Tiny Little Big Thing

A Vörös erőd tövében húztunk el, a folyóparton. Eredetileg ezt nem lehetett megtenni, mivel a folyó közvetlenül a várfal alatt folyt, lehetővé téve, hogy a királyok saját ghatot, vagyis fürdőhelyet használjanak. Ezzel kapcsolatban folyamatosan az foglalkoztatott, hogy a várat a másik oldalról várárok vette körül, amiben őrző-védő krokodilokat tartottak. Hogyan választották el biztonságosan a két részt? Mellesleg egy „krokodillal őrzött terület” mennyivel erőteljesebb, mint mondjuk ugyanez aranyhallal!

A Baby Taj – hívjuk csak ezen a gyermekded néven – a Yamuna folyó túlpartján áll, úgyhogy át kellett még verekednünk magunkat az egyik hídon. Természetesen ez is inkább csak másfél sávos volt, mint kettő, és a burkolata is a nemzeti szabványnak megfelelő gödörszámmal volt ellátva. Bizonyára szerkezetileg is életveszélyesnek lehetett volna minősíteni, nem mintha ez bárkit is visszatartana a használatától.

Gyorsan odaértünk. Vagy még mindenki a felnőtt Tajnál volt, vagy egyáltalán nem jön ide sok turista, mindenesetre nem volt sok látogató. Miután az öt indiai és a három európai is lelépett, magunk maradtunk a mókusokkal.

Az épület nem annyira hasonlít a Tajhoz, mint azt a neve alapján gondolnánk. Nem azért, mert nem szép, csak egyszerűen más. Ez is síremlék és márvány, valamint berakásos díszítésekkel van ellátva, de ez utóbbival lényegesen jobban ellátott, mint a Taj Mahal, méretében viszont sokkal kisebb. Közös még a történetükben az, hogy Mumtaz Mahal nagyapja van itt eltemetve, aki egyébként Jehangir vezire volt. A vezér egyébként legkevésbé sem vezért jelent, hanem leginkább miniszterelnököt.

Tényleg szép síremlék, és a kert is kellemes, ami körbeveszi, ráadásul kedvenc mókusainkból is volt itt jó néhány, méghozzá a kevéssé félős fajtából.

Visszafelé már messziről látszott, hogy a másfél sávos híd nem járható, teljesen bedugult. Vagy két teherautó találkozott össze középen, vagy lefeküdt rajta egy tehén. Riksásunk döbbenetes szellemi képességről tett tanúbizonyságot. Nem furakodott be a dugóba, a lehető legmélyebben, ahogy szokták az indiai sofőrök, hanem azonnal visszafordult és megcélozta a másik hidat. Én azonnal megtenném köztársasági elnöknek. Ilyen mélyen a jövőbe látó emberrel ebben az országban még nem találkoztunk.

A szállodánknál csak felvettük a cuccainkat, és mentünk is a vasútállomásra. Emberünk erősködött, hogy több mint kilenc kilométer, lobogtatva egy brosúrát, amin tényleg ez állt, ezért aztán szerinte többet kellett volna fizetnünk, mint ahogy azt mi elgondoltuk. Valahogy azért megegyeztünk. Egyébként hat kilométer volt a táv, nem mintha nem lenne mindegy.

A jegyvásárlás simán ment, senki nem állt annál az ablaknál. A kijáratnál láttam, hogy csak egy személyre szól a jegy. Megfordultam, és azt kellett látnom, hogy már van sor, vagyis tömeg az ablaknál. A lyukon három kéz nyúlt be pénzt lobogtatva a pénztáros orra elé, közben üvöltve, hogy hova és hány darab jegyet adjanak neki. Beszálltam én is ebbe a vasúti rugbybe és sikeresnek bizonyultam, mert pár perc alatt meglett a másik jegy is. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy honnan és mikor megy a vonat. Ez újabb meccset jelentett az információs ablaknál. Most már rámentem a verbális harcmodorra is. A hónom alatt befurakodóval közöltem, hogy köcsög, mire mindjárt kihátrált, a másik, amelyik egyszerűen elém dugta a fejét, miközben éppen kérdeztem, kapott a fülébe egy igen erőteljes Köhmm-köhmm-öt, amit azonnal meg is értett. Nem az a dühítő, hogy tolakodnak, hanem az, hogy ha én csinálom, akkor felháborodnak. Kínában is nyomultak, de ott demokrácia volt, csinálhattam én is.

Indiában hagyományosan az idegenek automatikusan a legalsó kaszttal vannak egy szinten. Ma már nincs kasztrendszer, csak úgy csinálnak, mintha lenne.

A vonat késett egy keveset, de nem is ez volt a probléma, hanem az, hogy a csirkés osztályra már a helyiek sem tudták felverekedni magukat, pedig ők azért harci szekerceként forgatják kis szatyrukat, amit én nem tennék meg a fotóscuccal, és nincs a hátizsákjuk. Nem rettentünk meg, felszálltunk a helyjegyes részre. Próbáltunk helyet keresni, közben megküzdeni a kedves hindukkal, akik illedelmesen csak annyit mondtak, hogy „félre”, miközben rajtunk lógott húsz kiló cucc, náluk meg semmi nem volt. Mi is – amilyen az adjon isten... – továbbmentünk, mintha nem lennének ott. Lehet, hogy oktató jellegű az érzés, mikor gyermeki testüket egy megrakott hátizsák (megint csak mérsékelten tiszta) odanyomja a falhoz. És ez még csak a kezdet, mert mikor ezen a ponton megakad, akkor ránt rajta egyet az ember. És ketten voltunk a sorban.

Belefutottunk a kalauzba, aki azonnal kiosztott nekünk két helyet, aztán fizethettünk helyjegyet nála. Azt hiszem, ha előbb találunk helyet, mint kallert, akkor nem kellett volna fizetni.

A superfast kategóriás vonat tényleg gyors volt, majdnem végig százzal mentünk, ami tömegközlekedési landspeed rekord Indiában.

Jhansi városában nagyjából tizenöt percet töltöttünk el. Ez arra volt elég, hogy autoriksával elmenjünk a buszállomásra, ahol közölték, hogy ma már nem megy busz Orchhaba, csak tempo. Igen, ez egy újabb közlekedési eszköz, de ez is ugyanúgy tuk-tuk, mint a vikram, vagy az autoriksa, ami itt akkor veszi fel a tempo nevet, ha több utast visz. El is indultunk tempot keresni, de csak egy buszt találtunk. Ennyit az információról. Azonnal indult is, és gyorsan lenyomta a tízegynéhány kilométeres távot.

A faluban lerohant minket egy szállodás, de nem üzleteltünk vele. Nem volt hajlandó megmondani, hogy mennyi a szoba, csak azt hajtogatta, hogy amennyit gondolunk. Mondtam, hogy én konkrétan tíz rúpiára gondolok, mit szól hozzá. Nem kapott levegőt. Általában ha valaki nem akar árat mondani, az úgy végződik, hogy elgyalogoltat ezer kilométerre, majd ott kinyög egy nagyméretű összeget, amit az utazó elfogad, mert már a töke tele van a gyaloglással negyvenöt fokban. Egy sadhu igazított útba a legközelebbi szállás felé. Vicces volt, hogy egy sárgára festett homlokú, rasztás öregember mutatta az utat. Hely ugyan nem volt, de elvittek egy másik szállodába.