Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

8083 km, Kaluts

2009.06.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Este nem érkezett meg emberünk, úgyhogy éppen arra készültünk, hogy megpróbáljuk mégiscsak felhajtani az irodáját, vagy a másik céget megkeresni, de kiderült, hogy már vár ránk a recepción. Elnézést kért, hogy este nem érkezett meg, elmondta, hogy mit ajánl és mennyiért. Végül abban maradtunk, hogy kettesben nem mennénk, de ha van más jelentkező is, akkor társulva igen, mert úgy olcsóbb. Megbeszéltük, hogy délben felhívjuk, mert addigra kiderül, hogy lesz-e és ha igen, melyik napon más utazó is.

A cuccainkat egyelőre a szállodában hagyva elindultunk Kerman felderítésére. Szinte már mondani se kell, de ünnepnap volt, minden zárva. Khomeini halálának évfordulóját ünnepelték, a tévében is csupa unott arcú embert mutattak valami ünnepségen, ahogy ülnek a napon és legyezgetik magukat. Mi egy parkba mentünk legyezgetni magunkat, egy kiló sárgabarack kíséretében.
A barack befalása után gondoltuk megnézzük a Jameh mecsetet, de zárva volt. Helyette elgyalogoltunk a jégházig, amiben régen a jeget tárolták. Bármilyen furcsa, télen azért itt is hideg van néha, és olyankor van jég, amit egy nagy verembe raknak, ami fölött egy csinos vályogkupola van. Prímán hőszigetelt, úgyhogy még nyáron is volt jég.
Mellette van a könyvtár, amire nagyon büszkék a kermaniak, de az épület kívülről nem túl érdekes.
Visszakóvályogtunk a bazárba, ami ugyan nagyrészt zárva volt, de a zöldségesek nem tartottak szünnapot, úgyhogy vettünk egy adag nagyon finom datolyát, amit a bazár közepén álló Ganj Ali udvar egyik árnyékos szögletében kezdünk megeszegetni. Közben arra sétált utazásszervezőnk, Hossein Vatani, egy francia sráccal, akiről kiderült, hogy az útitársunk lesz. Telefonálgatni már nem is kellett. A közeli hammamba mentünk beszélgetni, meg megnézni az épületet.
Magunktól biztos nem találtuk volna meg, a bazár egy mellékutcájában volt egy roggyant kétszárnyas, mégis kicsi ajtó, aminek a résein egy elhanyagolt udvarra lehetett belátni, ahol mindenféle gönc volt. Ezen az ajtón kellett bemenni, végig az udvaron, és ott egy keskeny, viszont nagyon meredek lépcsőn le, majd a lépcsőforduló utáni ajtó a fürdő előterébe nyílt. Éppen csak „Vigyázat, a leopárd harap!” tábla nem volt.
A kinti kupleráj semmilyen hatással nem volt a fürdőre. Nem azt mondom, hogy egy Gellért, mert azért láttam lehetőséget a színvonal emelésére, de az épület maga pofás volt. A kupola egyszínű fehérre volt meszelve, de a mintázata nagyon szép volt, főleg a tetőablakon besütő nap fényében. Benézhettünk a fürdőbe is, mivel rajtunk kívül csak a tulajdonos volt ott. Érdekes volt, de nagyon alaposan nem néztünk körül, olyan hőség volt. Kilépve a frissítően hűvös 30 °C fogadott. Megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk a szállodánkban. Pierre maradt egy alapos fürdetésre és masszázsra.
Kettőkor aztán kijelentkeztünk, és az éppen megérkező Hossein kocsijába pakoltunk. Az elindulást nem kapkodtuk el. Először ebédelni mentünk, pontosabban mi ittunk egy Zam-zam narancsot, Hossein meg a sofőr ebédeltek egyet. A Zam-zam Irán válasza a Coca-Colára. Manapság már sok a vetélytársa, mint például a rengeteg ízben – pl. citrom, eper, őszibarack - kapható alkoholmentes sör, sőt már maga a Coca-Cola is.
Míg Hosseinék ettek, mi beszélgettünk. Pierre nem volt tipikus francia, mert például tudott angolul, másrészt mégiscsak tipikus francia volt, mert nagyon kellett figyelni, hogy az ember meghallja, hogy már angolul beszél. G nem is értett egy szót se a mondókájából, pedig az volt bőven neki. Én valahogy értettem, hogy mit mond, mondjuk nekem a született angolokkal van inkább gondom.
