A reggeli zörgés után felmálháztam magam és elindultam, hogy a mondott helyen buszra szálljak, ami elvisz a bejárathoz. Talán már nem lep meg senkit, hogy egy hegyre belépőt kell venni, nem is olcsón.

Tulajdonképpen ahogy kitettem a lábam a szállodából, már meg is állt egy autó, hogy elvigyen felfelé, persze nem ingyen. Beszálltam, és már mentünk is felfelé. Titokban azért drukkoltam, hogy minél feljebb menjünk, mert szép dolog a hegymászás, de a falu 500 méteren van, a hegycsúcsok meg 1800 méter felett. Végül 900 méterig autókáztunk, ott aztán vehettem jegyet, és kezdhettem a lépcsőzést, mert természetesen itt is ki van építve minden ösvény.

Még csak hét óra volt, de már tömegek másztak felfelé. Legtöbbjük diák, az idősebbek inkább felvonóval mentek. A mászás a szokott táncrend szerint zajlott. Komótosan araszoltam felfelé, tudva, hogy sok van még hátra, közben mellettem csacsogva húztak el a diákok, hogy aztán pár száz méter múlva kerülhessem ki őket, mikor guvadó szemmel, vörös fejjel hirtelen azt vették észre, hogy marhára le kell ülniük, mert nem kapnak levegőt. Aztán megint elrohantak mellettem, megint kerülgettem őket. Általában háromszor szoktak elmenni mellettem, én meg négyszer kerülgetem őket, és többet nem találkozunk. Pedig én vagyok a síkvidéki, aki a hegyekről is csak könyvben olvasott. A könyvekben viszont nem írnak a teherhordókról, akikre figyelni kell, mert ők nem figyelnek senkire. Mondjuk megértem az álláspontjukat, mert én is meg akartam dögleni felfelé, ők meg 50-60 kiló cuccot visznek vállrúdon. Ha pihenni akarnak, akkor csak fordulnak egyet, leteszik a teher egyik végét, középen alátámasztják a vállrudat egy bottal, és kibújnak alóla. Így mikor tovább akarnak indulni, nem kell nagyot emelni. Viszont mikor megfordulnak, hogy a súly egyik felét a lépcsőre rakják, akkor aki közel áll, az pofán lesz verve három karton sörrel, esetleg 48 üveg 550 ml-es ásványvízzel. Természetesen ez csak a rúd egyik vége, a másikon ugyanennyi lóg. A teherhordóknak nem meglepő módon olyan a vádlijuk, mint egy bivalycomb. A fizetésük nem tudom, mennyi lehet, de a felvonó áránál olcsóbb kell, hogy legyen.

Két óra alatt értem fel oda, ahova a felvonóval eltart az út akár három óráig is, mondjuk ebből az időből a legnagyobb rész a sorban állással telik. Út közben vesztettem néhány liter vizet, ami szépen folydogált a halántékomon, majd tovább a nyakamon, végig a hátamon. Az ingem és a nadrágom olyan vizes volt, mintha elkapott volna egy nyári zápor, pedig ez a keleti lépcső volt, ami nem olyan durva.

A hegy tetején aztán elindultam körbe, hogy felmásszak egy-két csúcsra, megnézni mégis milyen a kilátás. Először a Hit Kezdete nevű csúcshoz mentem. Sokat már nem kellett felfelé menni, hogy elérjem a tetejét 1683 méternél. Sokkal keményebb küzdelem volt, hogy átverekedjem magam a tömegen. Rosszul gondoltuk, hogy hétvégén kell megküzdeni 800.000 kínai turistával. Akkor valószínűleg mind az egymilliárd-háromszázmillió itt van.

Az ösvények nem túl szélesek, nagyjából két ember fér el rajtuk, így a kínaiak nagy hatékonysággal tudják blokkolni. Arra meg senki ne számítson, hogy egy kínai előreengedi, vagy félreáll. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha túl akarnak élni egy olyan országban, ahol ennyien laknak, akkor valószínűleg meg kell próbálniuk agresszívebbnek, hangosabbnak, nyomulósabbnak lenniük, mint a többi. És ehhez tartják magukat. Egy fél méter előnyért bármikor letaposnak, akkor is, ha minden felszállónak helyjegye van a buszon. Ahogy autóval, úgy gyalog sem néznek se jobbra, se balra, ha pihenni akarnak, akkor megállnak ott, ahol vannak, ha el akarnak indulni, akkor elindulnak, akkor is, ha te éppen egyenes vonalú egyenletes mozgást végzel azon a helyen. Ilyenkor bizony félre leszel lökve. És nemcsak a fiatalok, hanem az öregek is így közlekednek. Ilyen viszonyok mellett talán érthető, ha én is leszarom, hogy ők mit akarnak, és ha az utamba állnak, akkor fellököm őket. Egyébként nem szoktak az ilyesmin felháborodni. Ez így természetes.

