Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


69570 km, Darjeeling

2010.04.22. 10:00 | Ahmet | 2 komment

A vasútállomáson közöljék velünk, hogy a vonatra nincs jegy, sőt, semelyik vonatra nincs már jegy két napon belül. Tisztára, mint a tervgazdálkodásban! Miért nem indítanak akkor több vonatot? Lehet, hogy ezeket is a MÁV üzemelteti?

Gondoltuk, akkor elmegyünk terepjáróval, de az sem egyszerű. A város összes utcája egy nagy terepjáróparkoló. Ahol egy kis hely van, ott biztos, hogy parkol néhány. A legtöbbre ki van írva, hogy hova megy, de a fene se tudja, hogy az nekünk jó irányban van-e. Végigkérdeztünk néhányat, de mindenki csak mutogatott egy másik irányba. Ott sem találtunk senkit, aki elvitt volna. Ez a legutálatosabb Indiában, hogy soha, semmi nem megy simán. De tényleg, semmi! Az ember a szart nem tudja lehúzni, mert vagy nincs víz, vagy nem működik a tartály, vagy egyáltalán nincs is tartály, csak egy vödör. Ha minden működik, akkor is az ember vödröt keres a végén, mert még a papírt se viszi le a lendület. Szóval mit is várhatnánk egy kicsit is bonyolultabb dologtól!
Hagytuk a fenébe az egészet, inkább elindultunk megkeresni azt a kolostort, ami itt van a városban. Közben persze elkövettük azt a hibát, hogy megkérdeztük a helyieket, hogy merre is kellene menni. Ha az ember nagyon el akar tévedni Indiában, akkor csak kérdezzen meg valakit, hogy merre kell menni. Ha nem tudják, akkor is fognak mondani valamit, mert nehogy már úgy tűnjön, hogy nem tudják merre van, vagy egyszerűen csak hazudnak, mert azt szeretik csinálni. Az egyértelműen hülye irányba mutogató emberek véleményét figyelmen kívül hagytuk, így csak egy utcával mentünk mellé. Sajnos hegyvidéken nincs olyan lehetőség, hogy akkor a következő utcán majd lemegyek, és már ott is vagyok. Vannak szinte párhuzamos utcák, csak az egyik lefelé megy, a másik felfelé, és a kettő között nincs összeköttetés, legfeljebb siklóernyővel.
A tibeti kolostor helyett egy furcsa helyen kötöttünk ki. Egy újabb hindu szentély volt, szigorúan betonból, de a környék imazászlókba volt csomagolva. Hogy a kettő hogy jött össze, azt nem egészen értem, de nem is annyira érdekel. Nem akarok több hindu templomot látni, főleg nem olyanokat, amik betonból vannak, fehér csempével kirakva.
Továbbmentünk az úton, hogy végre rájöjjünk, hogy hol is vagyunk. Közben volt alkalmunk megtekinteni egy indiai útfelújítást is.
A meglévő burkolatot fellocsolták bitumennel, természetesen szigorúan kézzel, kilyuggatott olajoskannák segítségével. Aztán megkeverték az aszfaltot. A zúzottkövet először is két hosszanti halomba rakták, hogy megtartsák a fémlemezt, ami alatt aztán tüzet raktak, hogy a tetejére halmozott követ felmelegítse. Nyilván, hideg kővel nem lehetne aszfaltot keverni betonkeverőben. Ezt a keveréket aztán egy lerohadt pickuppal elvitték a tetthelyre, ahol gereblyékkel elterítették majdnem egyenletesen, kb. két centi vastagságban, majd úthengerrel elegyengették. Nem mondom, hogy tömörítették, mert egy két centi vastag réteget, ami kb. kétcentis kövekből áll, nem nagyon lehet tömöríteni. Hogy az egész jól nézzen ki, homokkal is kevertek egy adag bitument, és megismételték az egészet, mintegy kiglettelve az első réteget. A végeredmény egy fekete, ámde hullámos út lett. Szerencsére fagy nincs, tehát lehet, hogy néhány év is eltelik, mire ugyanolyan lesz, mint előtte volt.
Végül aztán meglett a megfelelő út is, ami a kolostorhoz vitt, ehhez persze vissza kellett menni majdnem az út legelejére, és onnan le.
A kolostor kicsi, először senkit sem találtunk benne, bár az emeleten G benyitott egy ajtón, amiről kiderült, hogy valakinek a szobája, de ott se volt senki.
Az templomajtó zárva volt, de egy tábla állt mellette, hogy bent szigorúan tilos fotózni. Mielőtt feladtuk volna, megjelent egy ember, és beengedett minket. Kiderült róla, hogy szerzetes, - bár nem volt annak öltözve -, és ő vigyáz a templomra. Az épület nem túl régi, az eredeti templom nem is itt állt, csak mikor megépült az angolok temploma, akkor elköltöztették. A keresztény elmélyülést ugyanis zavarta a tibeti trombitálás, meg dobolás.
A kolostort látva úgy döntöttünk, hogy a ghoomi kolostorok tulajdonképpen nem is érdekelnek annyira.
Visszafelé benéztünk néhány boltba, hátha veszünk valami haszontalan dolgot, de nem így lett. Ugyan egy Buddha szoborral át akartak verni, de nem jött össze. Két dolgot állítottak róla: azt, hogy tömör, és azt, hogy tiszta ezüst. Az árazása is ennek felelt meg, de nem volt tiszta ezüst és nem volt tömör. Azóta egyébként máshol is láttunk ugyanolyat, ott már nem volt tömör ezüst, csak ezüstözött, bár ugyanazért az árért, mi egyébként szerény 300 €.
Buddha helyett teát vettünk a bazárban, anélkül mégse lehet hazamenni. A gond ezzel is csak az, hogy ugyan állítják, hogy a legjobb minőségű Darjeeling tea, attól még lehet fűrészpor is a zacskóban, főleg, hogy pont ugyanolyan csomagolásban lehet kapni 30-tól 300 rúpiáig. Majd otthon kiderül.

 

Címkék: india darjeeling

69564 km, Darjeeling

2010.04.21. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A vonaton most azokat az ágyakat kaptuk, amik a folyosóval párhuzamosak. Eddig soha nem aludtunk ezeken, és jobb is, mert ezek rövidebbek, mint a többi, viszont nincs olyan lehetőség, hogy lelóg az ember lába, mert fal van mindkét végén. Összességében nem volt túl kényelmes. Mivel a meleg éjjel sem váltott még csak hűvösre sem, az ablakok nyitva voltak. Egyébként be lehetett csukni, de úgyis kinyílt. Sajnos a levegőn kívül jött be a por is, aminek eredményeként Siliguriba hót mocskosan érkeztünk meg. Borzasztó volt, nem akartunk a saját bőrünkben lenni.

Darjeeling innen még három óra volt terepjáróval. Nem a távolság nagy, az csak negyven kilométer légvonalban. Ennek a fele teljesen sík terepen vezet, de a második fele úton valójában hatvan kilométer, és 200 méterről felvisz 2200-ra. Kicsit kanyargós, kicsit meredek. A kocsiban a sofőrön kívül volt még tizenegy utas, pedig ez nem egy busz volt. Közben a meleg is eltűnt valahol félúton, Darjeelingbe érve már pulóverről álmodoztunk.
Lepakolva a terepjáró tetejéről már boldogan gyűltek körénk a teherhordók, de igen csalódottak voltak, mikor a tokokból előhúztuk a hátizsákot. Rengeteg a teherhordó az országban. Máshol kézikocsikkal, triciklikkel szállítanak irgalmatlan mennyiségű árut, de itt túl meredek hozzá a legtöbb utca, lépcsőn meg tényleg semminek nincs esélye. Itt egy, a homlokukon átvetett hevederrel és némi kötéllel viszik a cuccokat
Ahogy leszálltunk, megtalált mindek egy lerobbant alkoholista, hogy szállást ajánljon. Határozott nemet mondtunk. Kicsivel később egy másik fickó is megjelent az ajánlatával, és elmentünk megnézni a helyet, már csak azért is, mert fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk pontosan, és nem akartunk mást, mint lezuhanyozni. A hely nem volt rossz, még meleg víz is volt. Nem bármikor, előtte szólni kellett, hogy ugyan kapcsolják már be az áramot a vízmelegítőnél.
Utána már lehetett szó bármi egyébről is, úgyhogy elmentünk körülnézni a városban. Nagyon messzire nem nézhettünk, mert tökig felhőben állt az egész, pedig innen elvileg jó a kilátás, és Darjeeling nevezetességei között van néhány kilátópont, ahonnan ellátni egészen a Kangchengdzongáig. Persze csak tiszta időben, most a város másik felét se lehetett látni. Azt hiszem, kicsit másképp láttuk a helyet, mint azok, akik jó időben jönnek. Ugyan nem nyomult folyamatosan valaki, hogy adjunk neki pénzt, vagy vegyünk valamit, de Darjeeling is csak egy újabb szemétdomb, bár nem pont olyan, mint a többi, mert míg a többi vízszintes, ez erősen meg van döntve.
Benéztünk a piacra, ahol természetesen lehetett teát is kapni, mindenféle kiszerelésben, minőségben és csomagolásban.
Elmentünk a vasútállomásra is, hogy megnézzük, mikor megy vonat a szomszédos Ghoomba, ahova szívesen benéztünk volna, hogy megnézzünk két tibeti kolostort. A vonat egy keskeny nyomtávú kis játékvonat, a sínek alig vannak távolabb egymástól, mint másfél arasz. Nem volt egyszerű megépíteni, hiszen ugyanazt a 2000 métert kell legyőznie, mint amit mi terepjáróval tettünk meg. Az útvonal nagy része egyébként egybeesik a közúttal, úgyhogy legalább százszor kereszteztük is a vágányokat. Sorompó vagy egyéb biztosítás nincs, de nem hiszem, hogy nagy lenne a veszély, a vonat nem túl gyors, és menetrend szerint naponta egy vonat megy a hat kilométerre lévő Ghoomig (na meg még kettő „joyride” a turisták kedvéért, gőzmozdonnyal, és irreálisan drágán).
Meg is állapítottuk, hogy reggel a helyi dízel járattal lezötyögünk Ghoomig, az pont olyan jó lesz, mint gőzössel, a mozdonyt úgyis csak szagolni lehet, ha az ember rajta ül a vonaton.
Benéztünk a szomszédos templomba is, ami egy khatmandui templom másolata. Hindu templom, úgyhogy csak benéztünk, annyi pont elég is volt.

 

Címkék: india darjeeling

68975 km, Úton

2010.04.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az ablaktalan szobáknak nemcsak az az előnyük, hogy dohosak, hanem az is, hogy reggel felébredve az embernek elképzelése nincs, hogy hány óra lehet. Ennek ellenére egész értelmes időben felkeltünk. Először is vonatjegyet intéztünk. Azt hiszem, sikerült a lehető legdrágábban beszereznünk, de már olyan régen verettük át magunkat, hogy szinte hiányzott.