Az étteremből bevásárolni indultunk, hogy legyen miből vacsorát főzni, majd kimentünk valami eldugott helyre a kempingcuccokért, aztán még elkanyarodtunk a város szélére jeget venni. Nem a jégházba, azt már nem használják. Rendszerint a város szélén, általában a benzinkutak szomszédságában lehet jeget kapni a boltokban, vagy inkább előttük.
Kint olvadoznak a jégtömbök, a vevő csak mutatja, hogy mekkora kell, és már csapják is le a darabot, amit a csapnál aztán meg lehet mosni és mehet is a hőszigetelt vizesedénybe, ami minden kocsiban van.
Most már tényleg elindultunk, de azért csak lassan, mert nem volt célszerű túl korán odaérni a hőség miatt. Bár így június elején még csak 45°C-ig megy fel a hőmérséklet, de július-augusztusban napközben akár 60 °C fölé is mehet a sivatag közepén. Hossein mesélte, hogy volt olyan alkalom, hogy éjfélre értek ki, és még akkor is 40 °C volt.
Kermanból szép lassan mentünk felfelé, míg meglepve tapasztaltuk, hogy 2600 méteren vagyunk, ahonnan lehetett volna még bőven feljebb menni, de az út inkább egy hosszú alagúttal keresztezte a hegyet. A hegycsúcsok árnyékos zugaiban még itt is volt hó, ami teljesen hihetetlen.
Szépen elindultunk lefelé. Érezhetően egyre melegebb lett. Mivel még mindig sok időnk volt, megálltunk az egyik faluban kicsit teázgatni, meg megnézni az 1000 éves ciprust. Szép nagy volt, nálunk is vannak hasonlók a kertben, csak úgy hívjuk, hogy tuja és sokkal kisebb.
Késő délután végre felkerekedtünk és elindultunk az igazi sivatag felé. Az út mellett egyre kevesebb volt a növény, avagy száraz kóró és egyre több a qanatok vakondtúrása.
A falvakat itt a qanatok éltetik. A vizet a 20-30 km-re lévő hegyekből hozzák az alagutak, amikből a felszínen csak a kitermelt földkupacok látszanak, amik szabályos 20-30 méteres közönként követik egymást. A technológia pont mint a vakondé. Egy helyen meg is álltunk, ahol le lehetett menni egy ilyen qanatba. Több kiszélesített akna volt kiépítve, amiket folyosó kötött össze, az aljukban meg ott folydogált a víz. Mi egy viszonylag kényelmes lépcsőn jutottunk le, itt már nem is kellett mélyre mászni, legfeljebb 4-5 méter mélyen volt a víz.
Tovább haladva teljesen elfogyott minden növény, megérkeztünk a Kalutsba, ami a szél által formált hatalmas homokvárakról híres. Igazából nem is homok, hanem agyag, de ez csak részletkérdés.
Naplementére értünk oda, de nem volt nagy élményben részünk, délelőtt volt némi homokvihar és még mindig erős volt a szél, szóval a nap a por mögött szépen elhalványodott és eltűnt.
Mi az úttól egy kicsit távolabb tábort ütöttünk és Hossein nekiállt főzni. Pontosabba először felállítani a konyhát. Helyrepofozta a kövekből rakott szélfogót, kis emelvényt épített a víztartónak, hogy a csap alá lehessen rakni egy pohara, kipakolta az eszközöket, felrakta a vizet a teának, aztán kezdődhetett a főzés. G beállt segíteni, és rögtön bevállalta a fokhagymapucolás örömteli feladatát. A kajába három fej – nem gerezd – fokhagyma ment. Hogy úgy mondjam erős volt. G még este leírta a receptet, de reggel a három fokhagymát azonnal átírta egyre és még ez is bátran csökkenthető. Összességében nem volt rossz, de biztos, hogy vámpírok ellen védettséget élvezünk néhány hétig.
Egyébként lett annyi kaja, hogy a kicsit arrébb táborozó két svájcit és egy németet is meghívtuk (rajtuk kívül egyébként ember nem járt arrafelé este), bár csak az egyikük evett belőle.

 

Címkék: irán kaluts

7918 km, Kerman

2009.06.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel felkeltünk hétkor, kimentünk a buszállomásra, hogy tegyünk egy próbát Kharanaq-kal. Nem jött be. Délután háromkor lett volna egy busz Tabasba, arra kellett volna jegyet venni, aztán leszállni Kharanaqban. Ez azt jelentette volna, hogy az 50 km-es útért ki kellett volna fizetni kb. 350 km-t, arról nem is beszélve, hogy csak délután indult volna. Szóval mentünk inkább Kermanba. Jellemző módon a busz akkor ment el, amikor mi még a Kharanaq-i buszt hajkurásztuk.

Sebaj, állítólag gyakran mennek buszok. Vettem is egy jegyet, amire azt mondták, hogy eight thirty és a peron four-ról megy. Nyolc harminckor se híre, se hamva nem volt busznak, úgyhogy visszaballagtam rákérdezni, hogy most akkor mi van. Mondták, hogy ten thirty és a peron seven. Picit felhúztam magam rajta, és mondtam, hogy adják vissz a pénzt, és egyúttal menjenek a …csába. Végigjártam a többi társaságot, kiderült, hogy a gyakori kermani busz csak valami legenda, ez az egy van, a következő az 12:45-kor. Szóval mondtam G-nek, hogy én már oda nem mehetek vissza, de vegyen akkor két jegyet a 10:30-as buszra.
Végülis érdemes volt felkelni… Ettünk egy szendvicset, az elviselhetőbb fajtából. Ha az ember Iránban enni akar, és nem étteremben, akkor elég korlátozottak a lehetőségek.
Van a szendvicses, ahol lehet kapni kiflibe pakolt dolgokat, amik alapvetően háromfélék. Van a virslis, de borzasztó virsliből. Nem hot dog, hanem a virsli fel van karikázva, és valami undorító szósz van rajta. Létezik ugyanez, csak krumpli is van benne, valamint hamburgerhússal. Kinézetre hamburgerhús. Mindegyikre raknak kovászos uborkát és paradicsomot. Ritka kivételként létezik még spagettis szendvics, ami ugyanez, csak spagetti van a kifliben és egyszer G evett csirkéset, de azt mondta az is pocsék volt, mert nem ártott volna, ha a főzés során adalékanyagokat is használtak volna, mint pl. só, fűszer, nem csak csirke vízben receptet. Ezeknél a szendvicseseknél mást nem lehet kapni.
Aztán a hagyományos kebabsütő. Az ember választhat a nyársak közül, amik májas, birkás, csirkés, vegyes kivitelben léteznek, plusz köretnek paradicsom nyárson. Az egészet lepénykenyéren szolgálják fel némi hagymával. Egyébként a lepénykenyér nagyon hasznos, mikor a húsokat a nyársról le kell húzni. A kebabosoknál néha lehet kapni abghustot, ami egy sűrű leves és finom is. De ritkán látja az ember, hogy van, általában már csak akkor, amikor a szar kebabot rágja.
Lehet még süteményes boltban venni péksüteményt, de inkább csak habos sütik vannak. Esetleg be lehet menni egy boltba, venni babkonzervet, meg kenyeret, vagy luxusként tonhalkonzervet, kukoricakonzervet, mint ahogy ezt mi már néhányszor megtettük, amikor már csömörünk volt a szendvicstől. És boltban lehet kapni répalekvárt is, ami hagyományos reggeli étel. Egyébként nem is olyan rossz.
Végső esetben lehet enni egy fagyit, ami ideiglenesen kifagyasztja ugyan az éhségérzetet, de aztán olyan erővel tér vissza, hogy akkor már mindegy mi, csak ehető legyen.
A buszunk végül csak megérkezett, persze késve. Na, nem azért, mert valahonnan jött, hanem, mert csak. Légkondi volt, kikapcsolhatatlan, meg hátradönthető ülések is, amik függőlegesben viszont nem álltak meg.
Természetesen Kermanban megint a városszéli buszállomáson raktak ki, ahol vigyorgó taxisok rohantak meg, képükön a letörölhetetlen „úgyse tudsz mással menni” vigyorral. Felkaptuk a hátizsákot és elindultunk gyalog. Mondanom se kell talán, hogy egyetlen utca neve sincs kiírva latin betűkkel, úgyhogy rohadtul elkeveredtünk, bár utólag a gps tracket nézve az irány jó volt, csak még hiányzott vagy két kilométer séta. Szóval beültünk egy taxiba, de legalább nem egy vigyorgósba. Persze ez se ment ilyen egyszerűen, mert ez a taxi, amibe beültünk a harmadik volt, mert az első kettőnek fogalma sem volt hova akarunk menni. Igazából ennek se, csak mi adtuk fel és mondtunk egy körülbelül irányban lévő célpontot, amit biztos ismer, onnan sétáltunk.
A szállodában egy hiperaktív, ám angolul nem beszélő portás fogadott és bemutatta a börtöncellánkat, aminek a berendezése az alábbi: két ágy, kisasztal, tükör, neon, és az ablakon van rács.
Kis pihenő után kimentünk a főtérre enni egy fagyit, de nem volt fagyis, úgyhogy inkább utánanéztünk a helyi utazási irodának, amelyik csinál utakat a sivatagba. Persze nem találtuk meg, de mikor megkérdeztünk egy embert, csak annyit mondott, hogy várjunk, aztán elvitt az irodájába, amit már éppen bezárt a két csadoros alkalmazott, kitúrta a telefonszámukat, és felhívta. Úgy néz ki, hogy az iroda egy embert takar, vele beszéltem, és megegyeztünk, hogy este eljön a szállodánkba és megbeszéljük.
Végigsétáltunk a bazáron is, megragadva az alkalmat elemet cseréltettünk G órájában, de az órás állította, hogy az elem jó. Érdekes, mert délelőtt megállt, bár igaz, hogy mikor előtúrtuk éppen járt. Nem volt nagy bizalmam a mesterben, pláne mikor a hátlap egyik csavarját elejtette, és másikat rakott be helyette, akkor aggódtam. Végül pénzt nem kért, a csavarok közül meg nem tudjuk melyik az új.

