össze. Meg aztán szép is.
A palota nemcsak Akbar palotáját jelenti, rögtön felhúzott még hármat a három feleségének, akik közül egy muzulmán volt, egy hindu, egy meg keresztény. Utóbbit már akkor is be lehetett szerezni Goán, ahol viszonylag korán letelepedtek a portugálok, akik egészen 1961-ig ott is maradtak.
Érdekesek a paloták, teljesen más a stílusuk, mint az eddig látottaknak. Az egészet leginkább az határozta meg, hogy árnyékot adjanak és járjon a levegő. A tájolás is olyan, hogy az uralkodó szélirány átjárja. Nem is annyira paloták, inkább pavilonok.
A palotából leereszkedtünk a bazárba, ami nagyon is mai. A buszállomáson indulásra készen várakozott egy roncs. Ha beszáll az ember, akkor lesz normális helye, de meleg van, ha nem, akkor rambózni kell felszálláskor. Végül a beülés mellett döntöttünk, így volt alkalmunk megcsodálni a gépszörnyet. Valószínűleg egyszer már rommá tört, mert a motor beindítása után jól látható volt, hogy minden része külön életet él. Sofőrünk a kuplungot csak lábtartónak használta, a kényelemről meg a sarka alá rakott tégla gondoskodott. Meglepő, de visszavitt Agrába.
A buszállomásról gyalog indultunk el, de csak azért, hogy útközben együnk valamit. Ilyenkor persze az összes étterem elbújik. Kettőt láttunk ugyan, de nem vállaltuk. Abban a kajáldában lehet a legjobb ételmérgezéseket beszerezni, ami olcsónak néz ki, mégis üres.
Egy idő után feladtunk, és autoriksával az Agrai erődhöz vitettük magunkat. Ez is fut Vörös erőd néven is, mint a Delhiben található rokona, amit szintén a Mogulok építtettek.
Végigjártuk a palotákat, mecseteket, kibámultunk az erkélyen, ahonnan Shah Jahan nézte a Taj Mahalt palotafogsága idején, jobb dolga nem lévén. Azért nem kell azt gondolni, hogy egy vasláncra verve sínylődött egy tömlöc mélyén, csak igen limitált volt a mozgása.
Mellesleg nem a Taj Mahal volt élete legköltségesebb beruházása, vagy inkább hóbortja, hanem a híres Páva trón, ami becslések szerint kétszer annyiba került, mint a Taj. Sajnos ma már nincs meg, lenyúlták a perzsák, és szétszerelve, alkatrészként adták el.
A várból gyalog mentünk haza, mivel egy szép hosszú park húzódik gyakorlatilag a Taj Mahalig, aminek a közelében lakunk. Az út mellett arra lettünk figyelmesek, hogy a fákon baromi nagy gyümölcsevő denevérek lógnak. Hát, ha a denevér bőregér, akkor ez bőrkutya. Azt hiszem, nevezik is repülő kutyának, bár angolul flying fox, ami ugye róka. Mindegy, szőrös és repül. Kicsit közelebb mentem, hogy csináljak pár képet, amitől teljesen bepánikoltak, úgyhogy hagytam is őket békén. Jó szar képek lettek egyébként.
A szállodában alig vártuk, hogy kihozzák a vacsoránkat, amit a tetőteraszon fogyasztottunk, ahonnan a Taj Mahalra lehetett rálátni.
Azt gondolná az ember, hogy a világ legszebb épületének a környéke is méltó a címhez, de nem. Itt is nyílt csatornákban folyik a szennyvíz, tehenek és bivalyok kóborolnak az utcákon, és égő szemét bűze tölti meg a levegőt. Hihetetlen, hogy évente két és fél millió turista fordul itt meg (a város lakosságának duplája), mégsem sikerült kiganézni a környéket.
Utolsó kommentek