Reggel volt még pár kiflink a múltkori bevásárlásból, viszont a répalekvár már elfogyott, úgyhogy vettünk egy kis joghurtot, és az Imám téren megreggeliztünk. Elég nehéz az ilyesmi, mert a legtöbb parkban minden árnyék foglalt, úgy kell keresni a helyet.
A hosszú hétvége után gondolom egész Irán úgy ébredt, hogy „Jaj ne, már megint szombat!”, mindenesetre a meleg ellenére nagy nyüzsgés volt a városban, és a bazár is kinyitott, úgyhogy meglátogattuk, bár csak egy üveg Nescafét akartunk venni. Érdekes módon a bazár sokkal hűvösebb, mint amire az ember számítana. Az utcái felett kupolák sora alkot tetőt, mindegyik közepén lyukkal, ahol besüt a nap, és azt hiszem, kimegy a meleg. A tegnap emlegetett csadoros nők és teherhordók mellett volt egy csomó motoros is. Sokan motorral közlekednek a bazárban, a vásárlók közt kanyarogva. Ennek ellenére nincs füst, de még ez sem annyira meglepő, mint az, hogy nincs baleset és anyázás sem, pedig egész szép dugók ki tudnak alakulni, mikor egy szőnyeggel megrakott kézikocsi szembetalálkozik két motorossal.
Szőnyeg ebben a bazárban is van rengeteg, természetesen perzsa, Perzsiában mi más lenne. A boltokban vagy összehajtogatva alkotnak hegyeket, vagy egymásra terítve várnak méter vastag rétegben. Aztán ha komoly vásárló van, akkor jön az alapos vizsgálat természetes fénynél, színéről, fonákjáról. Nem is csoda, nem lehet olcsó egy kézi csomózású szőnyeg, még itt sem, mert mire egy nagyobb darab elkészül, eltelik egy év is. Hogy mennyiért lehet kapni, nem tudom, nem mernék belemenni ebbe a kérdéskörbe egy bazárossal, mert a végén cipelhetnék egy szőnyeget is, amit nem is akartam.
A bazárból egyszer csak hopp, megint az Imám téren találtuk magunkat. A labirintusból néha az ember meglepő helyen bukkan elő. Ha már újra ott voltunk, felmentünk abba a teaházba, ami a teret körbevevő épületsor emeltén volt. A teánkat iszogatva néztük a teret, meg próbáltuk hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy bizony most már harminc fok felett kell létezni. Igazából nem volt olyan meleg, de Qazvinból érkezve nagy volt a hőmérsékletemelkedés, kell pár nap akklimatizáció.
Mikor jól kinézelődtük magunkat, kifizettem a teát, aminek az árába vastagon beleszámolták a kilátást, és elindultunk megnézni a Hakim mecsetet, Esfahan legrégebbi mecsetét. Hát, azt hiszem, sokban nem különbözött a többitől, és sokat javított volna rajta, ha nincs kupi az udvarán, de errefelé ez már csak így megy. Az Imám mecset udvarán is vas állványból eszkábáltak sátrat, valami ronda ponyvával, hogy az igazhitűnek ne süljön ki az agya ima közben. Mondjuk az igény érthető, de lehetett volna igényesebb megoldást is találni a rozsdás csöveknél, még ha anyagilag kicsit többe is került volna. Mégiscsak Irán és a világ egyik legszebb mecsete.
A mecsetnézést újabb parkbeli tökmagrágás követte, aztán kis séta ebéd céljából, majd egy újabb park gyepének kifekvése. A parkok nagyon kellemesek, bár azt hiszem nyár közepére, végére elég megviselten néznek ki, hiába az öntözés, meg a gyomlálgatás. Most viszont kimondottan jó a hűvös füvön feküdni és sokkoló felállni, nem is beszélve a park elhagyásáról. Bődületes különbség van a klímában.