Címkék: irán kerman

7545 km, Yazd

2009.06.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot kávékészítéssel kezdtem. Gyakorlatilag már mindenünk van hozzá, itt a szállodában még konyha is, bár csak azért mertem használni, mert a víz forralása fertőtlenít.

A reggeli hűvösséget kihasználva elballagtunk a Silk Road hotelbe, megérdeklődni, hogy mi az ajánlatuk egy Yazd környéki körútra, ugyanis tömegközlekedéssel a legtöbb hely gyakorlatilag elérhetetlen. Sajnos az árajánlatuk nem találkozott az elképzelésünkkel, így holnap teszünk egy halvány kísérletet a buszpályaudvaron, ha megy, megy, ha nem, akkor továbbállunk Kermanba.
Ha már az óváros közepén jártunk, belevetettük magunkat az utcák labirintusába. Itt kicsit másképp építkeznek, mint Európában. A házaknak nincs ablaka az utcára, csak magas vályogfalak, meg egy ajtó, két kopogtatóval. Majdnem mindig van egy kerek a nőknek, meg egy hosszúkás a férfiaknak, így már a kopogásból lehet tudni, hogy kell-e kendőt kötni vagy elvonulni az asszonyoknak.
A falak mögött aztán néha csodákat lehet találni, bár mi ezeket a csodákat csak múzeum formájában láthatjuk.
Az útvesztőben a táblákat követve találtuk meg Nagy Sándor börtönét. Ez tulajdonképpen egy kút, amit a legenda szerint Nagy Sándor használt börtönnek. Kis hibája a történetnek, hogy a kút később épült. A kutat se úgy kell elképzelni, mint nálunk, mert az a fajta kút kevéssé használható börtönnek. A kutak errefelé nem földalatti vízkészletig nyúlnak le, mert a sivatagban az azért nem biztos, hogy elérhető, hanem egy-egy arra haladó qanatig. A kútba pedig lépcsőn le lehet menni, és az aljában patakként csörgedező qanat vizéből meríteni.
A városban való kószálás közben beköszöntött a napi meleg, vele a szieszta, úgyhogy mi is visszavonultunk a szobánkba, hogy írással, olvasással valahogy kibekkeljük ötig, amikor újra beindul az élet. Végül négy után átsétáltunk a tér túloldalán lévő Víz Múzeumig.
Az utcán szinte egy lélek se volt, az úton, ahol csak életveszélyes módon lehet átkelni, csak egy-egy autó húzott el, a boltok redőnyei pedig mind le voltak húzva.
A múzeum nyitva volt, de a bejáratnál senki nem volt. Egy élő embert találtunk, aki miután elővonszolta magát, meglepő módon egy prospektust adott, és megmutatta, hogy merre kezdjük a nézelődést.
A múzeumot egy régi kereskedő házában rendezték be, mivel itt minden látható, ami különleges az iráni vízrendszerben. A ház alatt két qanat keresztezi egymást, persze nem egy szinten. A kiállított tárgyak nem voltak túl érdekesek, néhány vizeskancsó, csapok, csákányok, meg fotók, de hogyan lehet lefényképezni egy rohadt szűk földalatti csatornát? Érdekes volt viszont maga a ház. Kívülről ebből se lehetett látni semmit, az utcáról egy keskeny, kanyargós folyosón jutottunk az udvarba. Zongorát biztos nem vettek a ház lakói, hiába engedhették volna meg maguknak. Az udvarról nyíltak a szobák, illetve egy nagy, bőven díszített terasz, ahol kellemes árnyék volt. Aztán ha a terasz árnyéka már kevésnek bizonyult, akkor le lehetett vonulni az alagsorba, aztán amikor a nyár közepén már elviselhetetlenné vált a hőmérséklet, akkor még mindig lehetett lejjebb menni, az egyik qanathoz, ahol nagyobb terem volt kialakítva tetővilágítással. Itt nyáron sincs melegebb 21°C-nál, most csak 19°C volt. Akkoriban az ételt is itt tárolták. A másik, mélyebbik qanatban talán még hűvösebb volt, de sötét is.
A gödörből kimászva vakított a fény, és égetett a nap, pedig már kezdett alábbhagyni a meleg, a boltok is nyitottak már. Mi is ettünk egy fagyit, meg valami késői ebédet, vagy korai vacsorát.