Ezután a Sikkim House-ban átvettük az engedélyünket. Teljesen logikus módon most kellett kitölteni a formanyomtatványt, amihez már hozzá volt tűzve a fényképünk és az útlevélmásolatunk. A kész engedély már ott várt az asztalon. Igazi írógéppel megírt engedély. Hihetetlen, de ilyenek még léteznek, sőt Indiában sokkal ilyenebb dolgok is.
Például egy egyszerű kereszteződésnél legalább három rendőrre van szükség. Olyat már láttunk, hogy van lámpa, de állítanak mellé rendőrt is, hogy az autósok tényleg megálljanak a pirosnál, de itt kettő van, plusz egy ember üldögél a sarkon egy fülkében. Először nem is foglalkoztam a dologgal, csak az tűnt fel, hogy az irányító rendőr pontosan tudja, hogy mikor vált a lámpa, pontosabban másodpercekkel előre tudja, hogy váltani fog. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy hát a gyakorlat meg az évek, de jobban megnézve rájöttem, hogy a fülképen ülő rendőrnek is van munkája. Ő kapcsolgatja a lámpákat. Komolyan! Van előtte négy kapcsoló azzal irányítja a forgalmat. Nemcsak egy kereszteződésben, hanem mindenhol ilyen rendszer van a városban. Azt hiszem, valójában a fülkében ülő ember csak az irányító rendőrök jelzéseihez igazítja a lámpát. Szóval összehangolt zöldhullámra ne számítson senki Kolkatában.
Gyalog indultunk el a város északi részének felfedezésére. Könyvünk rengeteg koloniális épületről regélt, de az első három után rá kellett jönnünk, hogy ezek az épületek nemcsak hogy ma már nem szépek, de eredetileg sem voltak túlzottan érdekesek. Mostanra az összeomlás szélére jutottak, arról nem is beszélve, hogy helyenként ráépítettek néhány borzasztó emeletet, az ablakok fölé zöld műanyag napellenzőket fabrikáltak, amik már félig leszakadtak, kötegszámra lóg rajtuk a vezeték, esetleg néhány légkondicionáló is. Amúgy sem lehetne megcsodálni az épületeket, mert a légvezetékek mindenhol keresztül-kasul szelik az eget, és ha az ember egy pillanatra megáll, a tömeg letapossa, és ez még a jobbik lehetőség, mert megtehetnék ezt a buszok vagy a taxik is.
Benéztünk Tippu szultán mecsetébe is, bár nem volt egyszerű, úgy körbe van véve bazárral, hogy alig találtuk meg a bejáratot. Maga a mecset finoman szólva is visszafogottan érdekes.
Innen a kormányzói palotához mentünk, de nagy reményeket nem fűztünk hozzá, mivel használatban van, még a kertjébe se bemenni. Megpróbáltuk megtalálni a Burmai pagodát. Nem sikerült bejutni a parkba, ahol áll, mert tulajdonképpen két stadion van a parkban, meg mögöttük valahol ez a pagoda. Feladtunk, inkább elmentünk a virágpiacra. Hosszú séta volt. A piac a Howrah híd mellett van, a Hoogly folyó partján. Természetesen ez is egy nagy káosz és dzsuvatenger, de azért érdekes. Tonnaszámra áll a virág, illetve a virágfüzér, amit csak áldozati ajándékként használnak. Nemcsak templomokban, hanem házi oltárokra vagy szentképekre aggatva.
A szomszédos hidat, ami szép méretes, szigorúan tilos fotózni, nemzetvédelmi okokból. Kíváncsi lennék, hogy milyen hatékonysággal tudják megakadályozni, hogy fényképek készüljenek róla.
Hogy agyonüssük az időt, gondoltuk, beülünk egy moziba, de hiába néztünk végig vagy ötöt, egyik sem játszott angolul beszélő filmet, csak hindi volt, esetleg kínai.
Mozi helyett elmetróztunk a Khalighathoz, ahol Kolkata névadó Káli temploma áll. A britek ugyan Kalkuttának hívták, de ez valószínűleg soha nem tetszett az indiaiaknak, mivel így a város neve leginkább Káli kutyát jelent, szóval visszaváltoztatták Kolkatára. Érdekes, hogy a nagy visszanevezést Delhi megúszta, ami eredetileg Dilli volt (sokan még ma is így hívják), de McLeod Ganj se kapott új nevet.
Maga a Káli templom hosszú időre az utolsó meglátogatott hindu templom lesz számunkra. Ilyen mocskos templom nincs még egy, a vasúti vécékkel van holtversenyben. Nem értem, nem látják, hogy gáz? Közben azonnal ránkakaszkodott két ember, akik vadul mutogatták az igazolványukat, hogy ők nem guide-ok, hanem brahminok, de a funkciójuk ugyanaz volt: dumálni, aztán markot tartani. Hát mit mondjak, nem sok időt töltöttünk a templomban, mondjuk tizenöt másodpercet.
A templom mellett áll egyébként az a ház, ahol Teréz Anya meghalt. Kolkatában van a sírja is, és mellette egy kis múzeum, de az ma zárva volt. Az általa működtetett missziók még működnek, bár – mint mindennek – ennek is kétségbe vonják jóságát, vagy hasznosságát.
Visszametróztunk a szállásunkra, ahol a vonatjegy még mindig nem volt meg, úgyhogy elmentünk inni egy sört, hogy aztán két órával később még mindig ne legyen meg. Kis üvöltözés hatására persze meglett.
A söröző egyébként egy elég nívós hely volt, ennek ellenére a pincér úgy oldotta meg az asztal takarítását, hogy a morzsákat, a szalvétát ronggyal a padlóra seperte, majd a sarokba rugdosta. Két sör után nem álltuk meg, hogy megemlítsük neki, hogy ez talán nem a megfelelő megoldás, de ezzel nem értett egyet. Nyilvánvalóan ő nem abba a kasztba tartozik, aki takarít. Na, például ezért teljesen reménytelen ez az ország.
Kitaxiztunk a Howrah vasútállomásra. G büszke volt rá, hogy sok taxis megkérdezése után végül 150-ről lealkudta az árat 90-re. Sajnos nem néztük meg, hogy melyik állomásról megy a vonatunk, így rossz helyen kötöttünk ki, csak újabb taxizással jutottunk el a Sealdah vasútállomásra, ami eredeti kiindulási helyünkhöz sokkal közelebb lett volna. Szerencsére még így is volt elég időnk a vonat indulásáig.

 

Címkék: india úton

68907 km, Kolkata

2010.04.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egyenesen a múzeum felé vettük az irányt. Szerencsére nincs messze, mert táskát nem lehet bevinni, megőrző viszont nincs, amolyan indiai megoldás. Szóval a cuccok a szobánkban maradtak, természetesen lezárva a fürdőszobaajtóhoz. Két dologból szokott hiány lenni a szállodai szobákban egyébként: masszív dolgok nincsenek, amihez hozzá lehetne lakatolni a cuccokat, meg olyan dolgok, amihez ki lehetne kötni a szárítókötelet.

A múzeum felé menet átvágtunk a hajléktalanok során. Itt élnek a járdán, különösebben nem zavarnak senkit. Nem olyanok itt a hajléktalanok, mint nálunk. Például nem alkoholisták és nem fetrengenek saját mocskukban. Komplett családok élnek az utcán szinte hétköznapi életet. Anyuka főz a három téglából álló tűzhelyen, a gyerek vizet hoz a nyomós kútról, a kisebbek meg játszanak, természetesen tök pucéran. Mondjuk már az is furcsa, hogy egy Kolkata méretű városban nyomós kutak vannak. Szerencsére van két vizelde is, így egészen kulturált maradt a környék. Hogy az egyéb dolgokat hogy oldják meg, azt nem tudom.
A múzeum érdekes. Ha nem is egészen úgy, ahogy egy múzeumnak érdekesnek kellene lennie, de kár lett volna kihagyni. Igazi viktoriánus múzeum, csak hát a britek lelépése óta eltelt idő rajtahagyta a nyomát. Leginkább úgy néz ki, mintha a karbantartó és a tudományos személyzet helyet cserélt volna, persze az is lehet, hogy a függetlenség kivívása után tényleg a takarítókkal kellett feltölteni a személyzetet. Hatalmas tárolók, vitrinek sorakoznak benne, szépen sorba rakott kiállítási tárgyakkal. Például van egy terem legalább tíz tonna ásvánnyal, mindegyik mellett fakult címke van, más semmi. Ugyanígy egy másik teremben rovarok vannak, kicsit leharcolt állapotban. Eredetileg komoly gyűjtemény lehetett, ez már csak abból is látszik, hogy a tárolók lába kis edényben áll, amit eredetileg feltöltöttek vízzel, hogy mondjuk a hangyák ne tudjanak bejutni a tárlókba.
Vannak persze állatcsontvázak, köztük például sok elefántcsontváz, de sajnos sem olifántcsontvázat, sem Ganésha csontvázát nem találtuk közöttük. Aztán vannak még kitömött állatok is, eléggé vedlett állapotban. A kitömött krokodilok tényleg ki vannak tömve, mintha verseny lett volna, hogy ki tud több szalmát beletaposni egy döglött állat bőrébe.
Ezután kimentünk a Maidanra. Ez Kolkota hatalmas tere, parkja, vagy a fene tudja mije, amit a britek hagytak meg, mikor a várost építették. Azt gondoltuk, hogy egy hatalmas park, amin kellemesen végigsétálhatunk a Victoria Memorialig, de nem teljesen ez a helyzet. Fák ugyanis nem nagyon vannak, inkább csak fű, az is elég szépen kitaposva. Nyilván hétvégenként reggel meg este, mikor nincs pokoli meleg, itt is ezrek kriketteznek. A tűző napon caplattunk a Viktória királynő gyémántjubileumára épített emlékműig. Hogy mire jó egy ilyen emlékmű, azt nem egészen értem. Egy dolog, amibe bele lehetett ölni egy rakat pénzt. Hatalmas márványépület, különösebb funkció nélkül. A park szép körülötte, maga az emlékmű is az, ez kétségtelen. A bejártnál Viktória királynő trónol vén szatyorként, ahogy a gyémántjubileumot megélte. Ha még ennél is tovább húzza, nem tudom, hogy a következő jubileumot minek nevezik, volfrám-karbid jubileumnak?
Nem hiszem, hogy szántak értelmes funkciót az épületnek, nem is lenne alkalmas semmire, azért próbáltak valamit kiállítást összehozni benne India nagy dicsőségére. Fotók mutatják be az építést, valamint kiállították külföldi festők alkotásait is Indiáról. Középen a királynő márványszobra áll, de ez fiatalkori, az mégis jobban mutat.
Körbenéztünk, aztán körüljártuk kívülről is. Ehhez kellett az erős akarat, mert majd negyven fok volt, de a páratartalom miatt sokkal többnek tűnt.
Innen a szomszédos St. Paul’s katedrálisba mentünk. Zárva volt, de kivártuk a negyed órát nyitásig. Megint egy olyan műemlék volt, ahol a legfontosabb az, hogy a látogató ne fotózzon, de még bemenni se igazán lehetett, inkább csak benézhettünk a főhajóba. Donációt természetesen elvártak volna.
Innen egyenesen a Sikkim House-ba mentünk, ahol engedélyért folyamodtunk, hogy beléphessünk majd Sikkim államba. A légkondicionált irodából kilépni a valóságba sokkoló volt.
Még mielőtt bezárt volna, elmentünk a South Park temetőbe. Itt nem idétlen rajzfilmfigurák vannak eltemetve, hanem azok a britek, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy Indiában teljesítettek szolgálatot, ráadásul meg is haltak. A legtöbb elhunyt bőven negyven alatt volt, legtöbben a húszas éveikben haltak meg. Azt hiszem, hogy India megszállását legalább annyira utálták az ott szolgáló britek, mint az indiaiak. Érdekessége egyébként az egésznek, hogy tulajdonképpen egy cég, az East India Company tartotta megszállva Indiát.
A temető nagyon hangulatos, a síremlékek ugyan kicsit eltúlzott méretűek, de a londoni Highgate temetőhöz képest mégis szerények.
A szállodánkba visszaérve bevedeltünk egy pár liter vizet, hogy pótoljuk a nap folyamán kiizzadt folyadékot.

 

Címkék: india kolkata

68904 km, Kolkata

2010.04.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Éjjel jó néhányszor felébredtünk. Néha az egyik ventillátor kezdett el kerregni és nyekeregni, ilyenkor meg kellett rángatni a rácsot rajta, hogy elhallgasson. Lévén, hogy a legfelső polcon aludtunk, ez nem okozott túl nagy gondot.

Hajnali fél háromkor aztán új utastársakat kaptunk. Felszállt két férfi, egy sertés, meg egy patkány. Utóbbi valami csicska volt, az előbbi meg a főnök. Természetesen azonnal felkapcsolták a lámpát, bekapcsolták az összes ventillátort, ami a mi képünkbe nyomta a port húsz centiről. Lekapcsoltam a ventillátort, de figyeltem, hogy mit matatnak. Mikor lefeküdtek, mondta a sertés a patkánynak, hogy kapcsolja csak be. Egyébként pontosan ugyanúgy, karnyújtásnyira voltak a kapcsolótól mindketten. A patkány erre mondta, hogy a fenti hülyegyerek nem szeretné, most is integet. Nem baj kapcsolja csak be! (Vannak beszélgetések, amiket akkor is lehet érteni, hogy teljesen ismeretlen nyelven folynak.) Bekapcsolta, de nagyon gyorsan ki is, mert én is tudok úgy beszélni magyarul, hogy a hinduk is értsék.
Tradicionálisan a külföldi az automatikusan a legalacsonyabb kasztba tartozik. Habár már nincs kasztrendszer, azért még van. Azt hiszem, ezért van az, hogy a hinduk ilyen tahók, míg a többi vallás képviselői normálisak. Míg ők szemrebbenés nélkül letaposnak, addig fel vannak háborodva, ha egy kicsit is hasonlóan viselkedek velük szemben. Pedig jobban tennék, ha elkezdenének hozzászokni az egyenjogúság gondolatához, mert egyre jobban élvezem a hinduk pofánverését hátizsákkal. Szigorúan véletlenül!
Jóslatainknak megfelelően délben értünk Kolkatába. A negyven fok mellé most már magas páratartalom is társult, úgyhogy igazán dőlt rólunk a víz. De nemcsak rólunk, hanem a helyiekről is. Taxisofőrünk is szépen gyöngyözött minden bőrfelületen. Az izzadás egészen más mértékű ezen a klímán, mint otthon. Legalábbis én még nem tapasztaltam, hogy otthon a fülcimpámról csöpögne a víz, miközben nem csinálok semmit, csak üldögélek egy autóban.
Kolkata közúti szabályai hajmeresztőek. Nem a káosz az, hanem a szabályok! Sokszor szerettem volna már leírni, hogy az indiai a Föld leghülyébb népe, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy azért mégiscsak túlzás ilyet kijelenteni egy komplett népről, pláne, hogy más idiótákat meg se vizsgáltam, de ma megkaptam a bizonyítékot, ami bármelyik kétkedőt meggyőzi: Kolkatában az egyirányú utcák egyirányúsága délután egykor megfordul, majd este tízkor vissza. Egyszerűen ezt szerintem nem lehet überelni. Ez nem az utca egyszerű tanulatlan emberének hülyesége, hanem ez a törvény. És van egyirányú utca bőven, minden sarkon, minden irányból behajtani tilos táblák, csak az egyik irányból 1pm-10pm, a másikból meg 10pm-1pm a kiegészítő tábla.
(Ekkora baromságot csak a kínai kulturális forradalom vörös gárdistái tudtak még kifejleszteni, mikor kitalálták, hogy a piros lámpa nem lehet állj, hiszen az a forradalom színe, valamint mindenki vezessen a bal oldalon, mert a kommunizmusban még a forgalom sem lehet jobboldali. Igaz ők pár nappal később belátták, hogy ez így nem fog menni, sőt érvként összehozták, hogy a dekadens brit kapitalisták a bal oldalon mennek, tehát akkor ők maradnak a jobbon.)
A szabályok következtében sok taxis nem hajlandó dolgozni délután 1 körül, mert eszetlen a káosz. Sofőrünknek egyébként ennél egyszerűbb dolgok is nehézséget okoztak. Például valahol félúton kérdezte meg, hogy akkor most hova is megyünk. Elmagyaráztam, bólintott, de mint később kiderült így se tudta, csak bólintott. Végül csak valahol kiszálltunk, ahol jónak tűnt és elindultam szállást keresni, míg G a cuccok mellett leült. Közben emberünk tőle kezdte követelni a fecnit, amit a prepaid taxi ablaknál kaptunk a pénzünkért. Ő ugyanis ennek ellenében kapja a fizetését. A gond csak az, hogy már az elején elvette tőlem ráadásul mindkét példányt, ami kicsit idegesített is.
Problémájával magára maradt, mert miután háromszor elmagyaráztam neki, meg az angolul némiképp beszélő körénk gyűlőknek, hogy már odaadtam, nem foglalkoztunk vele. Inkább próbáltam egy viszonylag normális szállást találni nem horror áron. Nem volt könnyű feladat. Egy ablaktalan dohos szart sikerült találni fürdőszobával, természetesen ez is erősen túlárazott.
Kis tikkadás, meg ebéd után vásárolni indultunk, mivel szétszakadt a nadrágom. Persze pont mosás után ment szét, nem akkor, mikor már hót mocsok volt, úgyhogy nekiálltam megvarrni. Nem lett szép, de meg volt varrva. Legalább öt percig, mert akkor a varrás mellett még két helyen szétment. Így hordtam egy darabig, de mostanra már rettentő koszos is volt, a mosásával fáradni meg kár lett volna. Szóval lett egy új nadrágom. Majdnem olyan jó, mint a régi, ami Chengdutól idáig húzta. Igen szép teljesítmény, hét és fél hónap extrém igénybevétel, szóval ne tessék leszólni a kínai termékeket!
Az éjszakánk remekül telt. Egyrészt rohadt meleg volt, másrészt fel kellett kelnem kirakni a szobából a szemetet, mert előkerült egy egér. Lehet, hogy volt több is, de csak egyet láttam, mikor felkapcsoltam a villanyt. Figyelemreméltó teljesítmény, hogy két ventillátor zaja mellett meghallottam a motoszkálását. Persze rutintalan volt, öreg egér nem mászkál nylonzacskókon.

