Reggel megint vekkeres korai kelés volt, mert Reza intézett nekünk stoppot. A bátyja Esfahanból Yazdba ment, és útközben felvett minket is. Végül Ardakanig vitt csak, de az is jó kis távolság. Útközben egy szót nem szólt, csak mikor Ardakanban megállt, rámutatott egy buszra, hogy az megy Yazdba.
7531 km, Yazd
2009.06.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!
Felszálltunk, és rövidesen mentünk is. A buszpályaudvaron természetesen azonnal megrohantak a taxisok. Ez elég fárasztó tud lenni. Az ember pakolná ki a hátizsákokat, ezek meg körbeveszi, hogy „Mister, mister, city? Shiraz? Meybod?” Aztán mikor végre kipakoltam, akkor szembenéztem velük, hogy akkor mennyiért vinnének be a városba. 20.000 riált mondtak, de fejenként. Ehhez képest a busz 4000-ért hozott másfél órát. Kiröhögtük őket, és elsétáltunk. Még utánunk kiáltottak egy visszautasíthatatlannak hitt ajánlatot 15-ről, de valahogy mégis sikerült továbbmennünk. A sétánk egyébként kb. 30 méteresre sikerült, mert egy család felvett és kocsival elvitt a kinézett szállodához. Csak úgy, mert jó fejek voltak.
A kinézett helyen, az Amir Chakmaq hotelben, éppen nem volt üres szoba, de délutánra ígértek, úgyhogy otthagytuk a hátizsákokat, és elindultunk a városba, a hőség ellenére.
Természetesen első utunk a bazárba vezetett, nem is annyira a vásárlás, hanem az árnyék miatt. Körbejártunk mindent, megnéztük az összes – európai szemmel – botrányosan ízléstelen ékszert, aztán mégiscsak vettünk valamit, méghozzá egy alumínium bögrét. Ha már van kanalunk, kávénk, akkor legyen hozzá bögre is. Nagyon hi-tech bögre, fedele is van, sőt a fedőn tömítés. Az alján meg nagy matrica, „Made in China”.
Valahogy arra is rávettük magunkat, hogy a Jameh mecsetig elmenjünk. Ott megint üldögéltünk egy keveset az árnyékban, körbefotóztam a csempéket, aztán megint előkerült rendszeres problémánk, hogy mit együnk.
Egészen hosszú listán van már a mit ne kategóriában, de az utcán továbbra sem árulnak semmi jót. Ez eléggé meglepő, mert Toudeshkben nagyon jókat ettünk, tehát létezik finom étel Iránban.
Végül kikötöttünk egy kebabosnál, ahol májat rendeltem, mert bátor vagyok. Szerintem egész ehető volt, de G tartotta magát ahhoz, hogy ő olyat nem eszik, úgyhogy végül egy joghurttal kísért le némi kenyeret.
A szálloda egészen közel volt, úgyhogy benéztünk mi a helyzet a szobával. Megtörtént az üresedés, úgyhogy beköltöztünk és rögtön le is döglöttünk, hogy a nap legmelegebb időszakát átvészeljük.
Hőmérséklet szempontjából az átvészelés jól ment, viszont beszereztünk néhány poloskacsípést, úgyhogy estére ki kellett túrni a hálózsákot. Általában utazás kapcsán gyakran megkérdezik, hogy mégis hol szoktunk aludni. Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem látott még keleti szállodát. Ha szállodát mondunk, a legtöbb embernek süppedő szőnyeg, londíner, meg cici alakú csengő ugrik be. Nos, létezik ez a kategória itt is, meg van az, ami lényegesen olcsóbb, és moshaferkhaneh néven ismertek. Utóbbi az, amit mi szoktunk látogatni, nyilvánvaló okokból. Nem is tudom, hogy írhatnám körül ezeket a helyeket, úgy, hogy ne tűnjön panaszkodásnak, panaszkodni ugyanis a legkevésbé sem akarok. Mert, azonnal és jogosan merülne fel a „Minek ment oda?” kérdés. Azért érdekességképpen talán pár képet egyszer feltöltünk.