Címkék: irán yazd

7531 km, Yazd

2009.06.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint vekkeres korai kelés volt, mert Reza intézett nekünk stoppot. A bátyja Esfahanból Yazdba ment, és útközben felvett minket is. Végül Ardakanig vitt csak, de az is jó kis távolság. Útközben egy szót nem szólt, csak mikor Ardakanban megállt, rámutatott egy buszra, hogy az megy Yazdba.

Felszálltunk, és rövidesen mentünk is. A buszpályaudvaron természetesen azonnal megrohantak a taxisok. Ez elég fárasztó tud lenni. Az ember pakolná ki a hátizsákokat, ezek meg körbeveszi, hogy „Mister, mister, city? Shiraz? Meybod?” Aztán mikor végre kipakoltam, akkor szembenéztem velük, hogy akkor mennyiért vinnének be a városba. 20.000 riált mondtak, de fejenként. Ehhez képest a busz 4000-ért hozott másfél órát. Kiröhögtük őket, és elsétáltunk. Még utánunk kiáltottak egy visszautasíthatatlannak hitt ajánlatot 15-ről, de valahogy mégis sikerült továbbmennünk. A sétánk egyébként kb. 30 méteresre sikerült, mert egy család felvett és kocsival elvitt a kinézett szállodához. Csak úgy, mert jó fejek voltak.
A kinézett helyen, az Amir Chakmaq hotelben, éppen nem volt üres szoba, de délutánra ígértek, úgyhogy otthagytuk a hátizsákokat, és elindultunk a városba, a hőség ellenére.
Természetesen első utunk a bazárba vezetett, nem is annyira a vásárlás, hanem az árnyék miatt. Körbejártunk mindent, megnéztük az összes – európai szemmel – botrányosan ízléstelen ékszert, aztán mégiscsak vettünk valamit, méghozzá egy alumínium bögrét. Ha már van kanalunk, kávénk, akkor legyen hozzá bögre is. Nagyon hi-tech bögre, fedele is van, sőt a fedőn tömítés. Az alján meg nagy matrica, „Made in China”.
Valahogy arra is rávettük magunkat, hogy a Jameh mecsetig elmenjünk. Ott megint üldögéltünk egy keveset az árnyékban, körbefotóztam a csempéket, aztán megint előkerült rendszeres problémánk, hogy mit együnk.
Egészen hosszú listán van már a mit ne kategóriában, de az utcán továbbra sem árulnak semmi jót. Ez eléggé meglepő, mert Toudeshkben nagyon jókat ettünk, tehát létezik finom étel Iránban.
Végül kikötöttünk egy kebabosnál, ahol májat rendeltem, mert bátor vagyok. Szerintem egész ehető volt, de G tartotta magát ahhoz, hogy ő olyat nem eszik, úgyhogy végül egy joghurttal kísért le némi kenyeret.
A szálloda egészen közel volt, úgyhogy benéztünk mi a helyzet a szobával. Megtörtént az üresedés, úgyhogy beköltöztünk és rögtön le is döglöttünk, hogy a nap legmelegebb időszakát átvészeljük.
Hőmérséklet szempontjából az átvészelés jól ment, viszont beszereztünk néhány poloskacsípést, úgyhogy estére ki kellett túrni a hálózsákot. Általában utazás kapcsán gyakran megkérdezik, hogy mégis hol szoktunk aludni. Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem látott még keleti szállodát. Ha szállodát mondunk, a legtöbb embernek süppedő szőnyeg, londíner, meg cici alakú csengő ugrik be. Nos, létezik ez a kategória itt is, meg van az, ami lényegesen olcsóbb, és moshaferkhaneh néven ismertek. Utóbbi az, amit mi szoktunk látogatni, nyilvánvaló okokból. Nem is tudom, hogy írhatnám körül ezeket a helyeket, úgy, hogy ne tűnjön panaszkodásnak, panaszkodni ugyanis a legkevésbé sem akarok. Mert, azonnal és jogosan merülne fel a „Minek ment oda?” kérdés. Azért érdekességképpen talán pár képet egyszer feltöltünk.
A délutáni szieszta után a szállodánk nevét adó, szomszédos Amir Chakmaq komplexumra másztunk fel. Nehéz leírni ezt az épületet. A könyvünk szerint Hossein imám halálának megemlékezésekor használják, de hogy hogyan, azt nem tudni. Tulajdonképpen háromemeletnyi boltíves valami, két minarettel, de nincs mögötte mecset, csak egy mini bazár, ahol leginkább kebabot lehet enni. Mi is itt ettük a miénket.
A kilátás elég jó róla, bár a legtetejére már nem lehet felmenni, pedig legutóbb még a minaretbe is felmásztam, bár az már akkor is tilos volt, de az ajtó helyére támasztott farostlemez nem ellenkezett, mikor arrébb raktam. Ma már vasajtó van lakattal, ami keményebb ellenfél.
Yazd sivatagi város. Nincs se folyó, se parkok, vannak viszont badgirok szép számmal, amik szépen látszanak például az Amir Chakmaq erkélyeiről. Meg az is látszik, hogy milyen istentelen por van.
Estére igazi iráni programot találtunk magunknak. Meglátogattunk egy zurkhaneh edzést. Ezt küzdősportként tartják nyilván, bár nem küzd benne senki senkivel. Inkább valami katonai edzésből alakult ki, már jó régen. Ennek megfelelően mélyen átitatja a vallás is. Az edzőterem egy kerek helyiség, középen egy mélyebb résszel, ami maga az edzőtér. Körben meg kirakva a zurkhaneh kínzóeszközei.
Már páran elkezdtek edzeni, de a formális gyakorlat még nem kezdődött el. A földön fekve súlyzók helyett nagy fatáblákat nyomtak ki, aminek a közepén volt kialakítva fogantyú. Arra tippeltünk, hogy ez volt hivatott a pajzzsal való hadonászásra felkészíteni az ókor gyilkológépeinek izomzatát.
Mindenkin jellegzetes hímzett térdnadrág, bőr betétekkel, a pólókon meg a klub emblémája, már akinek nem valamilyen egyéb pólója volt.
A formális edzés kezdetekor mindenki lemászott a gödörbe, és a dobosok rákezdtek. Mintha nem lett volna elég a kupola akusztikája, két hangfal segítette az átszellemülést. A két dobos mellett még egy harang is volt, meg mikrofon az énekesnek, aki ősi eposzokból énekelt, és iráni verseket mondott.
Először is mindenki vett egy kis fa állványt, aminek bevizezte a talpait, hogy ne csússzon, majd körben felálltak az edző körül, és elindult az izzadás. A fa állványon támaszkodva csinálták a fekvőtámaszokat és nyújtásokat, jó félóráig, aztán ezektől megváltak. Szisztematikusan végig lazították, nyújtották az összes ízületet nyaktól bokáig. Ugráltak, pörögtek a dobok ritmusára, aztán magukhoz vették a zurkhaneh jellegzetes bunkóit. Ezzel se küzdenek, csak emelgetik a fejük felett, hátuk mögött. Edzés után megemeltünk egyet, nem könnyűek. Egy órányi megállás nélküli edzés után befejezték. Néhányan még levezetésképpen láncos vasakkal hadonásztak a fejük felett, illetve csináltak pár fekvenyomást az asztallapokkal.
Mi még lementünk az edzőterem alatti víztározót megnézni. A kupola alatt, ahol az edzőterem volt, volt még egy kupola, ami a víztározó tetejét alkotta. Egy lyukon be lehetett nézni, és megdöbbenni a térfogaton. Víz helyett ugyan csak pár bosszúból bedobált papucs volt az alján, de így is lenyűgöző volt a méret. Kintről jól látható a négy badgir is, ami a benne valaha tárolt víz hűtéséért volt felelős.