 

Címkék: india kolkata

68287 km, Úton

2010.04.17. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A délelőtt az úgy elment. El szokott. Délben aztán kijelentkeztünk, persze nem mentünk sehova, csak a tetőre ebédelni meg internetezni. Természetesen istentelenül meleg volt. Mikor aztán már tényleg mindent megcsináltunk, amit kellett, kisétáltunk a Gangesz partjára.

A Manikarnika ghat teljes gőzzel üzemelt, legalább négy máglya égett egyszerre. Valószínűleg Varanasiban van az ország legmagasabb egy főre jutó halálesete. Elsőre meglepő lehet, de az emberi hülyeség mindenre magyarázat. A hinduk hisznek a reinkarnációban, de nem szeretik. Folyamatos para az életük, hogy nem kutyaként fognak-e legközelebb megszületni, vagy ami még ennél is rosszabb, nőként. Alapvetően azt nem értem, hogy nem rohadt mindegy? Úgyse emlékeznek az előzőre, tehát nem érzik, hogy rosszabb lett, vagy jobb! A hindu vallás annyi gyermeteg hülyeséggel van átszőve, hogy egy vallás sem veheti fel vele a versenyt, tán még a szcientológia sem, mert az is túl konzisztens sztori. Szóval szeretnének kilépni a körforgásból, vagyis elérni a mokshát. Ezt nem egyszerű, de kitaláltak egy kiskaput. Egy idő után minden vallásban kialakulnak az ilyen kiskapuk, mert különben nem eladható az egész marhaság.
Szóval aki Varanasiban hal meg, és itt hamvasztják el, illetve szórják a Gangeszba, az instant mokshában részesül, és nem kell újra dobnia. Hozzák is a haldoklókat szép számmal, abban bízva, hogy idáig kibírják, itt viszont azonnal meghalnak. Persze a dolgok nem így szoktak alakulni, úgyhogy néhány család anyagilag belerokkan a nagypapa utolsó kívánságába. Nyomorult bérlakásokban várják, hogy a papa kilehelje a lelkét. Egyedül nem hagyhatják, mert gondoskodni már nem tud magáról, így aztán csak várnak. Lássuk be, az egész nem egy szép dolog.
A környéken egyébként meg lehet mindent kapni a hamvasztáshoz. A fa hatalmas rakásokban áll, nagy kétkarú mérlegeken mérik ki a vevőknek, de halotti lepel, füstölő és szantálfaforgács is kapható a környék utcácskáiban.
Végigballagtunk a ghatokon, közben kaptunk egymillió visszautasíthatatlan ajánlatot csónakázásra, borotválásra, masszázsra. Ez utóbbi nagyon idegesítő, de csak egyszer ugrik be az ember. Arra hajtanak, hogy az európai jól nevelt, hogy egy felé nyújtott jobbot ne fogadjon el. (Itt jegyzem meg, hogy két hónap után van olyan bunkó.) Ahogy megragadják az ember kezét, mint egy kungfu panda, már el is kezdik csavargatni, a tenyerét azonnal félbehajtják, majd a szorításon nem lazítva elindulnak felfelé a karon. Nekem az volt az érzésem, hogy először csak csavargatással fellazítja, majd a vállamhoz érve egy mozdulattal, mint valami kesztyűt lerántja rólam a bőrt. Mikor végre visszakaptam a végtagomat, mondta, hogy tíz rúpia lesz a masszázs. Kifejtettem, hogy a tíz rúpiát én kérem, és ha még egyszer hozzámér, pofán lesz verve, de irgalmatlanul. Egyébként még egy fél óra múlva is körömnyomok voltak a tenyeremben. Mi lett volna, ha belemegyek és egy teljes testmasszázst lenyom nekem ott a kövezeten? Mert alapvetően erre megy ki a játék.
Egy ideig még üldögéltünk, és néztük, ahogy a hajóácsok egy újabb deszkát illesztenek egy félkész csónakba. Azt hiszem, hogy a csónak eleje és vége lehet a legproblémásabb, mert egy jó fél óra alatt sem került a helyére a darab.
Mikor már nagyon körbevettek a taknyos kölkök a változatos igényeikkel, felkerekedtünk, visszamentünk a cuccainkért, és elindultunk, hogy kivágjuk magunkat a sikátorok dzsungeléből. Ez kb. 800 méter séta volt, de sokkal többnek tűnt. Az utca méretű utcára kiérve fogtunk egy autoriksát és az állomásra vitettük magunkat.
Szép nagy információs tábla hirdette az induló vonatokat, de a mienk mellett, még nem volt vágányszám. A beérkezése előtt pár perccel aztán kezdtem gyanakodni, és megnéztem, hogy a tömeg miért bámul egy másik táblát. Nos, azon már volt vágányszám, éppen frissen írta fel valami bakter ékes hindi nyelven. Még szerencse, hogy a vonatnak van száma, mert az hindiül is úgy néz ki, hogy 2334, ellenben a Vibhuti Expresszel.
Gyorsan átloholtunk a négyes vágányhoz, ahova persze nem jött semmi még legalább fél óráig. Mikor megérkezett, akkor se a mi vonatunk, hanem valami lerohadt személyvonat. Ezek nagyon durván tele tudnak lenni, mindig valami patkánycsapdára emlékeztetnek. A vonatablakok tízes köracéllal be vannak rácsozva egész Indiában. Vagononként van négy nyitható rácsú ablak, az a vészkijárat. Az ablakok kicsik, maximum 50×50 centisek. Hogy egy balesetnél mégis hogyan jutnak ki az emberek, azt nem szeretném elképzelni, mint ahogy azt sem, hogy mondjuk sötétben ki a fene találja meg, hogy melyik a nyitható ablak és hogyan nyílik. Hát, ez is egy módja a népességszabályozásnak, de hogy őszinte legyek, a kínai módszert jobbnak tartom!
Végül megérkezett a mi vonatunk is, de addig futottam néhány kört, mert pár jó szándékú utastárs azzal szivatott, hogy másik vágányról megy. Mások meg azt mondták, hogy erről, csak majd később. A hangosbemondó meg kussolt, mondjuk mikor nem, akkor is csak hindi nyelven recsegett, tehát nagyjából mindegy volt.
A szerény két óra késésből és az indulási állomásból egy gyors extrapolációval kihoztuk, hogy reggel nyolc helyett délre fogunk Kolkatába érni.
Felszállás után még álldogáltunk kicsit az állomáson, már úgyis mindegy alapon. Kihasználtuk az alkalmat, és tartottunk egy kis takarítást, mert az ágyakat most is egy centi por borította, a hátizsákjainkat pedig hozzálakatoltuk az üléshez. Ennek a vonalnak különösen rossz híre van lopások tekintetében.
Erre rögtön bizonyíték volt, az egyik állomáson indulásnál valaki benyúlt az ablakon és letépte egy nő nyakláncát. A nő reflexeinek köszönhetően csak a felét sikerült elvinnie, a saját hülyeségének köszönhetően meg egy ócska bizsuláncot tépett le. Szóval a rács kb. ennyit ér.