Végül csak felvállaltuk a sokkot, és elhagytuk a parkot, hogy a hátizsákjainkat felvéve kimenjünk a buszállomásra, és elinduljunk Toudeshkbe. A faluig való eljutás viszonylag zökkenőmentesen ment. A Jalali család megtalálása már nem volt ilyen egyszerű, bár a falubeliek azonnal felhívták őket, hogy jöjjenek értünk, aztán végül kocsiba pakoltak minket és elvittek. Mohammad Jalali csinált egy vendégházat a faluban, és most a családjával üzemelteti. Mohammad ugyan nem volt kéznél, de a testvére, Reza kezelésbe vett minket. Először természetesen teát kaptunk, amit séta követett a faluban. A házakatt magas vályogfal veszi körül, némelyiknek még tornya is van lőréssel, nyilván nem mai építésűek. Megálltunk a ciszternánál, ami egy qanatból kapja a vizet, amit aztán badgirok hűtenek le.
[Magyarázat: A rómaiak nagy boltíves vízvezetékeken szállították a vizet a hegyekből a városba, a perzsák meg alagutakon. Ezek az alagutak nem kisebb mérnöki teljesítményt képviselnek, mint a római verzió, ugyanis gyakran több tíz kilométer hosszúak. Jelen esetben harminc. A másik különbség, hogy a qanatokat mai is használják, karbantartják, építik.
A badgir pedig egy olyan torony, ami a legkisebb szelet is bevezeti az épületbe, légkondicionálóként használják. Házaknál is, meg itt a ciszternánál is.]
A víztározó egyébként a mai napig használatban van. Lemásztam a lépcsőn, a csapból tényleg kellemesen hideg víz jött, de inni azért nem mertem belőle.
A falu távolabbi részébe is átmentünk, ahol csinos kis kerteket öntöznek a qanat vizével. Minden kertnél van egy leágazás, és ha kell víz, csak felhúzzák a zsilipet és már megy is az öntözés. Persze ez csak technikailag ilyen egyszerű, mert a vízhasználatot a legapróbb részletekig szabályozzák a törvények.
Közben találkoztunk két lánnyal, meg két idősebb nővel. Egyből indult az inkvizíciós kérdésáradat. Házasok vagyunk-e, és mióta, miért nincs gyerek, és mikor lesz? Mikor érkeztünk, meddig maradunk, Esfahanból jövünk-e és Yazdba tartunk-e? Végül megkérdezték, hogy csinálhatnának-e egy fotót rólunk, pontosabban G-ről. Telefonnal természetesen, és meglehetősen pornográfot, kendő nélkül. Volt nagy meglepetés, hogy G haja rövid. Persze mikor én kérdeztem, hogy fényképezhetek-e, négy hang mondta egyszerre, hogy „No, problem!”.
Visszafelé felmásztunk néhány dombra, ahonnan jó volt a kilátás a falura, ami különösen jól nézett ki a sötétedésben. Közben G nadrágja egy lépésnél elszakadt, úgyhogy a fél segge minden lépésnél kivillant. Iszlám országban különösen hálás az ilyesmi. Szerencsére besötétedett, mire visszaértünk a faluba és amúgy sem volt már senki az utcán.
Vacsorát is kaptunk, hogy mi volt a fogás neve, azt nem tudom, de végre valami jó volt. Leves juhsajtból, olajból, vízből és zöldségekből. Lepénykenyeret kellett beletördelni, aztán mikor megszívta magát, lehetett kanalazni. És természetesen tea. Előtte, utána. Meg is ettük mindet, miközben nagymama a sarokban azzal foglalatoskodott, hogy a 2,5 kg-os süvegcukrokat kockacukor méretűre vágja. Kb. 5 kg-nyi cukrot fogyasztanak havonta, csak a teázáshoz, ami kockacukor méretre vágva, ömlesztve majdnem egy vödörnyi.
A legtöbb helyen a kockacukorgyártáshoz kőműveskalapács-szerű szerszámot használnak. Ennek az egyik fele baltaszerű, amivel nagyobb darabokra lehet vágni a tömböt, aztán tuskón aprítják kockákra a szerszám másik felével.
Itt már úgy láttam, fejlesztettek, mert a nagyobb darabokra hasogatás után valami csípőfogóval darabolt a néni. Gondolom így kevesebb zajjal és porral jár.
Utolsó kommentek