A napot kávékészítéssel kezdtem. Gyakorlatilag már mindenünk van hozzá, itt a szállodában még konyha is, bár csak azért mertem használni, mert a víz forralása fertőtlenít.
A reggeli hűvösséget kihasználva elballagtunk a Silk Road hotelbe, megérdeklődni, hogy mi az ajánlatuk egy Yazd környéki körútra, ugyanis tömegközlekedéssel a legtöbb hely gyakorlatilag elérhetetlen. Sajnos az árajánlatuk nem találkozott az elképzelésünkkel, így holnap teszünk egy halvány kísérletet a buszpályaudvaron, ha megy, megy, ha nem, akkor továbbállunk Kermanba.
Ha már az óváros közepén jártunk, belevetettük magunkat az utcák labirintusába. Itt kicsit másképp építkeznek, mint Európában. A házaknak nincs ablaka az utcára, csak magas vályogfalak, meg egy ajtó, két kopogtatóval. Majdnem mindig van egy kerek a nőknek, meg egy hosszúkás a férfiaknak, így már a kopogásból lehet tudni, hogy kell-e kendőt kötni vagy elvonulni az asszonyoknak.
A falak mögött aztán néha csodákat lehet találni, bár mi ezeket a csodákat csak múzeum formájában láthatjuk.
Az útvesztőben a táblákat követve találtuk meg Nagy Sándor börtönét. Ez tulajdonképpen egy kút, amit a legenda szerint Nagy Sándor használt börtönnek. Kis hibája a történetnek, hogy a kút később épült. A kutat se úgy kell elképzelni, mint nálunk, mert az a fajta kút kevéssé használható börtönnek. A kutak errefelé nem földalatti vízkészletig nyúlnak le, mert a sivatagban az azért nem biztos, hogy elérhető, hanem egy-egy arra haladó qanatig. A kútba pedig lépcsőn le lehet menni, és az aljában patakként csörgedező qanat vizéből meríteni.
A városban való kószálás közben beköszöntött a napi meleg, vele a szieszta, úgyhogy mi is visszavonultunk a szobánkba, hogy írással, olvasással valahogy kibekkeljük ötig, amikor újra beindul az élet. Végül négy után átsétáltunk a tér túloldalán lévő Víz Múzeumig.
Az utcán szinte egy lélek se volt, az úton, ahol csak életveszélyes módon lehet átkelni, csak egy-egy autó húzott el, a boltok redőnyei pedig mind le voltak húzva.
A múzeum nyitva volt, de a bejáratnál senki nem volt. Egy élő embert találtunk, aki miután elővonszolta magát, meglepő módon egy prospektust adott, és megmutatta, hogy merre kezdjük a nézelődést.
A múzeumot egy régi kereskedő házában rendezték be, mivel itt minden látható, ami különleges az iráni vízrendszerben. A ház alatt két qanat keresztezi egymást, persze nem egy szinten. A kiállított tárgyak nem voltak túl érdekesek, néhány vizeskancsó, csapok, csákányok, meg fotók, de hogyan lehet lefényképezni egy rohadt szűk földalatti csatornát? Érdekes volt viszont maga a ház. Kívülről ebből se lehetett látni semmit, az utcáról egy keskeny, kanyargós folyosón jutottunk az udvarba. Zongorát biztos nem vettek a ház lakói, hiába engedhették volna meg maguknak. Az udvarról nyíltak a szobák, illetve egy nagy, bőven díszített terasz, ahol kellemes árnyék volt. Aztán ha a terasz árnyéka már kevésnek bizonyult, akkor le lehetett vonulni az alagsorba, aztán amikor a nyár közepén már elviselhetetlenné vált a hőmérséklet, akkor még mindig lehetett lejjebb menni, az egyik qanathoz, ahol nagyobb terem volt kialakítva tetővilágítással. Itt nyáron sincs melegebb 21°C-nál, most csak 19°C volt. Akkoriban az ételt is itt tárolták. A másik, mélyebbik qanatban talán még hűvösebb volt, de sötét is.
A gödörből kimászva vakított a fény, és égetett a nap, pedig már kezdett alábbhagyni a meleg, a boltok is nyitottak már. Mi is ettünk egy fagyit, meg valami késői ebédet, vagy korai vacsorát.
Utolsó kommentek