Este nem érkezett meg emberünk, úgyhogy éppen arra készültünk, hogy megpróbáljuk mégiscsak felhajtani az irodáját, vagy a másik céget megkeresni, de kiderült, hogy már vár ránk a recepción. Elnézést kért, hogy este nem érkezett meg, elmondta, hogy mit ajánl és mennyiért. Végül abban maradtunk, hogy kettesben nem mennénk, de ha van más jelentkező is, akkor társulva igen, mert úgy olcsóbb. Megbeszéltük, hogy délben felhívjuk, mert addigra kiderül, hogy lesz-e és ha igen, melyik napon más utazó is.
A cuccainkat egyelőre a szállodában hagyva elindultunk Kerman felderítésére. Szinte már mondani se kell, de ünnepnap volt, minden zárva. Khomeini halálának évfordulóját ünnepelték, a tévében is csupa unott arcú embert mutattak valami ünnepségen, ahogy ülnek a napon és legyezgetik magukat. Mi egy parkba mentünk legyezgetni magunkat, egy kiló sárgabarack kíséretében.
A barack befalása után gondoltuk megnézzük a Jameh mecsetet, de zárva volt. Helyette elgyalogoltunk a jégházig, amiben régen a jeget tárolták. Bármilyen furcsa, télen azért itt is hideg van néha, és olyankor van jég, amit egy nagy verembe raknak, ami fölött egy csinos vályogkupola van. Prímán hőszigetelt, úgyhogy még nyáron is volt jég.
Mellette van a könyvtár, amire nagyon büszkék a kermaniak, de az épület kívülről nem túl érdekes.
Visszakóvályogtunk a bazárba, ami ugyan nagyrészt zárva volt, de a zöldségesek nem tartottak szünnapot, úgyhogy vettünk egy adag nagyon finom datolyát, amit a bazár közepén álló Ganj Ali udvar egyik árnyékos szögletében kezdünk megeszegetni. Közben arra sétált utazásszervezőnk, Hossein Vatani, egy francia sráccal, akiről kiderült, hogy az útitársunk lesz. Telefonálgatni már nem is kellett. A közeli hammamba mentünk beszélgetni, meg megnézni az épületet.
Magunktól biztos nem találtuk volna meg, a bazár egy mellékutcájában volt egy roggyant kétszárnyas, mégis kicsi ajtó, aminek a résein egy elhanyagolt udvarra lehetett belátni, ahol mindenféle gönc volt. Ezen az ajtón kellett bemenni, végig az udvaron, és ott egy keskeny, viszont nagyon meredek lépcsőn le, majd a lépcsőforduló utáni ajtó a fürdő előterébe nyílt. Éppen csak „Vigyázat, a leopárd harap!” tábla nem volt.
A kinti kupleráj semmilyen hatással nem volt a fürdőre. Nem azt mondom, hogy egy Gellért, mert azért láttam lehetőséget a színvonal emelésére, de az épület maga pofás volt. A kupola egyszínű fehérre volt meszelve, de a mintázata nagyon szép volt, főleg a tetőablakon besütő nap fényében. Benézhettünk a fürdőbe is, mivel rajtunk kívül csak a tulajdonos volt ott. Érdekes volt, de nagyon alaposan nem néztünk körül, olyan hőség volt. Kilépve a frissítően hűvös 30 °C fogadott. Megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk a szállodánkban. Pierre maradt egy alapos fürdetésre és masszázsra.
Kettőkor aztán kijelentkeztünk, és az éppen megérkező Hossein kocsijába pakoltunk. Az elindulást nem kapkodtuk el. Először ebédelni mentünk, pontosabban mi ittunk egy Zam-zam narancsot, Hossein meg a sofőr ebédeltek egyet. A Zam-zam Irán válasza a Coca-Colára. Manapság már sok a vetélytársa, mint például a rengeteg ízben – pl. citrom, eper, őszibarack - kapható alkoholmentes sör, sőt már maga a Coca-Cola is.
Míg Hosseinék ettek, mi beszélgettünk. Pierre nem volt tipikus francia, mert például tudott angolul, másrészt mégiscsak tipikus francia volt, mert nagyon kellett figyelni, hogy az ember meghallja, hogy már angolul beszél. G nem is értett egy szót se a mondókájából, pedig az volt bőven neki. Én valahogy értettem, hogy mit mond, mondjuk nekem a született angolokkal van inkább gondom.