Címkék: irán yazd

7302 km, Toudeshk

2009.06.10. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel hatkor csörgött a vekker. Reza azt ajánlotta, hogy menjünk korán a homokdűnékhez, mert akkor még nincs meleg. Tapasztalatból tudtuk, hogy nagyon igaza van, és nagyságrendekkel kellemetlenebb tűző napon homokdombokat mászni, mint korán kelni.

Fél hétre jött értünk a taxi, de párszáz méter után a sofőr kiszállt, és Reza vette át a helyét, hogy a falu után letérve az aszfaltról Dakar rallys porcsíkot húzzunk magunk után. Százas tempóval kavartuk fel a homokot magunk mögött, miközben elhaladtunk egy tanya mellett, ami inkább várnak nézett ki. Nagy négyzet alaprajzú terület magas vályogfalakkal, oldalanként három bástyával. Jó környék lehetett ez pár száz évvel ezelőtt.
Meg sem álltunk a homokdűnékig, kivéve, hogy elvigyünk egy öregembert, aki fuvarra várt. Úgy tűnik elég bevett szokás errefelé a stoppolás.
A dűnéknél leparkolva levettük a bakancsot, mert az inkább csak árt, mint használ, ha dűnéket mászik az ember. Még kimondottan hidegnek éreztük a homokot. Ezért is jó, hogy nem később jöttünk, ráadásul a fények is fantasztikus formákat rajzoltak ki a homokbarázdákban, a fűcsomók közt és a dűnék gerincén. Eltöltöttünk vagy másfél órát a felmászással, leszaladással, gyíkok hajkurászásával, és a homokban össze-vissza tekergő nyomok tulajdonosainak találgatásával. Mire kilenc körül hazaindultunk, a nap felőli oldalon kimondottan kellemetlen hőmérséklete volt a homoknak.
Visszafelé más útvonalon mentünk, megállva a két faluban is, hogy megnézzük a hagyományos tornyokat. Az egyik vályogból épült, és elindult az összedőlés rögös útján, de még fel lehetett mászni. A másik kőből épült, nagyobb is volt, jobb állapotú is, csak az alsó szinten volt kicsit sok a szemét benne. Alapvetően a kerek torony dupla falú, a két fal között vezet fel körbe a lépcső, ahonnan az emeletek ajtajai nyílnak. Védelmi szempontból előnytelen a sok ablak, természetes megvilágítás tekintetében viszont kimondottan előnyös lenne. Nyilván a védelmi funkcióra helyezték a hangsúlyt, úgyhogy nagyjából tök sötétben kellett fel-, illetve lemászni.
Még egy helyen megálltunk, méghozzá egy barátnál, teázni, utána már csak Toudeshkben ebédre, amit délutáni szunya követett. Főleg G vette ki ebből a részét, én csak heverésztem.
Mikor végre előkerültünk, mondták, hogy akkor mehetünk piknikezni, tudok-e motort vezetni. Hát honnan tudjam?! Sose próbáltam!
Bemutatták az eszköz kezelését, aztán hajrá. Nem egy nagydarab motor, inkább robogó, de váltani azért kellett. Az egyikre ült a család, sorrendben apa, két gyerek, anya lezárásként, a másikra mi.
Indulásom meglepő egyensúlyvesztéssel indult, így rögtön lehorzsoltam a könyökömet a kikanyarodásnál. De mielőtt mindenki röhögni kezdene, nem az aszfalt, hanem a fal volt a hibás, nem nyaltuk fel a falut az első méteren.
Az a jó a kis falvakban, hogy a forgalom is kicsi, így az első kereszteződésekben nem okozott problémát, hogy a féket keresgélve csak úgy áthajtottam. Az első komoly problémát egy kanyarban éltük át. Kanyarban G úgy érezte, hogy neki ellent kell tartania és inkább kiülte a motort, mint bedőlt volna. Lehet, hogy inkább vitorlázni kéne. Ennek következtében kicsit billegni kezdtünk, amitől viszont megijedt, és megkapaszkodott. Ballal a bal, jobbal a jobb mellbimbómban. Tudom, férfiaknál nem lényeges testrész, de fáj. Ettől üvölteni kezdtem, amitől még jobban megijedt, mert azt hitte, tényleg baj van, ezért szorosabban markolt. Úgy néz ki, hogy ez a motorozás csak számomra veszélyes, neki csak félelmetes.
A piknik gyakorlatilag a legközelebbi fa alatt lett megtartva a következő falu szélén. Sárgadinnyét - vagyis valami hasonlót -, és narancsot ettünk, aztán az öntözőcsatorna vizében kezet mostunk, illetve a gyerekek lelkesen fröcskölték egymást. Hazafelé már egészen ízirájder volt, bár G halálfélelme nem akart múlni.
A ház előtt azt hittem vége a motoros bandázásnak, de csak tankoltunk. Most már készen állunk a sivatagra, mondta Reza, és már mentünk is tovább. Szép tájakon motoroztunk, bár az én figyelmemet az kötötte le, hogy a gödrök kerülgetése közben megtaláljam a váltót, G pedig továbbra sem bízott képességeimben, úgyhogy ő sem a tájat nézte.
Megérkeztünk egy újabb baráthoz, ahol újabb teát ittunk, kis cukorkával lekísérve, aztán a kertben az eperfák termésével kentük össze magunkat. Elbúcsúzva újra motorra pattantunk, és tűztünk vissza Toudeshkbe. A falu szélén a lejtőn 55 km/h-ba is belehajszoltam, szépen leforogta.
A faluban persze még nem haza mentünk, hanem végiglátogattunk még pár barátot, megittunk pár liter teát. Angolul beszélő emberrel nem találkoztunk, úgyhogy mi inkább csak néztük az életet, és hallgattuk, ahogy fársziul megy a csevely.
A menetrend mindig ugyanaz. Megérkezve betessékelnek, ahol a vendégek jó hangosan beköszönnek, főleg a férfiak, hogy a ház asszonynépe magára kaphasson valamit. Mondjuk egy csadort. Aztán mindenki kilép a cipőjéből és bemegy a szobába. Mi még egy félórácskát fűzögetjük a bakancsainkat az előtérben, aztán mi is letelepedünk a szőnyegre. A legtöbb ház elég nagy, a nappali különösen, de lehet, hogy csak azért tűnik így, mert a berendezés ebben a szobában kizárólag egy darab tévé, illetve párnák a fal mellett.
Beszélgetés közben aztán a valamelyik lány –ha van kéznél – behozza a teát, meg a cukrot. A cukor természetesen mindenhol házi darabolású kockacukor, ami teába helyezve hosszan megőrzi konzisztenciáját. Nem is arra van tervezve, hogy gyorsan szétessen és feloldódjon. Csak mi dobáljuk a teába, mindenki más a szájába véve egyet szürcsöli a teát. A tea mellé általában jár egy kis süti, vagy cukorka, éppen mi van otthon. Aztán egy, vagy két kör tea után búcsú és indulás.
Azt hiszem, hogy Iránban menő dolog külföldieket ismerni, ezért is hurcolásznak végig a falun. Meg talán ezért is van, hogy az utcán mindenhol és állandóan hellóznak.
És mikor hazaértünk, megtaláltam a szederfák utolsó termését az ingzsebemben. Lehet találgatni, hogy fehér, vagy fekete fajta volt-e.
Vacsora után még lejátszottam egy sakkpartit Nasimmal, a kislánnyal. Patthelyzet alakult ki, hihetetlen módon nem vesztettem.

Címkék: irán toudeshk

7160 km, Toudeshk

2009.06.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel volt még pár kiflink a múltkori bevásárlásból, viszont a répalekvár már elfogyott, úgyhogy vettünk egy kis joghurtot, és az Imám téren megreggeliztünk. Elég nehéz az ilyesmi, mert a legtöbb parkban minden árnyék foglalt, úgy kell keresni a helyet.