 

 

Címkék: india úton

68118 km, Varanasi

2010.04.16. 10:00 | Ahmet | 8 komment

Megint hajnalban keltünk, bár ma a Nap kicsit megelőzött minket. Így legalább nem kellett sötétben a bokáig gázolni a mocsokban. Mert az utcán van minden. Kicsit mint a középkorban, a szemetet mindenki az utcára szórja, és nem kevés szennyvíz is folydogál helyenként, erre még rásegítenek a tehenek és a kóbor kutyák, meg az isten tudja ki még. Lehet, hogy rosszabb, mint a középkor, mert akkor még nem voltak zacskók meg intimbetétek a szemét között.

Egyenesen a folyópart felé vettük az irányt, de mielőtt elértük volna, már le is kapcsolt minket egy csónakos. Az árfolyam kicsit magasabb volt, mint este, de nyilván reggel még mindenki optimista, bízik benne, hogy ha ez nem, akkor egy másik fuvar majd összejön. Megalkudtunk, és a halottégető ghat mellett vízre szálltunk.
A folyópartot végig lépcsők szegélyezik, de nem egységesen, mint a Dunapartot, hanem mind más, attól függően, hogy melyik közösség építette. Úgy tűnik, hogy India minden állama vagy tája birtokol egy szakaszt a Gangesz partján, ahol általában nemcsak fürdőhelyet alakítanak ki, hanem rögtön egy zarándokszállást is.
A fürdőzés nem igazán egészséges a test számára, ugyanis a víz még mindig borzasztóan szennyezett, bár már tettek lépéseket a Gangesz megtisztításának érdekében. Természetesen kicsit magyaros módon a nagyvonalú projektből a végén maradt három szennyvízátemelő, az is elektromos szivattyúval. Nyilván a szivattyú nem tisztítja meg a szennyvizet, csak gondoskodik róla, hogy kicsit a parttól távolabb érjen Gangeszt. Másik apró szépséghibája a dolognak, hogy Varanasit igencsak gyakran sújtják áramszünetek, így aztán a szivattyúk a nap javarészében állnak. Szóval nagyrészt a város szennyvize miatt katasztrofális a helyzet. Ahhoz, hogy a fürdővizet biztonságosnak nyilvánítsák, az E. Coli számnak 500 alatt kellene lenni literenként. Jelenleg 1,5 millió. A víz szervesanyag-tartalma pedig olyan magas, hogy helyenként már nem tartalmaz oldott oxigént. Ez azt jelenti, hogy baktériumokon kívül más nem nagyon él meg benne és rothad az egész. Ilyen állapotok uralkodnak mondjuk egy szennyvízcsatornában, ezért is bűzlik.
Ilyen vízben álltak a tömegek derékig a vízben, illetve merültek alá, hogy megtisztuljanak. Egyesek kicsit öblögettek is a vízzel, vagy nyeltek pár kortyot. A fürdés láthatóan nemcsak vallási jellegű volt, mert egy partszakaszt muzulmánok foglaltak el, akiknek egyáltalán nem szent folyójuk a Gangesz, de a hindu fiatalok is boldogan úszkáltak, fröcsköltek, meg dobálták egymást a vízbe.
Közben csónakosunk felhívta a figyelmünket a part mellett lebegő csecsemőhullára. Elmagyarázta, hogy gyerekeket, sadhukat, himlőben vagy kobramarásban elhunytakat nem égetik el, csak követ kötnek a lábukra és a folyóba dobják. A miértre már nem tudott választ adni, kevésnek bizonyult a nyelvtudása, de azt még elmondta, hogy pár nap után a kötél elszakad, a hulla meg a parton köt ki, ahol a kóbor kutyák felzabálják. Nem tudom kell-e kommentálni. Esetleg annyit tennék hozzá, hogy nem a kötél szakad el, erről tanúskodott, hogy a gyereknek nem volt lábfeje. Egyébként meglepő méretűre puffadt fel, ha már belementem a naturális részletekbe. Kicsit arrébb, a folyó közepe felé egy felnőtt teteme is úszott lefelé, de igazából akármi is lehetett volna, mert nagyon nem volt felismerhető.