Mellesleg, miután kiharcoltam a helyemet a hegycsúcson, kitűnő kilátásban volt részem. Szerencsére az idő is jó volt, reggel egészen meglepődtem, hogy süt a nap. Ilyet már meglehetősen régen láttunk, meg aztán előző nap még az eső is esett. A szomszédos hegycsúcsok teljesen abszurd formákban törtek az ég felé. Az oldalukon, ahol volt egy-egy repedés, melyekből fenyők nőttek ki, hogy modellt álljanak valami kínai tusfestményhez.

A hegycsúcsoknak, meg az érdekesebb helyeknek egyébként pont olyan neveket adnak, mint egy festménynek. Ott van például a „Virág nyílik az ecset hegyén”, vagy a „Lila felhő hegycsúcs”, esetleg a „Mennyei főváros csúcs”. Az utóbbit egyébként megmásztam. A „Ragyogó csúcsot” kétszer is megmásztam, egy apró navigációs hiba miatt. Szerencsére nem sokat mentem rossz irányba, így nem kellett sokat mászni se, pedig 1841 méter magas. Meg aztán nem is volt túl meredek, ellenben a Mennyei fővárossal, amihez a lépcső sokkal lentebbről indult, és egyenesen tört a csúcs felé. Itt is volt alkalmam keringőt járni néhány sráccal a 45°-os lépcsőn, de mikor hirtelen tényleg meredekre váltott, akkor végképp lemaradtak.

Itt is szerencsém volt, mert ugyan közben megérkeztek a felhők, vagyis ott körülöttem teremtődtek, mire felértem a hegy tetejére, el is tűntek. A kilátás gyönyörű volt, bár ez csak a harmadik legmagasabb csúcs a maga 1810 méterével. Az igazán hajmeresztő ebben a csúcsban az volt, ahogy le kellett jönni róla.

A lefelé vezető ösvény még hosszabb, mint amelyik felfelé jön, mivel a hegy másik oldalán van, és szerintem meredekebb is. Az út gyakran vezetett alagutakon, sziklahasadékokon keresztül, ami nagyon romantikus lett volna, ha nem folyamatosan attól fosok, hogy legurulok a végeláthatatlan lépcsőkön. Természetesen elég meredek volt ahhoz, hogy csak oldalazva tudjak rajta járni, mert másképp nem fért el a lábam a lépcsőfokokon. Sarokra lépve meg kikészíti az ember a térdét, ami rossz, meg aztán fáj is. Szóval szépen leoldalaztam vagy 6-700 métert függőlegesen, onnan már újra lehetett a tömeggel vonulni a hétköznapi lépcsőkön a kijárat felé.

Azt hiszem, hogy el lehetett volna tölteni több időt is a különböző csúcsok és ösvények bejárásával, de nem egy nap alatt. Ugyan időm lett volna még, de kilométerből, és pláne szintemelkedésből így is pont elég volt egy napra.

A kijáratnál már vártak a buszok, hogy leszállítsák a tömeget. Gyakorlatilag kétpercenként indultak és még így is sokat kellett várni.

A szállodában aztán ruházatomat égetésre javasoltam G-nek, mosás helyett, és gyorsan lezavartam egy hideg sört. Egy hasonlóan hideg zuhany után aztán vacsora után néztünk, elindultunk gyalog a falu felé. Menet közben aztán elkapott minket egy fickó, Mr. Hu, aki már délután győzködte G-t, hogy menjünk az éttermébe, és kocsival elvitt. A kaja jó volt, mindenféle csont és hasonlók nélkül. Ezt egyébként már a felvezető szövegben is külön kiemelte Mr. Hu, alighanem elbeszélgetett már a külföldiekkel a kínai kajáról. Vacsora után még vissza is furikázott a szállodába. Sőt, még buszjegyet is tudtunk venni másnapra.