A hosszú hétvége után gondolom egész Irán úgy ébredt, hogy „Jaj ne, már megint szombat!”, mindenesetre a meleg ellenére nagy nyüzsgés volt a városban, és a bazár is kinyitott, úgyhogy meglátogattuk, bár csak egy üveg Nescafét akartunk venni. Érdekes módon a bazár sokkal hűvösebb, mint amire az ember számítana. Az utcái felett kupolák sora alkot tetőt, mindegyik közepén lyukkal, ahol besüt a nap, és azt hiszem, kimegy a meleg. A tegnap emlegetett csadoros nők és teherhordók mellett volt egy csomó motoros is. Sokan motorral közlekednek a bazárban, a vásárlók közt kanyarogva. Ennek ellenére nincs füst, de még ez sem annyira meglepő, mint az, hogy nincs baleset és anyázás sem, pedig egész szép dugók ki tudnak alakulni, mikor egy szőnyeggel megrakott kézikocsi szembetalálkozik két motorossal.
Szőnyeg ebben a bazárban is van rengeteg, természetesen perzsa, Perzsiában mi más lenne. A boltokban vagy összehajtogatva alkotnak hegyeket, vagy egymásra terítve várnak méter vastag rétegben. Aztán ha komoly vásárló van, akkor jön az alapos vizsgálat természetes fénynél, színéről, fonákjáról. Nem is csoda, nem lehet olcsó egy kézi csomózású szőnyeg, még itt sem, mert mire egy nagyobb darab elkészül, eltelik egy év is. Hogy mennyiért lehet kapni, nem tudom, nem mernék belemenni ebbe a kérdéskörbe egy bazárossal, mert a végén cipelhetnék egy szőnyeget is, amit nem is akartam.
A bazárból egyszer csak hopp, megint az Imám téren találtuk magunkat. A labirintusból néha az ember meglepő helyen bukkan elő. Ha már újra ott voltunk, felmentünk abba a teaházba, ami a teret körbevevő épületsor emeltén volt. A teánkat iszogatva néztük a teret, meg próbáltuk hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy bizony most már harminc fok felett kell létezni. Igazából nem volt olyan meleg, de Qazvinból érkezve nagy volt a hőmérsékletemelkedés, kell pár nap akklimatizáció.
Mikor jól kinézelődtük magunkat, kifizettem a teát, aminek az árába vastagon beleszámolták a kilátást, és elindultunk megnézni a Hakim mecsetet, Esfahan legrégebbi mecsetét. Hát, azt hiszem, sokban nem különbözött a többitől, és sokat javított volna rajta, ha nincs kupi az udvarán, de errefelé ez már csak így megy. Az Imám mecset udvarán is vas állványból eszkábáltak sátrat, valami ronda ponyvával, hogy az igazhitűnek ne süljön ki az agya ima közben. Mondjuk az igény érthető, de lehetett volna igényesebb megoldást is találni a rozsdás csöveknél, még ha anyagilag kicsit többe is került volna. Mégiscsak Irán és a világ egyik legszebb mecsete.
A mecsetnézést újabb parkbeli tökmagrágás követte, aztán kis séta ebéd céljából, majd egy újabb park gyepének kifekvése. A parkok nagyon kellemesek, bár azt hiszem nyár közepére, végére elég megviselten néznek ki, hiába az öntözés, meg a gyomlálgatás. Most viszont kimondottan jó a hűvös füvön feküdni és sokkoló felállni, nem is beszélve a park elhagyásáról. Bődületes különbség van a klímában.
Végül csak felvállaltuk a sokkot, és elhagytuk a parkot, hogy a hátizsákjainkat felvéve kimenjünk a buszállomásra, és elinduljunk Toudeshkbe. A faluig való eljutás viszonylag zökkenőmentesen ment. A Jalali család megtalálása már nem volt ilyen egyszerű, bár a falubeliek azonnal felhívták őket, hogy jöjjenek értünk, aztán végül kocsiba pakoltak minket és elvittek. Mohammad Jalali csinált egy vendégházat a faluban, és most a családjával üzemelteti. Mohammad ugyan nem volt kéznél, de a testvére, Reza kezelésbe vett minket. Először természetesen teát kaptunk, amit séta követett a faluban. A házakatt magas vályogfal veszi körül, némelyiknek még tornya is van lőréssel, nyilván nem mai építésűek. Megálltunk a ciszternánál, ami egy qanatból kapja a vizet, amit aztán badgirok hűtenek le.
[Magyarázat: A rómaiak nagy boltíves vízvezetékeken szállították a vizet a hegyekből a városba, a perzsák meg alagutakon. Ezek az alagutak nem kisebb mérnöki teljesítményt képviselnek, mint a római verzió, ugyanis gyakran több tíz kilométer hosszúak. Jelen esetben harminc. A másik különbség, hogy a qanatokat mai is használják, karbantartják, építik.
A badgir pedig egy olyan torony, ami a legkisebb szelet is bevezeti az épületbe, légkondicionálóként használják. Házaknál is, meg itt a ciszternánál is.]
A víztározó egyébként a mai napig használatban van. Lemásztam a lépcsőn, a csapból tényleg kellemesen hideg víz jött, de inni azért nem mertem belőle.
A falu távolabbi részébe is átmentünk, ahol csinos kis kerteket öntöznek a qanat vizével. Minden kertnél van egy leágazás, és ha kell víz, csak felhúzzák a zsilipet és már megy is az öntözés. Persze ez csak technikailag ilyen egyszerű, mert a vízhasználatot a legapróbb részletekig szabályozzák a törvények.
Közben találkoztunk két lánnyal, meg két idősebb nővel. Egyből indult az inkvizíciós kérdésáradat. Házasok vagyunk-e, és mióta, miért nincs gyerek, és mikor lesz? Mikor érkeztünk, meddig maradunk, Esfahanból jövünk-e és Yazdba tartunk-e? Végül megkérdezték, hogy csinálhatnának-e egy fotót rólunk, pontosabban G-ről. Telefonnal természetesen, és meglehetősen pornográfot, kendő nélkül. Volt nagy meglepetés, hogy G haja rövid. Persze mikor én kérdeztem, hogy fényképezhetek-e, négy hang mondta egyszerre, hogy „No, problem!”.
Visszafelé felmásztunk néhány dombra, ahonnan jó volt a kilátás a falura, ami különösen jól nézett ki a sötétedésben. Közben G nadrágja egy lépésnél elszakadt, úgyhogy a fél segge minden lépésnél kivillant. Iszlám országban különösen hálás az ilyesmi. Szerencsére besötétedett, mire visszaértünk a faluba és amúgy sem volt már senki az utcán.
Vacsorát is kaptunk, hogy mi volt a fogás neve, azt nem tudom, de végre valami jó volt. Leves juhsajtból, olajból, vízből és zöldségekből. Lepénykenyeret kellett beletördelni, aztán mikor megszívta magát, lehetett kanalazni. És természetesen tea. Előtte, utána. Meg is ettük mindet, miközben nagymama a sarokban azzal foglalatoskodott, hogy a 2,5 kg-os süvegcukrokat kockacukor méretűre vágja. Kb. 5 kg-nyi cukrot fogyasztanak havonta, csak a teázáshoz, ami kockacukor méretre vágva, ömlesztve majdnem egy vödörnyi.
A legtöbb helyen a kockacukorgyártáshoz kőműveskalapács-szerű szerszámot használnak. Ennek az egyik fele baltaszerű, amivel nagyobb darabokra lehet vágni a tömböt, aztán tuskón aprítják kockákra a szerszám másik felével.
Itt már úgy láttam, fejlesztettek, mert a nagyobb darabokra hasogatás után valami csípőfogóval darabolt a néni. Gondolom így kevesebb zajjal és porral jár.