A fürdésen és beleszaráson kívül természetesen másra is használják a folyót. Például itt mosnak, a parton meg teregetnek. Nem kötélre, csak úgy a kövezetre meg a lépcsőkre terítik ki száradni a ruhát, vagy ahol van, ott a fűre. Ezért is van, hogy a szállodai ágynemű akkor is látványosan koszos, ha nem aludt benne még senki.
Mások itt mosogatnak, és a fürdés testet megtisztító részét is gyakorolják, tusfürdővel, samponnal.
Csónakosunk leevezett velünk a forgalmasabb ghatok végéig, aztán visszafordultunk. Kezdett meleg lenni, pedig még csak nyolc óra volt.
A Manikarnika halottégető ghat mellett rakott ki, ugyanott ahonnan indultunk. Ahogy a szálloda felé tartottunk, szembe jött egy halotti menet, nyilván égetni jöttek. Morbid vagy sem, utánuk mentünk megnézni. Fotózni természetesen szigorúan tilos és ellenjavallt, bár minden évben rengeteg turistát szivatnak meg vele. Jó szándékú segítők elviszik őket valahova, ahonnan csinálhatnak pár képet, de mit ad isten megjelenik egy rokon, aki kiszúrta a dolgot, és nagy patáliát csap. Persze némi pénzért hajlandó elfelejteni az inzultust. Valószínűleg ez az ember minden halottnak rokona.
Az elhunytat bambuszhordágyon hozza négy ember, másképp nem is lehetne a keskeny sikátorokon. A holttest fehér vászonba van kötözve, és piros, arannyal hímzett lepellel letakarva. Először a folyópartra mennek, ahol belegázolnak a vízbe, hogy utoljára alámerítsék a szent folyóban az ez elhunytat. Ilyenkor az aranymosók kicsit arrébb húzódnak. Néhányan ugyanis abból élnek, hogy az elhamvasztott halottak arany- és ezüsttartalmát próbálják kimosni a folyó iszapjából, nyilván nem teljesen sikertelenül.
A fürdetés után kihozzák a hordágyat, lerakják a máglya mellé, a halott arcát kicsomagolják, és gondosan megtörlik. Majd körégyűlnek, és csinálnak egy utolsó csoportképet. Nem kicsit beteg, ahogy tartják a halott fejét, hogy az objektívbe nézzen. Esetleg valaki hátulról húzhatná az arcát, hogy mosolyogjon is.
Ezután a testet a máglyára rakják. Van, akit a lepelbe csomagolva, van akinek az arcát szabadon hagyják. Ez utóbbi számomra megint csak furcsa. A rokonok fahasábokat raknak a testre keresztben, majd rengeteg füstölőt, és az egész máglyát alaposan megszórják szantálfaporral. Gondolom ez elveszi az égő hús szagát.
A máglyát azt hiszem, hogy az elhunyt fia vagy egy közeli rokon gyújtja meg, bár úgy láttuk, mintha az egyiket egy brahmin gyújtotta volna meg. Lehet, hogy már nem élt egyetlen fia sem. A fiú először megfürdik a folyóban, majd egy nagy füstölgő szalmacsomóval körbejárja a máglyát, többször megérintve a halott arcát, testét, majd a szalmacsomót addig lóbálja, míg lángra nem lobban. Ekkor a máglya alá dugják, a többi már nem a család dolga. A fellobbanó lángok közt még csináltak egy képet a nagypapa arcáról, aztán a gyászolók elmentek. Egy kisebb, pár fős csoport még a máglya mellett maradt, de mikor az elhunyt haja is lángra kapott, akkor ők is elmentek. Nem lehetett túl szép látvány közelről, de távolról sem volt az, úgyhogy mi is leléptünk.
Délután megpróbáltunk vonatjegyet venni, de zárva volt minden jegyiroda, a vasútállomásra meg nem volt kedvünk kimenni. Általában a jegyirodákban annyival kerül többe a jegy, mint egy oda-vissza autoriksázás az állomásig, szóval nem éri meg a bumlit. Persze lehet interneten is jegyet venni, de nem lelkesedünk a kártyaadatok interneten való küldözgetéséért gyanús gépeken, gyanús internetkapcsolatokon keresztül.

 

Címkék: india varanasi

süti beállítások módosítása