Az étteremből bevásárolni indultunk, hogy legyen miből vacsorát főzni, majd kimentünk valami eldugott helyre a kempingcuccokért, aztán még elkanyarodtunk a város szélére jeget venni. Nem a jégházba, azt már nem használják. Rendszerint a város szélén, általában a benzinkutak szomszédságában lehet jeget kapni a boltokban, vagy inkább előttük.
Kint olvadoznak a jégtömbök, a vevő csak mutatja, hogy mekkora kell, és már csapják is le a darabot, amit a csapnál aztán meg lehet mosni és mehet is a hőszigetelt vizesedénybe, ami minden kocsiban van.
Most már tényleg elindultunk, de azért csak lassan, mert nem volt célszerű túl korán odaérni a hőség miatt. Bár így június elején még csak 45°C-ig megy fel a hőmérséklet, de július-augusztusban napközben akár 60 °C fölé is mehet a sivatag közepén. Hossein mesélte, hogy volt olyan alkalom, hogy éjfélre értek ki, és még akkor is 40 °C volt.
Kermanból szép lassan mentünk felfelé, míg meglepve tapasztaltuk, hogy 2600 méteren vagyunk, ahonnan lehetett volna még bőven feljebb menni, de az út inkább egy hosszú alagúttal keresztezte a hegyet. A hegycsúcsok árnyékos zugaiban még itt is volt hó, ami teljesen hihetetlen.
Szépen elindultunk lefelé. Érezhetően egyre melegebb lett. Mivel még mindig sok időnk volt, megálltunk az egyik faluban kicsit teázgatni, meg megnézni az 1000 éves ciprust. Szép nagy volt, nálunk is vannak hasonlók a kertben, csak úgy hívjuk, hogy tuja és sokkal kisebb.
Késő délután végre felkerekedtünk és elindultunk az igazi sivatag felé. Az út mellett egyre kevesebb volt a növény, avagy száraz kóró és egyre több a qanatok vakondtúrása.
A falvakat itt a qanatok éltetik. A vizet a 20-30 km-re lévő hegyekből hozzák az alagutak, amikből a felszínen csak a kitermelt földkupacok látszanak, amik szabályos 20-30 méteres közönként követik egymást. A technológia pont mint a vakondé. Egy helyen meg is álltunk, ahol le lehetett menni egy ilyen qanatba. Több kiszélesített akna volt kiépítve, amiket folyosó kötött össze, az aljukban meg ott folydogált a víz. Mi egy viszonylag kényelmes lépcsőn jutottunk le, itt már nem is kellett mélyre mászni, legfeljebb 4-5 méter mélyen volt a víz.
Tovább haladva teljesen elfogyott minden növény, megérkeztünk a Kalutsba, ami a szél által formált hatalmas homokvárakról híres. Igazából nem is homok, hanem agyag, de ez csak részletkérdés.
Naplementére értünk oda, de nem volt nagy élményben részünk, délelőtt volt némi homokvihar és még mindig erős volt a szél, szóval a nap a por mögött szépen elhalványodott és eltűnt.
Mi az úttól egy kicsit távolabb tábort ütöttünk és Hossein nekiállt főzni. Pontosabba először felállítani a konyhát. Helyrepofozta a kövekből rakott szélfogót, kis emelvényt épített a víztartónak, hogy a csap alá lehessen rakni egy pohara, kipakolta az eszközöket, felrakta a vizet a teának, aztán kezdődhetett a főzés. G beállt segíteni, és rögtön bevállalta a fokhagymapucolás örömteli feladatát. A kajába három fej – nem gerezd – fokhagyma ment. Hogy úgy mondjam erős volt. G még este leírta a receptet, de reggel a három fokhagymát azonnal átírta egyre és még ez is bátran csökkenthető. Összességében nem volt rossz, de biztos, hogy vámpírok ellen védettséget élvezünk néhány hétig.
Egyébként lett annyi kaja, hogy a kicsit arrébb táborozó két svájcit és egy németet is meghívtuk (rajtuk kívül egyébként ember nem járt arrafelé este), bár csak az egyikük evett belőle.
Utolsó kommentek