A délutáni szieszta után a szállodánk nevét adó, szomszédos Amir Chakmaq komplexumra másztunk fel. Nehéz leírni ezt az épületet. A könyvünk szerint Hossein imám halálának megemlékezésekor használják, de hogy hogyan, azt nem tudni. Tulajdonképpen háromemeletnyi boltíves valami, két minarettel, de nincs mögötte mecset, csak egy mini bazár, ahol leginkább kebabot lehet enni. Mi is itt ettük a miénket.
A kilátás elég jó róla, bár a legtetejére már nem lehet felmenni, pedig legutóbb még a minaretbe is felmásztam, bár az már akkor is tilos volt, de az ajtó helyére támasztott farostlemez nem ellenkezett, mikor arrébb raktam. Ma már vasajtó van lakattal, ami keményebb ellenfél.
Yazd sivatagi város. Nincs se folyó, se parkok, vannak viszont badgirok szép számmal, amik szépen látszanak például az Amir Chakmaq erkélyeiről. Meg az is látszik, hogy milyen istentelen por van.
Estére igazi iráni programot találtunk magunknak. Meglátogattunk egy zurkhaneh edzést. Ezt küzdősportként tartják nyilván, bár nem küzd benne senki senkivel. Inkább valami katonai edzésből alakult ki, már jó régen. Ennek megfelelően mélyen átitatja a vallás is. Az edzőterem egy kerek helyiség, középen egy mélyebb résszel, ami maga az edzőtér. Körben meg kirakva a zurkhaneh kínzóeszközei.
Már páran elkezdtek edzeni, de a formális gyakorlat még nem kezdődött el. A földön fekve súlyzók helyett nagy fatáblákat nyomtak ki, aminek a közepén volt kialakítva fogantyú. Arra tippeltünk, hogy ez volt hivatott a pajzzsal való hadonászásra felkészíteni az ókor gyilkológépeinek izomzatát.
Mindenkin jellegzetes hímzett térdnadrág, bőr betétekkel, a pólókon meg a klub emblémája, már akinek nem valamilyen egyéb pólója volt.
A formális edzés kezdetekor mindenki lemászott a gödörbe, és a dobosok rákezdtek. Mintha nem lett volna elég a kupola akusztikája, két hangfal segítette az átszellemülést. A két dobos mellett még egy harang is volt, meg mikrofon az énekesnek, aki ősi eposzokból énekelt, és iráni verseket mondott.
Először is mindenki vett egy kis fa állványt, aminek bevizezte a talpait, hogy ne csússzon, majd körben felálltak az edző körül, és elindult az izzadás. A fa állványon támaszkodva csinálták a fekvőtámaszokat és nyújtásokat, jó félóráig, aztán ezektől megváltak. Szisztematikusan végig lazították, nyújtották az összes ízületet nyaktól bokáig. Ugráltak, pörögtek a dobok ritmusára, aztán magukhoz vették a zurkhaneh jellegzetes bunkóit. Ezzel se küzdenek, csak emelgetik a fejük felett, hátuk mögött. Edzés után megemeltünk egyet, nem könnyűek. Egy órányi megállás nélküli edzés után befejezték. Néhányan még levezetésképpen láncos vasakkal hadonásztak a fejük felett, illetve csináltak pár fekvenyomást az asztallapokkal.
Mi még lementünk az edzőterem alatti víztározót megnézni. A kupola alatt, ahol az edzőterem volt, volt még egy kupola, ami a víztározó tetejét alkotta. Egy lyukon be lehetett nézni, és megdöbbenni a térfogaton. Víz helyett ugyan csak pár bosszúból bedobált papucs volt az alján, de így is lenyűgöző volt a méret. Kintről jól látható a négy badgir is, ami a benne valaha tárolt víz hűtéséért volt felelős.
Címkék: irán yazd
A bejegyzés trackback címe:
https://tinylittlebigthing.blog.hu/api/trackback/id/tr271159503
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek