Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


46538 km, Kanchanaburi

2009.12.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

G hajnali tíz körül kipiszkált az ágyból, hogy most már menjünk enni. Nem tudom, meddig tudtam volna még aludni. Hajnali fél háromkor ugyanis tahó vendégek érkeztek. Azzal kezdték, hogy addig hellóztak, míg valaki elő nem került a recepcióról. A probléma ezzel csak az, hogy a szállásunk egy bambuszbungaló, természetesen nyitott ablakokkal. Miután kaptak ők is helyet, még háromig óbégattak. Különösen az egyik lány üvöltött, biztos nagyot hall. Erős volt bennem a késztetés, hogy amolyan Amerikai História X jelenetként alsógatyában és bakancsban kimegyek és felkérem őket, hogy takarodjanak be az ólaikba és kussoljanak. Természetesen a lustaságom és a körülmények, mint izomszegény testalkatom, megakadályozták a látványos akciót.

Mivel a vacsora aránylag szar és aránylag drága volt, továbbá G-nél emésztőrendszeri problémákat, konkrétan fosást eredményezett, kerestünk valami útszéli kifőzdét, ahol pont olyan szar kaját ettünk, de legalább olcsón. A jelentős zsírtartalmat meg úgyis felégetjük pillanatok alatt.
Gyalog indultunk el a Kwai folyó hídja felé, miközben vidáman fütyültem a film zenéjét. G nem látta, felesleges volt strapálnom magam.
A híd persze nem olyan, mint ami a filmben van, de ezt már tudtuk előre. Azt viszont nem, hogy milyen kicsi. Mindenesetre átsétáltunk rajta, ami nem is olyan egyszerű, mert sok a turista, és gyalog csak a sínek között lehet menni, ami elég keskeny, tekintve, hogy a nyomtáv csak egy méteres. Utána benéztünk a szomszédos múzeumba is. Hát, van egy másik múzeum is a városban, azt kellett volna választani, azt hiszem. Itt kupacokban állt minden, ami köthető volt bármilyen háborúhoz, vagy a korszakhoz. Hogy a szépségkirálynők hogy kerültek az egyik terem falára, az rejtély. Szóval sok rozsdás kacatot láttunk, meg néhány szobrot a kor vezető politikusairól. Hogy Albert Einstein hogy került közéjük, azt nem tudom, és azt sem, hogy miért zöld mindegyik szobor az arca. Ha jól tudom, akkor a II. világháborút nem zombik vívták.
Megnéztük a környék katonai temetői közül az egyiket. Szomorú látni a sok fejfát, ami alatt valójában nincs senki. A feliratokon csupa fiatal, zömében harminc alatti ember neve szerepel. Mi értelme ennek az egésznek? Néha a lemmingeket többre tartom az embereknél. Pont annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a szállásunkra, ahol G átöltözött, mert a Tigris templom meglátogatása megfelelő ruházatot kíván. Egészen pontosan olyat, ami nem piros, vagy narancssárga, esetleg rózsaszín, és persze megfelel egy templom előírásainak is.
Kettőkor aztán másik pár emberrel felpattantunk egy pickupra, ami kiszállított a negyven kilométerre lévő helyre. Elsőként aztán megvágtak egy jelentősebb összegre belépő címén, aztán már rohantunk is a tigrisekhez. Az út mellett bambán bámult ránk néhány szarvas, de nem tudtak lekötni.
Elsőként a tigris kanyont látogattuk meg, ahol viszonylag biztonságos hosszúságú láncok (egy méter) végén heverésztek a tigrisek. Természetesen így sem lehetett csak úgy közéjük sétálni. Mindegyik mellett állt egy gondozó, az embereket meg kézenfogva vezették a tigrisekhez. Hátulról megközelítve meg lehetett simogatni őket. Fotózásra is volt lehetőség, mondták, hogy ők csinálnak fotót az én gépemmel rólam, mindezt ezer bahtért. Ajánlat szinten maradt a dolog. Először bementem én megvakargatni a lusta dögöket, aztán G. Kintről prímán lehetett fotózni, csak hát nagy volt a tömeg, valaki mindig besétált elém.
Innen felmentünk a park másik részébe, ahol szerzetesek felügyelete alatt fiatal tigrisek heverésztek itt-ott. Róluk aztán annyi képet csinálhatott az ember, amennyit akart, mellettük állva, ülve, vakargatva, mindezt ingyen.
A program másról tulajdonképpen nem is szólt. Négy felé aztán az összes jószágot visszavitték a ketrecébe, mi meg mehettünk haza.
Maga a Tigris templom úgy alakult ki, hogy egy kolostor befogadott egy elkobzott tigrist, aztán a többi meg csak úgy jött. Nem tudom összesen hány állatot gondoznak, de mi láttunk legalább húszat. Mint látványosság tulajdonképpen egy turistacsapda, természetvédelmi szempontból sem hiszem, hogy nagy értéket képviselne, bár állítólag arra gyűjtenek, hogy a tigriseket visszavihessék az erdőbe, amit először meg kell venni. Fene tudja, hogy mi lesz a vége. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen közelségből nem lehet máshol tigriseket látni, ha az ember nem cirkuszban dolgozik. Erre az élményre pedig szükség van ahhoz, hogy az emberek megtapasztalják azokat az állatokat, amiket meg kellene menteni. Bár a tigrisek megmentésében tulajdonképpen nem is a tigris a legfontosabb, hanem maga az élőhely. Azzal, hogy a tigriseknek életteret biztosítanak a vadonban, megmenthetnek millió más, kevésbé ikonikus külsővel megáldott fajt is.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46458 km, Kanchanaburi

2009.12.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kényelmesen összepakoltunk, levittük a hátizsákokat a recepcióra, és elmentünk megvenni a repjegyet Myanmarból Indiába. Addig azért nem fizettük ki, amíg nem láttuk benyalva az indiai vízumot. Addig simán is ment a dolog, hogy kifizettük, de hát már Myanmarral üzletelünk, így telefonálgatós, elküldős a dolog, várni kellett egy órát. Addig szépen megkajáltunk, majd visszamentünk, de még mindig nem volt jegy. Összetett problémába botlottunk ugyanis. Egyrészt az egyik légitársaság irodája zárva volt, a másiknak meg csak december 25. után érvényesek az árai, így csak akkor tudják kiállítani a jegyet. Elvileg nem probléma, mert e-ticket, így el tudják küldeni e-mailben, amit valahol majd kinyomtatunk. Azért kértem egy papírt aláírással arról, hogy küldik a jegyet, legyen jogalapom rájuk borítani az irodát, ha mégse.

Különösen meleg volt, így elvetettük a „tömegközlekedéssel a vasútállomásra” gondolatot, helyette taxiba vágtuk magunkat. Ha a központi pályaudvarról lett volna szó, akkor persze busszal mentünk volna, de ez egy másik, elhagyatott, alig használt állomás, ahonnan naponta talán tíz vonat indul. Azért választottuk ezúttal a vonatot, mert a Kanchanaburiba vezető vasútvonal történelmi jelentőségű, ezért támogatott, ami a kedvező jegyárban nyilvánul meg. Ezenkívül azt is tudtuk, hogy a vasútállomás Kanchanaburiban közel van a szállásokhoz, a buszállomással ellentétben.
Jó korán kiértünk, de hát úgysem tudunk volna mit kezdeni magunkkal. Ittunk egy jeges kávét, mert a vérnyomásunk nem volt rendben. Utána aztán elkezdett rendesen fájni a fejem, meg ki akart esni a szemem. Ebből arra következtettem, hogy már a kávé előtt sem alacsony volt a vérnyomásom, hanem magas. Príma, hogy mindkettőre ugyanazokat a tüneteket dobja ki a szervezetem.
A vonatunk természetesen harmadosztályú volt, de azért a ventillátorok szépen keverték a levegőt, bár nem sokat tudtak hozzátenni a nyitott ablakok miatt kialakult huzathoz. A klimatikus viszonyok miatt itt a vonatablakokat tökig le lehet húzni, és fém árnyékoló is van, ha éppen úgy hozza a szükség. A buszok ablakát meg feltolni lehet, hogy rendesen járjon a levegő, ne úgy, mint egy Combinon. Ez a nagy szellőztetési lehetőség amúgy illúzió, mert teljesen kinyitva az ablakokat pillanatok alatt könnyezni kezd mindenkinek a szeme, ha ennek ellenére valaki kitart, garantált a kötőhártyagyulladás.
Kanchanaburiba érkezve persze az állomáson azonnal lekapcsolt két riksás - pontosabban pedicab, vagyis tricikli-taxi, de hát annyi féle szállítási eszköz van Ázsiában, hogy külön lexikon kell hozzájuk - szállodákat ajánlgatva. Arra gondoltam, hogy a szállodák alkalmazásában állnak, de azért az utolsó pillanatban rákérdeztem, hogy ingyen vinnének-e. Nem, így hát gyalog mentünk. Rövidesen találtunk is egy kellemes helyet, ahol meleg víz természetesen nincs, de van ingyen wifi.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46335 km, Bangkok

2009.12.29. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot rögtön az ebéddel kezdtük, mivel a délelőttöt sikerült valahogy elszalasztanunk. Kedvenc kifőzdénk mellett pont egy fodrász volt. G-nél régóta esedékes egy hajvágás, ami általában az én feladatom, de valahogy mostanában nem jött össze a dolog. A saját hajamat bárhol le tudom vágni, ahogy reggel meg is tettem. Csak le kell teríteni valamit, letolni a nullásgéppel, aztán a lehullott hajat a kukába szórni. Az ő frizurája ennél általában egy kicsit összetettebb, így kellenek olyan dolgok az elkészítéséhez, mint szék, meg hely, meg seprű a takarításhoz. Jelenlegi szállásunkon gyakorlatilag egyik sem elérhető, bár talán seprűt még tudnánk kérni, csak nagyon kíváncsiak lennének rá, hogy minek kell.

Szóval beült a fodrászhoz, én meg tettem egy sétát a háztömb körül. A tracklog tanúsága szerint ez a séta nagyjából 23 percig tartott, és mire a végére értem G már a visszajáró pénzt rakta el, mosás és vágás kész volt. Azt hittem, hogy még sehol nem fognak tartani, mikor visszaérek.
Az új frizura mellé gyorsan vettünk még neki egy fürdőruhát, ha már a tenger felé vesszük az irányt, aztán buszra szálltunk és elmentünk a kínai negyedbe, hogy agyonüssük az időt. Találomra szálltunk le a buszról, mikor már nagyon látszott, hogy bent ragadt a dugóban. Pár lépés után egy bőráruval foglalkozó boltba botlottunk. Látszott, hogy nem az utcán ajánlgatott gagyi öveket árulják, hanem rendes, erős bőröveket. Pont erre volt szükségem, ugyanis az enyém már félig elszakadt. Nem saját hibájából, inkább azért, mert kevéssé szerette a vizet, azt meg elég sokat kitermeltem magamból mostanában. Korábban nem hittem volna, hogy egy övet is át lehet izzadni, de többször is sikerült. Szóval az L-től örökölt, több mint harminc éves gatyaszíj leváltásra került, persze az övcsat maradt. Remélem, ezt én is továbbadhatom majd egyszer.
Ezután elmetróztunk az indiai követséghez, hogy átvegyük a vízumunkat. Ugyan itt is kivárták a vízumok kiadására meghirdetett időpontot, de addig se kellett sorban állni, mint a burmaiaknál, mert volt sorszám. Négykor aztán beindult a gépezet, harminckettedikként a sorban kb. húsz perccel később meg is kaptuk az útleveleinket. Mától hat hónapig tartózkodhatunk Indiában, közben annyiszor lépve ki és be, ahányszor akarunk. Eddig ez a legnagyvonalúbb vízum. És ezzel el is fogytak az üres oldalak az útlevelemben.
Újabb metrózással eljutottunk a Lumphini parkhoz. A park nem egy nagy durranás, de hogy itt is vannak emberek, akik kijárnak kocogni, meg gyúrni, az súlyos! Hát ki az az agyalágyult, aki Bangkok légterében sportol és azt hiszi, hogy az egészséges? Arról nem is beszélve, hogy volt olyan, aki egy gumiabroncsot vonszolva futott, hogy még rosszabb legyen. Mondjuk ilyenkor késő délután már nincs olyan meleg, csak harminc fok. Volt szabadtéri konditerem is szabvány, kigyúrt matematikusokkal, fizikusokkal és irodalmárokkal.
Tulajdonképpen csak arra vártunk, hogy beesteledjen és beinduljon az élet a Patpong éjszakai piacon és kupinegyedben. Amíg az árusok kipakolták az eredeti Breitling órákat és Louis Vuitton táskákat, mi elmentünk a Le Meridien szállóhoz vacsorázni. Nekünk is jár a luxus néha, nem? Szóval egy kellemes vacsorát költöttünk el a Le Meridiennel szemben, a járda szélén felállított tábori asztalkánál, a műanyag székeken, miközben fél méterre húztak el mellettünk a taxik.
Vacsora után megtekintettük a piac választékát, és végighallgattuk legalább három felhajtó előadását, arról, hogy az általa preferált szórakoztatóipari egységben mi mindent dugnak fel maguknak a lányok. Nem, nem kell lefelé tekerni, tilos fotózni ezeken a helyeken! Végül persze egyik helyre sem mentünk be, amit ajánlgattak, hanem egy olyanba, amit Holger javasolt, mint olcsó opciót. Itt ugyanis belépő nem volt, csak fogyasztani kellett valamit. Mondjuk egy sört, aminek darabja 100 baht, és boltban kb. 25-ért megkapható. Nyilván kell valamiből bevételt prezentálni.
Marhára korán volt még, de már nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Ugyanakkor nem hagyhattuk ki Thaiföld egyik legfontosabb nevezetességét, úgyhogy beültünk a matiné előadásra. Ha egészen pontos akarnék lenni, akkor nekünk rendeztek egy matiné előadást. Egyébként G akart már nagyon banán/pingpong show-t nézni, én még vártam volna vele, de hát tudjuk, hogy kibicnek semmi sem drága, és nem ő az, akinek erősen ajánlkoznak a csajok, hanem én. Nem is annyira adoniszi alkatom, hanem pénztárcám vélelmezett vastagsága miatt. Tulajdonképpen, ha belegondolunk, hogy a thai minimálbér 8000 baht, akkor a feltételezés nem is annyira alaptalan.
Helyet foglaltunk egy asztalkánál, felszolgálták aprócska söreinket, a lányok meg riszálták magukat a színpadon. Nem mondanám, hogy megfeleltek az Európában kialakult thai kurva sztereotípiának. Inkább olyan kis tuskótestű teremtmények voltak, bár később előkerült néhány formásabb egyed is.
Akik magát a show-t csinálták, egyáltalán nem nyertek volna közönségdíjat szépségversenyen, de hát nem is ez volt a specialitásuk. Harsonaszó jelezte a bemutató kezdetét, de már ezt is genitáliával fújták. Mire is jó még a pina azon kívül, amire gondolnánk? Például egy szívószál segítségével el lehet vele fújni egy gyertyát, bár nem hinném, hogy mondjuk egy családi vacsora végén be kellene mutatni egy ilyet. Aztán elő lehet húzni belőle pár méter színes szalagot, ami jó lehet, ha teregetni kell. Egy másik lány virágfűzért húzott elő, mondjuk egy ballagási ünnepség dekorálásánál jól jöhet ez a képesség is. Aztán el lehet vele szívni egy cigit. Szerintem a nikotin ott is felszívódik és legalább nem lesz büdös a szája, bár a villamost várva lehet, hogy kellemetlenül sok tekintetet vonzana a technika. Aztán az egyik versenyző filctollat applikált fel magának, és egy meglehetősen talajtorna jellegű pózban feírta egy papírra, hogy „Hello, how are you?” Hát, ismerkedő szövegnek alapból gyenge, de így megoldva szerintem tuti a siker. A másik erre előhúzott egy fűzér borotvapengét, majd demonstrálandó, hogy nem kamu pengék, felszeletelte az előzőnek az ismerkedős papírját. Szerintem kettőjük közül ő lenne az, aki nem találna pasit. Mi van b+, ha csak egy is bent maradt? Egyébként meg tuti, hogy valami tokkal együtt van feldugva, ellenkező esetben ronda gátmetszést mutatott volna be.
A tojásos kislány viszont nem kamuzott, alaposan leolajozott tojásával végzett pár bemelegítő ki-be játékot, majd szépen kilőtte a tojást, amit kecses partnernője egy pohárral kapott el, amiben íziben össze is tört. Hasonló szám volt banánnal is, a lány annyira aranyosan bénázott, hogy kapott tőlünk egy bónuszsört. A lányoknak fizetett sör kétszáz baht, nyilván a haszon az övék. Szegényem először is összefröcskölte magát síkosítóval, amin jót röhögött, aztán úgy ellőtte a banánját, hogy lerepült a színpadról, ezen megint jót derült, de hozott másikat. Mi is jól mulattunk és ezt honoráltuk. Összesen egyébként három sört osztottunk ki a sajátjainkon kívül, hogy mégse legyünk teljesen kisstílűek. Az ilyen ajándék sörökkel mindig az oltárhoz (Persze, hogy van oltár, pont itt ne lenne!?) rohantak, elrebegtek egy gyors hálát, egy kicsit az oltárra öntöttek, majd a számlát az asztalunkon hagyva koccintottak az egészségünkre.
A műsorban volt még fúvócsőves lufilövöldözés, nyilván nem úgy, mint az Amazonas dzsungeleiben. A technológia hatékonysága messze alulmúlja a hagyományos módszert, de azt hiszem, úgyis lenne valaki a törzsben, aki szívesen etetné. Aztán bemutatták azt is, hogyan lehet egyik üvegből vizet átönteni egy másikba. Mondjuk jómagam biztos nem vonnék be egy pinát a műveletbe, de hát nem is valószínű, hogy találnék vállalkozót. A mutatványt megbolondították azzal is, hogy a bemenő víz színtelen volt, a másik üvegbe letöltve meg már kék. Most legalább tudom, hogy hol csinálják a betét- meg tamponreklámokat. Hogy ne maradjak okoskodás nélkül, azt hiszem az üvegben volt valami kis metilénkék vagy hasonló reagens. Ezen feltételezésemet nemcsak kémiai tanulmányaimra alapozom, hanem arra is, hogy kevés lenne a visszatérő kuncsaft, ha kék pöccsel kellene hazamenniük. A végén jött a bemutató, ami miatt az egész pingpong show. Kaptunk egy-egy pingpong ütőt, a nő meg adogatott. A nagy része kicsit rövid volt, de volt amibe sikerült beleérnünk. Valószínűleg ő viszont közönségdíjas lenne mondjuk az olimpián.
Mindent összevetve nagyon érdekes élmény volt, de erotikusnak egyáltalán nem mondanám. A lányok aranyosak voltak, próbáltak még kinyafogni söröket, de mosolyogva visszautasítottuk. Nagy lelkesen integettek és köszönték a látogatást, mikor távoztunk. Egyáltalán nem voltak nyomulósak, csak az egyikük javasolta, hogy esetleg lehetne bővíteni édeskettesünket, de ő se kellemetlenül, inkább humorosan.
A végén aztán „Így mulat egy magyar úr!” felkiáltással busszal mentünk haza.

 

Címkék: bangkok thaiföld

46312 km, Bangkok

2009.12.28. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel hatkor kétszer egymás után is bekapcsolt az áldott légkondi, nem győztük kinyomni. Amúgy is mind a ketten nagyon szarul aludtunk, az éjszaka folyamán egyszer még a szobaajtónk is kinyílt (remélhetőleg) magától. G egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kilát a folyosóra. Valószínűleg nem toltuk rá eléggé a reteszt.

Kijelentkezéskor egy bácsi volt csak ott, aki tévedésből 200 bahtot kért tőlünk, ami a nem légkondis szoba ára volt, mi meg véletlenül nem javítottuk ki. Amúgy is pofátlan ár volt a 370 azért a szobáért, a légkondi meg inkább csak zavart. Pillanatok alatt elhúztuk a csíkot, mielőtt még valaki felfedezi a tévedést.
Nagyon messzire nem mentünk, mert a buszmegálló csak pár száz méterre volt. Jobb híján úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Bangkokba, mert a környék látnivalói nem győztek meg.
Buszindulás előtt még beszereztünk némi reggelit, és megtekintettük a déli városkaput. Jól láthatók rajta a szekerek nyomai a bejáratnál.
A busz ezúttal nem a ruppótlan fajtából volt, ez az árán is érzékelhető volt. Khoratban két teljes percünk volt, hogy átszálljunk a buszra, ami megállás nélkül és ráadásul gyorsan Bangkokba vitt minket. Útközben még snack-et és erősen feljegezett kólát is felszolgáltak. Egy rövid fejszámolás után arra jutottunk, hogy Thaiföldön nem túl érdemes vonattal utazni. A harmadosztályos vonatok ugyanis fájdalmasan lassúak és tömeg is van rajtuk, a másodosztály meg drágább és lassabb, mint a busz.
Bangkokban már rutinosan azonnal a taxiórás taxik állomására mentünk. A sofőr kivételesen kiszállt segíteni a csomagokkal, pedig már tudjuk, hogy ez nem szokás Bangkokban. Cserébe aztán kerülőúton vitt minket. Először is meg akart győzni róla, hogy autópályán kell mennünk. Amikor megbeszéltük, hogy erre nincs szükség, bosszúból a lassabban haladó sávokba sorolt be. Végül így is csak 10 bahttal fizettünk többet a szokottnál, kívánom, hogy abból hízzon jó dagadtra!
Egyébként Bangkokban állítólag sok az olyan taxisofőr, aki vidékről idejön taxizni, ha éppen nem volt jó a rizstermés, ezért aztán fogalma nincs a városról. Szóval eddig még aránylag jól jöttünk ki a dologból.
A megszokott szállodánkba kivételesen volt szabad jóárasított szoba, úgyhogy a szállásprobléma pillanatok alatt megoldódott. Vacsora után beugrottunk repjegyet venni Myanmarba és Indiába. Mint utólag kiderült, sikerült zárás előtt 10 perccel érkeznünk, de szerencsére még kiszolgáltak.
A yangoni jegy elég gyorsan megoldódott, január elsején reggel repülünk oda Bangkokból, mivel ez volt olcsó. És ezzel egyben elrendeződött a „hol töltsük a szilvesztert” kérdés is. Úgy tervezzük, hogy 31-én délután kimegyünk a reptérre egy üveg pezsgővel, aztán lesz, ami lesz. Tulajdonképpen örülünk is neki, hogy nem kell az örjöngő német turistákkal ünnepelnünk, bár ki tudja, mi lesz a reptéren!
A Myanmarból Indiába repülés megoldása sajnos már nem volt ilyen egyszerű, mert vannak ugyan az Indian Airlinesnak járatai Yangonból Kalkuttába, de már egyiken sem volt hely, sőt a Bangkok-Kalkutta járatok is tele voltak. Úgy néz ki, hogy vissza kell repülnünk Bangkokba, majd Bangkokból Bombaybe. Egyébként alig drágább így a jegy, mintha Yangonból egyenesen Kalkuttába repültünk volna, pedig hát két repülésről van szó, és India túlsó felére érkezünk. A repjegyekre csak azért van szükség, mert Myanmar egy komplikált ország. Területének egy része külföldiek által nem látogatható. Ugyan be lehet lépni szárazföldön, de csak egy kicsi és viszonylag érdektelen részét lehet meglátogatni, mivel lezárt terület veszi körül a határállomást.
Természetesen most így újra át kell gondolni az indiai útvonalunkat, mert Kalkuttából terveztük az indulást. Szerencsére még nem éltük magunkat igazán bele. Általában csak a következő országig terjednek az elképzelések. Lassan kezdjük a felkészülést Myanmarból.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45988 km, Phimai

2009.12.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel felkerekedtünk, hogy a legközelebbi khmer templomhoz utazzunk. Vannak ugyan híresebbek, meg nagyobbak, de maradtunk ennél, mert ez viszonylag közel volt és sok szépet meg jót hallottunk róla.

Persze az, hogy közel van, meg egyszerű odajutni, még nem jelenti azt, hogy nem kellett átszállni. Szállodánk tulajdonosa befuvarozott minket a buszhoz. Ez benne van az üzletpolitikájukban, mivel a szálloda messze van mindentől, kivéve a Tescot, így aztán nem nagyon lenne vendég, ha nem fuvaroznák őket ingyen ide-oda.
Gyakran megy busz Khoratba, úgyhogy nem kellett sokat várni, és az átszállás is simán ment. A második busz a ruppótlan fajta volt. Nem a légkondit hiányoltam, mert az ablak kinyitásával tökéletesen elégedett lettem volna, de az ülések száma egy kicsit több volt, a megszokottnál, mivel 3+2 elrendezésben sorakoztak a szabvány szélességű buszban. Úgy éreztem magam, mint az a kétszáz kilós hölgy, aki egyszer G mellé (inkább rá) ült, majd megjegyezte, hogy milyen passzentosak az ülések.
Phimaiba érve abban a ritka szerencsében volt részünk, hogy tudtuk merre jár a busz, így nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk a kinézett szállodához legközelebbi ponton. Később persze kiderült, hogy a végállomás pont ugyanannyira lett volna messze, csak másik irányba kellett volna sétálni. Mindegy, lényeg az élmény.
Kicsit túlárazott szobát kaptunk csak, légkondival, amire semmi szükségünk nem volt, és nem is kapcsoltuk be.
A templomnál örömmel állapíthattuk meg, hogy szépen megemelték a belépődíjat. Ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy Kínában sokkal drágább lenne.
Az útikönyv szerint az „Art Department” szépen helyreállította a templomot. Tény, hogy messziről látszott, hogy össze van rakva, és az is, hogy golfpálya minőségű gyep veszi körül. Az ilyenekkel ki lehet borítani engem. Nem érzik, hogy a lézerrel szélezett tökéletes gyep nem megy a templomromhoz? Ahogy a formára nyírt bokrok sem?
Közelebbről aztán kiderült, hogy jobb lett volna, hogy ha nem az Art, hanem az Archeology Departmentet bízzák meg, mert amit itt csináltak, azért szerintem illendő lenne egy-két kézlevágást kiosztani. Jobban megnézve úgy tűnik, hogy a helyszínen rendelkezésre álló anyagokból, - ami nyilván a néhai templom volt – újra felépítettek falakat. Nyilván ezt csinálná mindenki, csak hát ezek a drága emberek nem újra összerakták a falakat, hanem a köveket szétvágva, megfaragva építettek valamit. Ez már önmagában fájdalmas, de mindezt elég igénytelenül csinálták. Jól látszik, hogy a köveket vágókoronggal körbevágták, majd eltörték, hogy megfelelő méretűek legyenek. És ez a félig vágott, félig tört oldal áll ki a falból. Javasolnám nekik az Angkorban megismert lelkes kőfaragó meginterjúvolását, tanulhatnának tőle. Talán rájönnének, hogy egy rom helyreállításakor nem a szokásos építőipari időráfordítással kell számolni. Persze lehet, hogy kicsit többe került volna, ha itt is hónapokig farigcsált volna valaki egy-egy oszlopot. Betonból tényleg hamarabb megvolt.
A templomban összefutottunk néhány thai turistával. Vagy egy család, vagy a helyi fogyiklub tagjai lehettek, mert egytől egyig kövérek voltak. Egyébként már korábban megállapítottuk, hogy Thaiföldön rengeteg kövér ember van, úgyhogy nyugodtan el lehet felejteni az ázsiai étrend jótékony hatásait, meg a géneket, meg a többi okoskodást. Szóval nem kellene tévé előtt ülve zabálni egész nap. Ennyi.
Láttunk még három szép narancssárga szerzetest, meg egy rémült kígyót, ami megpróbált elmenekülni mindezek elől. Szerencsétlenségére egy normális rést sem talált, amibe meg behúzódott, az kicsit kicsi volt neki. Egy fél órával később is ott lapított, nem mert kijönni. Nem tudom, hogy méregfoga volt-e, de az biztos, hogy nagyon mérges kígyó volt.
A templomtól „Thaiföld legnagyobb és legöregebb banyan fájához” mentünk. Jó két kilométeres séta volt, amit jégkrémmel próbáltunk egy kicsit feldobni. Séta közben az út szélén egy karámban megláttunk egy hatalmas bikát. Gyönyörű, fehér jószág volt, igazi púpos, pizzatésztás. Békésen feküdt, mi meg néztük, aztán angolul megkértem, hogy ugyan álljon már fel egy fotóhoz. Magyarul biztos nem értette volna, de így feltápászkodott, pózolt, hagyta, hogy megtapizzuk a bőrlebenyt a nyakán (abszolút pizzatészta érzés), körbesétált, hogy lefényképezhessem, majd nagy fújtatások közepette visszafeküdt a helyére.
A banyanfa inkább Thaiföld egyik legnagyobb átverésének bizonyult. Nem tudom, hogy ki az, aki annyira ostoba, hogy elhiszi, hogy egy liget egy fából áll, csak azért, mert az ágak össze vannak gabalyodva, illetve helyenként egymásba oltva.
A roppantul szent helyen lehet állatokat venni, hogy aztán jócselekedetként szabadon engedje őket a vásárló. Ezzel már Laoszban is találkoztunk. Ott a verebeket ajánlgató nőre jól rá is ijesztettem, mikor ajánlatát azzal utasítottam vissza, hogy a madarakat befogni viszont gonoszság volt. Komolyan láttam a szemén a karmájáért való aggodalmat, ahogy bizonygatta, hogy nem ő fogta őket.
Az itteni árusnak egész nagy készlete volt, kis táblával, hogy melyik állat szabadon engedése milyen szerencsét szabadít ránk. A teknős hosszú életet, arra emlékszem, de voltak madarak, különböző halak és kagylók is. Megkérdeztem az árust, hogy elefántja van-e, mire szolgálatkészen már pattant is, de csak az derült ki, hogy nem tud angolul. Mikor thaiul is rákérdeztem az elefántra, csak egy félmosolyba bugyolált „kurva anyád” tekintetet kaptam.
Mindegy milyen vallásról van szó, valahogy mindig eljut arra a szintre, hogy az emberek elhiszik, hogy ilyen kis jogászi szócsavarásokkal át lehet verni istent. Én például olyan keveset horgásztam életemben, hogy tuti nirvána vár a végén. Hiszen a ki nem fogott hal, az olyan, mint a visszaengedett, sőt talán még jobb is. Szóval én már nem aggódok, hogy Fityóként születek újjá, bár inkább lennék Fityó, mint bármelyik itteni kutya. Állítólag azért nem bántják a kutyákat, mert attól tartanak, hogy valamelyik ősük született újjá kutya formájában. Nem tudom, hogy ez a nagy aggodalom miért nem megy el odáig, hogy kezeljék korábbi embertársaikat. Ennyi rühes kutyát, mint amennyi Thaiföldön van, én még sehol nem láttam. A területegységre jutó rühes kutyák száma egyébként Ayutthayában volt a legmagasabb.
Este betévedtünk az éjszakai piacra. Végre ez egy normális piac volt, nem valami turistáknak szánt szar. Lehetett kapni egy csomó olyan dolgot, amit egy külföldi nem eszik meg. Például kaptunk kóstolónak sült lótetűt. Nem volt rossz. Volt kisütve még valami rózsabogár is, na az nem volt szimpatikus, szerintem a szárnyát nem lehet elrágni, bár nem próbáltam.
Kicsit kevésbé egzotikus kajákból be is vásároltunk, és visszavonultunk a szállásunkra, ahol sikerült szert tenni némi ingyen netkapcsolatra, úgyhogy az esti program meg is volt.

 

 

Címkék: thaiföld phimai

45828 km, Pak Chong

2009.12.26. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Délután egy félnapos túrára mentünk, feltéve, hogy túrának lehet hívni azt, aminek során az ember éppen, hogy csak kiszáll néha a kocsiból. Ugyanazt a magasan kvalifikáld guide-ot kaptuk, akit előző nap, de most mintha piás is lett volna, szóval végképp nem lehetett érteni, hogy mit beszél. Mikor lehetett, akkor is jobb lett volna, ha nem értjük. Egy darabig azt hittük, hogy összesen ketten leszünk, de előkerült a holland okostojás, akivel előző este beszélgettem, aztán a kanadai páros, meg egy francia házaspár is. Utóbbiak természetesen nem vegyültek a pórnéppel, lehet, hogy nem is beszéltek angolul. Sokat már nem sikerült rontaniuk a bennünk kialakult sztereotípián.

Elsőként egy forrást látogattunk meg, ahova a helyiek járnak strandolni. Ugyan csak egy félóránk volt, azért fürödtünk egyet. Gyönyörű szép tiszta víz volt, amit kis tavakká duzzasztottak. Pár országgal északabbra nem lenne nagy hangulatom forrásvízben fürdeni, de itt egészen kellemes uszodai hőmérséklete volt.
A helyiek persze nemcsak rekreációs célokra hasznosították a kialakított medencéket, hanem néhányan itt mosták a hajukat. Persze lehet, hogy ez nem jelenti azt, hogy otthon nincs fürdőszobájuk, de azt biztos, hogy nem sokat mond nekik a környezetvédelem, meg hasonlók. Amíg mi fürödtünk, a guide még elfogyasztott némi szeszesitalt, ami azért volt különösen jó, mert ő volt a sofőr is.
A gyors megmerítkezés után egy templomhoz mentünk, ami alatt egy barlang húzódik, természetesen szent barlang. Szép nagy szent kupleráj volt lent. Borzasztó, mikor egy ilyen helyet teleraknak igénytelen betonszobrokkal, amiket aztán a mindenféle drótdarabokkal felerősített neoncsövek világítanak meg. Aztán persze raknak a szobor fölé valami reklámnapernyőt, meg áldozati ajándékokat billegő műanyagasztalra. Persze mindenből szemét lesz egyszer, ami valahol a szobor környékén halmozódik fel.
Állítólag egy hatalmas piton is él a barlangban, de azt természetesen nem láttuk, csak egy pókot. Belefutottunk egy másik csoportba is, akiknek éppen magyarázott valamit a vezetőjük. Ilyen velünk nem fordulhatott elő.
A barlangból kimászva alig vártuk, hogy elinduljunk végre a denevérek barlangjához, ami a nap fénypontjának ígérkezett. Egészen pontosan ez érdekelt mindenkit, a többi csak azért volt, hogy mégis legyen valami a félnapos túrában. Guide-unk tökölt egy kicsit, pedig nagyon nem szerettük volna lekésni az eseményt, mikor napnyugtakor a denevérek kirepülnek, hogy keressenek pár figyelmetlen rovart.
Miután leszálltunk a pickupról, még tartott egy kis cukornádkóstolást, aztán siettünk a legjobb helyre, ahonnan látni lehet a dögöket, mert már elindultak.
Minden este megismétlődik az esemény, hárommillió denevér repül ki a barlangból tömött sorokban. Irgalmatlan mennyiség. Vezetőnk szerint egy óra alatt repülnek ki, nekünk inkább fél órának tűnt, de lényegtelen.
A barlang száját elhagyva először alacsonyan, közvetlenül a fák felett, a hegyoldal mentén repülnek, mivel ilyenkor azért megjelennek a tiszteletükre a ragadozó madarak is. Egy hosszú oszlopban kanyarognak, nagyjából pont úgy, mint a Macskafogóban a vámpírok. Kicsit vártam is, hogy majd hallok valami mexikói zenét, vagy látok gringó egérkét. Nem láttam, viszont volt szerencsém kiszúrni egy albínót, persze lehet, hogy az volt a gringó.
Ahogy sötétedett, egyre bátrabban repültek magasabban, és egyre inkább egyenesen a vadászterületük felé. A barlangtól távolabb persze szétszakadoztak kisebb csoportokra, de még így is több száz méteres folyamként özönlöttek. Hihetetlen látvány volt és egyben szédítő is nézni, ahogy húznak az ember feje felett. A hangjukat is hallatták néha, de leginkább csak a hatmillió szárny surrogását lehetett hallani, ami egyesek szerint olyan, mint valami hóvihar, szerintem inkább egy darázsfészekre hasonlít, mondjuk biztonságos távolságból.

 

Címkék: thaiföld pak chong

45761 km, Pak Chong

2009.12.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Olyan régen keltünk már korán, szinte már hiányzott. Na jó, egyáltalán nem hiányzott, de menni kellett a nemzeti parkba! Egy gyors reggelire még volt időnk szerencsére. Igazából lett volna idő hosszabb reggelire is, de a sonkás szendvics, amit rendeltünk, annyira kicsit volt, hogy pár másodpercnél tovább képtelenség lett volna nyammogni rajta.

Most nemcsak ketten alkottuk a csoportot, jött velünk egy kanadai pár, egy lány, akiről semmit nem tudtunk meg, meg egy házaspár, akik Angliában élnek ugyan, de a srác német, a lány meg Sri Lanka-i, és az öt hónapos gyerekük.
Elsőre egy kicsit vad dolognak tűnik egy ilyen kicsi gyerekkel utazni, még vadabbnak kirándulni a dzsungelben, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a gyereket nem zaklatja fel különösebben az, hogy nem egy gyerekágyban fekszik egész nap.
Pickuppal vittek el a Khai Yai Nemzeti Park központjáig, ahol rögtön kaptunk fél órát, hogy megnézzük a látogatóközpontot a gyermeteg módon kitömött tigriseivel, meg a benne lévő szuvenírbolttal. Inkább elindultunk a gyermekes párossal (Holger és Natasha, plusz Sören apára felkötve) egy ösvényen, ami állítólag egy vízeséshez vezet. Komoly dzsungelharcra nem kell gondolni, lebetonozott út volt. Összesen tíz percet sétáltunk csak, addigra beláttuk, hogy nincs időnk elmenni a vízesésig meg vissza. Így csak addig a fáig mentünk el, ahonnan egy gibbont hallottunk dumálni. A távolból egy másik válaszolt neki. Lehet, hogy hülyén hangzik azt mondani erre, hogy beszélgettek, de nem tudom másképp értelmezni azt, amit csináltak. Először az egyik dumált, majd ahogy befejezte, jött a válasz, de soha nem vágtak egymás szavába.
Jópofa állatok a gibbonok. Ők azok, akiknek olyan borzasztó hosszú kezük van, hogy nem tudnának hazajönni bevásárlószatyorral. Persze elég ritkán szaladnak le a sarki boltba, a fákon való közlekedésnél viszont kimondottan előnyös. Valószínűleg a BKV-n sem lenne rossz az ilyesmi.
Túlzottan nem félnek az embertől, valószínűleg tisztában vannak vele, hogy ilyen kurta és nyeszlett karokkal az életben nem fogunk felmászni, hogy inzultáljuk őket, vagy kölykeiket.
Gibbonokon kívül makákók is élnek a parkban, ők viszont szívesen vesznek részt a talajgyakorlatokban is, nem csak a szertornán. Ők még kevésbé félnek az embertől, sőt egyáltalán nem is tisztelik. Leginkább talán úgy tekintenek ránk, mint valami nagydarab, ostoba, ártalmatlan fejőstehénre. A saját szemszögükből igazuk is van. Ha valamit meg akarnak szerezni, akkor egyszerűen jönnek és elveszik. Szerencsére leginkább a kaja érdekli őket, bár szívesen elvisznek bármit, ami szép fényes, vagy színes és fel tudnak vele mászni biztonságos helyre.
Így járt például egyszer L is még évekkel ezelőtt Lopburiban, mikor csúzlival kellett visszakérni a szemüvegét egy pofátlan egyedtől. Ha tudja az ember, hogy kell kérni, akkor lehet velük beszélni, de ehhez tényleg tudni kell célozni. Szóval kicsit rágottan visszapottyant az a szemüveg is.
Az itteni útszéli majmok is bizonyára nem napozni jöttek ki a padkára, hanem tudják, hogy az arra járó turisták gyakran dobnak valami tápláló Tesco gazdaságos kiflivéget nekik és hát ki az, aki csigák és bogarak után kutat, ha elég üldögélni, és megvárni, amíg felszolgálják a reggelit?
A központ után átfuvaroztak minket az egyik gyalogösvény végéhez, ahol végre bementünk az erdőbe. Hát lehet, hogy ez egy nagyon szuper nemzeti park, de egy kicsit már túl van használva. Az erdőt olyan sűrűn szőtték be a gyalogutak, hogy aljnövényzet már alig maradt. Turista is annyi volt, hogy állandóan egymásba futottak a csoportok. Ha véletlenül éppen nem volt ott senki, és az út forgalma sem hallatszott, akkor kiderült, hogy néma csend uralkodik az erdőben, ami nem túl lelkesítő. Úgy értem, néhány madarat legalább elvárna az ember, ők meg nyilván azt várnák el, hogy ne nyüzsögjenek emberek a fák alatt napi tizenkét órában.
Szóval sok állatot nem láttunk. Hallottunk egy szarvcsőrű madarat, valahol a fák tetején sejteni lehetett egy gibbont, és egyszer egy elefánt is trombitált a bozótban. Vezetőnk segítségével elkezdtük hajkurászni, de nyilván az elefánt sem hülye, hogy megvárjon, szóval néhány piócán kívül semmit nem találunk, utóbbiakat meg kinyírtuk.
Dél körül megérkeztünk a kilátóhoz, de a következő csoporton kívül semmit nem láttunk közeledni. Nyilván a déli hőségben az állatok is valahol pillednek az árnyékban, nem kint rohangálnak a mi örömünkre.
A túra gyaloglós részének ezzel gyakorlatilag vége is volt. Elmentünk ebédelni, közben az út szélén láttunk pár szarvast legelészni. Túlzottan nem félnek ők sem, úgyhogy ebéd után odasétáltam hozzájuk. Nagyjából tíz méterre engedtek közel, aztán visszavonultak az erdőbe.
A délutáni program nagy része a vízesés megtekintéséből állt. Szép hely volt és legalább nem kellett rohanni. A víz nagyjából huszonöt métert esik és egy szép kis tavacskában landol. Sajnos fürdeni nem lehetett, pedig lett volna rá igény. A vízesés felett megértem a tiltást, még valami marha lefolyik.
Innen felautókáztunk a park legmagasabb pontjára, ahonnan semmit nem lehetett látni a párás idő miatt, meg szerintem amúgy sem volt túl érdekes. Visszafelé megálltunk pár helyen, hátha látunk elefántokat, de nem volt egy sem a közelben. Végül az út mellett lelkesedő nagyobb csapatnál mi is megálltunk. A bozótban elefántok vacsoráztak. Látni semmit nem lehetett, csak azt, hogy helyenként mozognak a bokrok. Felmásztam egy fára, hátha látok valamit, de így is csak sejteni lehetett, hogy a húsz méterre rázkódó bozótban egy elefánt van. Pontosabban több elefánt is volt, mind láthatatlan.
A szállásunkon este nagy grillezés volt, jól tele is raktuk magunkat sült hússal, meg legurítottunk pár sört is beszélgetés közben. Legalább jól telt az este, ha már a túra nem volt egy nagy durranás.

 

Címkék: thaiföld pak chong

süti beállítások módosítása