Reggel felkeltünk hétkor, kimentünk a buszállomásra, hogy tegyünk egy próbát Kharanaq-kal. Nem jött be. Délután háromkor lett volna egy busz Tabasba, arra kellett volna jegyet venni, aztán leszállni Kharanaqban. Ez azt jelentette volna, hogy az 50 km-es útért ki kellett volna fizetni kb. 350 km-t, arról nem is beszélve, hogy csak délután indult volna. Szóval mentünk inkább Kermanba. Jellemző módon a busz akkor ment el, amikor mi még a Kharanaq-i buszt hajkurásztuk.
7918 km, Kerman
2009.06.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!
Sebaj, állítólag gyakran mennek buszok. Vettem is egy jegyet, amire azt mondták, hogy eight thirty és a peron four-ról megy. Nyolc harminckor se híre, se hamva nem volt busznak, úgyhogy visszaballagtam rákérdezni, hogy most akkor mi van. Mondták, hogy ten thirty és a peron seven. Picit felhúztam magam rajta, és mondtam, hogy adják vissz a pénzt, és egyúttal menjenek a …csába. Végigjártam a többi társaságot, kiderült, hogy a gyakori kermani busz csak valami legenda, ez az egy van, a következő az 12:45-kor. Szóval mondtam G-nek, hogy én már oda nem mehetek vissza, de vegyen akkor két jegyet a 10:30-as buszra.
Végülis érdemes volt felkelni… Ettünk egy szendvicset, az elviselhetőbb fajtából. Ha az ember Iránban enni akar, és nem étteremben, akkor elég korlátozottak a lehetőségek.
Van a szendvicses, ahol lehet kapni kiflibe pakolt dolgokat, amik alapvetően háromfélék. Van a virslis, de borzasztó virsliből. Nem hot dog, hanem a virsli fel van karikázva, és valami undorító szósz van rajta. Létezik ugyanez, csak krumpli is van benne, valamint hamburgerhússal. Kinézetre hamburgerhús. Mindegyikre raknak kovászos uborkát és paradicsomot. Ritka kivételként létezik még spagettis szendvics, ami ugyanez, csak spagetti van a kifliben és egyszer G evett csirkéset, de azt mondta az is pocsék volt, mert nem ártott volna, ha a főzés során adalékanyagokat is használtak volna, mint pl. só, fűszer, nem csak csirke vízben receptet. Ezeknél a szendvicseseknél mást nem lehet kapni.
Aztán a hagyományos kebabsütő. Az ember választhat a nyársak közül, amik májas, birkás, csirkés, vegyes kivitelben léteznek, plusz köretnek paradicsom nyárson. Az egészet lepénykenyéren szolgálják fel némi hagymával. Egyébként a lepénykenyér nagyon hasznos, mikor a húsokat a nyársról le kell húzni. A kebabosoknál néha lehet kapni abghustot, ami egy sűrű leves és finom is. De ritkán látja az ember, hogy van, általában már csak akkor, amikor a szar kebabot rágja.
Lehet még süteményes boltban venni péksüteményt, de inkább csak habos sütik vannak. Esetleg be lehet menni egy boltba, venni babkonzervet, meg kenyeret, vagy luxusként tonhalkonzervet, kukoricakonzervet, mint ahogy ezt mi már néhányszor megtettük, amikor már csömörünk volt a szendvicstől. És boltban lehet kapni répalekvárt is, ami hagyományos reggeli étel. Egyébként nem is olyan rossz.
Végső esetben lehet enni egy fagyit, ami ideiglenesen kifagyasztja ugyan az éhségérzetet, de aztán olyan erővel tér vissza, hogy akkor már mindegy mi, csak ehető legyen.
A buszunk végül csak megérkezett, persze késve. Na, nem azért, mert valahonnan jött, hanem, mert csak. Légkondi volt, kikapcsolhatatlan, meg hátradönthető ülések is, amik függőlegesben viszont nem álltak meg.
Természetesen Kermanban megint a városszéli buszállomáson raktak ki, ahol vigyorgó taxisok rohantak meg, képükön a letörölhetetlen „úgyse tudsz mással menni” vigyorral. Felkaptuk a hátizsákot és elindultunk gyalog. Mondanom se kell talán, hogy egyetlen utca neve sincs kiírva latin betűkkel, úgyhogy rohadtul elkeveredtünk, bár utólag a gps tracket nézve az irány jó volt, csak még hiányzott vagy két kilométer séta. Szóval beültünk egy taxiba, de legalább nem egy vigyorgósba. Persze ez se ment ilyen egyszerűen, mert ez a taxi, amibe beültünk a harmadik volt, mert az első kettőnek fogalma sem volt hova akarunk menni. Igazából ennek se, csak mi adtuk fel és mondtunk egy körülbelül irányban lévő célpontot, amit biztos ismer, onnan sétáltunk.
A szállodában egy hiperaktív, ám angolul nem beszélő portás fogadott és bemutatta a börtöncellánkat, aminek a berendezése az alábbi: két ágy, kisasztal, tükör, neon, és az ablakon van rács.
Kis pihenő után kimentünk a főtérre enni egy fagyit, de nem volt fagyis, úgyhogy inkább utánanéztünk a helyi utazási irodának, amelyik csinál utakat a sivatagba. Persze nem találtuk meg, de mikor megkérdeztünk egy embert, csak annyit mondott, hogy várjunk, aztán elvitt az irodájába, amit már éppen bezárt a két csadoros alkalmazott, kitúrta a telefonszámukat, és felhívta. Úgy néz ki, hogy az iroda egy embert takar, vele beszéltem, és megegyeztünk, hogy este eljön a szállodánkba és megbeszéljük.
Végigsétáltunk a bazáron is, megragadva az alkalmat elemet cseréltettünk G órájában, de az órás állította, hogy az elem jó. Érdekes, mert délelőtt megállt, bár igaz, hogy mikor előtúrtuk éppen járt. Nem volt nagy bizalmam a mesterben, pláne mikor a hátlap egyik csavarját elejtette, és másikat rakott be helyette, akkor aggódtam. Végül pénzt nem kért, a csavarok közül meg nem tudjuk melyik az új.
Címkék: irán kerman
A bejegyzés trackback címe:
https://tinylittlebigthing.blog.hu/api/trackback/id/tr201171604
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek