Reggel nyolcra értünk Delhibe. Hihetetlen, de sikerült valamennyit aludnom, nem úgy, mint G-nek. A magánbuszok természetesen nem a buszpályaudvarra érkeznek, hanem valami hátsóudvarban egy szemétdomb mellett pakolják ki az utasokat, de szó szerint. Ez a szemétdomb most kivételesen nem volt messze az állami buszpályaudvartól, történetesen attól, amelyikről múltkor megállapítottuk, hogy a világ legundorítóbb buszpályaudvara. Már céltudatosan mentünk, hogy egy kávé után megtudakoljuk mi a helyzet a buszokkal. Kiderült, hogy erről a pályaudvarról nem megy busz Agrába. Két helyről is megerősítették a tényt, ami már jelentett valamit. A másik buszállomásról csak annyit tudtak mondani, hogy messze van. Szerencsére informátorom elejtett valamit a prepaid autoriksákról is, így azok keresésére indultunk.
Ha külföldiként csak úgy megalkuszunk egy járgányra, az biztos, hogy legalább ötször annyi lesz, mint amennyit a hivatalos bódéban fizetnénk. Itt viszont ugye volt hivatalos bódé, és mivel nem egy turisták által gyakran látogatott hely, a sofőr sem próbálkozott mindenféle idegesítő és átlátszó trükkel, a teáját felhörpintve be is pattant, hogy a város másik végébe furikázzon minket. Pontosan az agrai busz mellett rakott ki. El se tudtuk volna véteni, a kalauz az ajtó mellett üvöltötte, hogy gragragragragra!
Indulás előtt még beszereztem egy kiló narancsot, más ehetőt nem találtam, ami ne lett volna határos egy öngyilkossággal. Vizet is vettünk, de gyanúsan olcsó volt. Mire visszamentem a buszhoz, G már felbontotta. Azt mondta, hogy reccsent, sőt a szokásos fólia is rajta volt. Ennek ellenére, gyanakodtam és az üvegbe nézve azt láttam, hogy apró fehér biszbaszok lebegnek benne. Legalább csapvízzel töltenék után, a tetvek! Eredetileg azt gondoltam, hogy biztos valahonnan lopták a vizet, azért adják a szokásosnál olcsóbban. Ezek szerint már az sem garancia, hogy a kupak le van fóliázva. Hihetetlen, hogy három rúpiáért hajlandóak megmérgezni. Ugyan csak a felét ittuk meg, de estére megvolt a hatása, szerencsére nem a tartós fajta.
Agra ugyan nincs túl messze, de egy egész éjszakás buszozás után még pár órát tölteni egy ordinary (Európában extraordinary) kategóriájú buszon, az kicsit fárasztó.
Természetesen most is valami teljesen ismeretlen helyen raktak ki, még véletlenül sem egy buszállomáson. Gyorsan találtunk autoriksát, egész normális áron, bár nem egészen oda vitt, ahova szerettük volna, így némi fel-alá mászkálás után inkább fogtunk egy másikat, ami a célhoz juttatott. Így már nem volt annyira olcsó, de hát itt a nyár, újra negyven fok van, ez pedig nem kedvez a gyaloglásnak.
Délután elmentünk jegyet venni a Taj Mahalba, hogy reggel ezzel már ne kelljen szórakozni. A kapu és a jegypénztár között ugyanis kb. egy kilométer van. Ráadásul hajlamosak a kapunál közölni, hogy ezt-azt nem lehet bevinni, sétálj vissza a jegypénztárhoz, ahol van csomagmegőrző. Ennek elkerülése érdekében megkérdeztük, hogy mit nem lehet bevinni. Felsorolták, hogy ételt, dohányt, fotóállványt, nagy táskát. A biztonság kedvéért a bejáratnál is megkérdeztük ugyanezt, mert mit tudhat egy irodakukac a való életről, azt csak a beléptető rendőrök ismerik. Meglepő módon szinte szóról szóra ugyanazt mondták. Egyre nem tudtak válaszolni, hogy mikor nyitnak. Hat és fél hét között valamikor.
A megszerzett információk birtokában reggel háromnegyed hatra állítottuk a vekkert.
Utolsó kommentek