 

Címkék: irán toudeshk

7040 km, Esfahan

2009.06.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel ugyan felébredtünk, de felkelni nemigen akaródzott. Gyakorlatilag semmit nem csináltunk egész délelőtt, az olvasást leszámítva, és aztán kora délután sem. Kettőig bírtuk, akkor elindultunk a Jameh mecsetbe, de lehet, hogy érdemesebb lett volna várni még. Napközben az egész város üres, mert senki nem szeret melegben mászkálni. Tulajdonképpen mi sem. Útközben új utcai kaját fedeztünk fel, és lankadatlan hittel, hogy találunk finomat, és egészséges bizalmatlansággal, kettőnknek rendeltünk egy adagot. Jó döntés volt. Kár lett volna kettőt venni. Színre, és állagra tökéletesen olyan volt, mint amit bármelyik börtönfilmben a tálca mélyedésébe csap egy visszataszító szőrős pasas. Ízzel kapcsolatban szerencsére nem tudok ilyen összehasonlítást tenni. Magyar fogalmak szerint nem volt finom, határán volt annak, hogy jobb lenne, ha ízetlen lenne. Az ízekért kárpótolt a mellettünk lévő akvárium, amiben egyáltalán nem szürke halak tömege volt. Evés közben megfigyelhettük a párzást is, meg azt, hogy a többi hal azonnal felzabálja szerelmük gyümölcsét. Az élet kemény, meg mi is azok vagyunk, így folytattuk utunkat a hőségben.

A Jameh mecset Esfahan és egyben Irán legnagyobb mecsete is. Volt ideje ilyen nagyra nőni, mert már vagy ezer éve bővítgetik. Az idők során minden uralkodó hozzáépített egy kicsit, az éppen aktuális stílusban, szóval nem egy egységes épület. Bolyongtunk a különböző termek között, az oszlopok erdejében, örülve, hogy kicsit hűvösben lehetünk.
A mecsettől az Imám tér felé vettük az irányt, méghozzá a bazáron keresztül, ami gyakorlatilag összeköti a két helyet. Mivel péntek volt, semmi nem volt nyitva. Érdekes módon ilyenkor a bazár utcái szűkebbnek, de hosszabbnak tűnnek, mint amikor az árut kipakolják a boltok elé, és csadoros asszonyok és teherhordók közt kell utat törni.
A bazári teherhordók minden országban mások, de országonként meglehetősen egységes eszközparkkal rendelkeznek. Az itteniek négykerekű toldozott-foldozott kiskocsikkal szállítják az árut, amin házilag gyártott vaskerekek vannak, dróttal rögzített gumiabroncs csíkkal. Gyakran laprugók is vannak felfüggesztésként, szóval a kocsi magában is elég nehéz lehet, de nem meglepő, mert néha tonnányi árut rápakolnak. A rögzítéshez használt kötelek általában fogantyúra vannak feltekerve, mint egy nagy háló. Ilyeneket ma nem láttunk.
Az Imám téren végül megint az Imám mecset előtt ültünk le sziesztázni. G szundított is egyet, míg engem szóval tartott egy fickó, aki saját állítása szerint remekül beszélt angolul. Én azért láttam még lehetőséget fejlődésre.
Mindenáron meg akart győzni, hogy Anglia kicsi, valamint nem tudta megmondani, hogy milyen az idő télen. Szerinte 50 °C, és hajnalban fagy. Lehet, hogy a hőmérsékletszámítás is olyan, mint az időszámítás, valami töketlen egységet használnak? Ami érdekesebb, az a házassághoz való hozzáállása. Még nincs felesége, de talán jövőre megházasodik. Barátnője sincs és nem is akar. De nem is a szülei rendezik el a házasságát. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, de elmagyarázta, hogy ő nem szeret nőkkel beszélgetni. Itt végleg kiugrott sebességből az agyam. Az általa preferált házasodási technológia viszonylag tradicionális. Ha megtetszik neki egy lány az utcán, akkor hazáig követi, majd a címet odaadja az anyjának, aki felkeresi az illető családot, és megkérdezi, hogy ugyan nem akarnák-e hozzáadni a lányukat a fiához. Azonnal felmerült bennem a gondolat, hogy mi van, ha több lány van az adott családban, aztán rosszat zsíroz le anyuka? Ha netalán a család hajlandónak mutatkozna a dologra, akkor – és csakis akkor – szerveznek egy családi találkozót, ahol a fiatalok megismerhetik egymást. Idáig azt hiszem, még egyik próbálkozása sem jutott el, de gyanítom, hogy ha a lány meglátná azt a ripacsos arcot, valamint mikor a szülei meghallanák, hogy egy államigazgatási diplomával rendelkező munkanélküliről van szó, akkor kezdhetne lekövetni egy újabb alanyt.
Mikor már nagyon nem akart továbbállni, és G is kialudta magát, akkor mi vettünk tőle érzékeny búcsút. A sarkon ettünk egy híres rózsavizes fagyit, ami mellé valami tésztát is pakolnak, aztán a fagyi tálkáját teleköpködtük tökmaghéjjal, a füvön üldögélve. Ilyenkor, délután a tér nyugati oldalán különösen nagy a népsűrűség a gyepen, mert csak ott van árnyék.
Aztán valahogy rábeszéltem G-t, hogy sétáljunk el a folyóig, vagyis hát annak a medréig, amiben állnak a hattyú alakú vizibiciklik. Ezt mondjuk annyira nem értem, mert amikor van víz, akkor nincs igény, mikor igény van, akkor meg rohadtul porzik.
G ellenérve a sétával kapcsolatban az volt, hogy iráni és arab városban nem érdemes céltalanul sétálni, mert mind ronda. Ebben speciel igazat kell, hogy adjak, vannak ugyan rondább helyek a Földön, de hát ne lefelé akarjunk megfelelni. A helyieknek persze ilyet nem mondunk, ők imádják Esfahant, és meg is mondták, hogy ez a legszebb város a világon, olyan, mint a paradicsom. Mármint hogy az ott fenn, a gazellaszemű hurikkal, meg sörbettel, nem a zöldség. Történetesen ezek az emberek még soha nem jártak külföldön, bár igényük azt hiszem, lenne rá.
A nemfolyó folyó partján tett séta után hazafelé újabb ételt adtunk a felejthető listához. Valami olajjal átitatott húsos, zöldséges fánk. Nagy igényeink soha nem voltak, de a gasztronómia itt végleg kalóriabevitellé degradálódott.

Címkék: irán esfahan

süti beállítások módosítása