Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


45159 km, Bangkok

2009.12.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kómaszerű álmunkból későn ébredtünk, köszönhetően az ablaktalanságnak. Még L is aludt legalább nyolcig, pedig állandóan hat előtt ébred, és fel is kel, hogy zöröghessen. Mivel az elmúlt két hétben nem állt rendelkezésére konyha ezen tevékenységéhez, E is elég korán kelt minden nap.

A recepción örömmel jelentették, hogy van üres szoba ventillátorral, ablakkal, egyéb luxus nélkül. Mielőtt átköltöztünk volna, kipakoltuk a hátizsákjainkból azokat a dolgokat, amit haza akartunk küldeni. Előkerült a télikabát, a kesztyű, a sapka otthonról és Pakisztánból, az útközben vásárolt kacatok, néhány pár be nem vált papucs, meg hasonlók. Határozottan könnyebb lett mindkettőnk zsákja a göncátömlesztés után, de furcsa mód a méretük alig változott.
A nap eléggé használhatatlannak ígérkezett, és turisztikai szempontból az is lett. A késői reggeli után megpróbáltuk kideríteni, hogy a reptéri departure tax mennyi is, hogy legyen annyi baht, amennyi kell. Azt tudtuk meg, hogy a legtöbb esetben már a repjegy árában benne van, így nem kell fizetni. Kíváncsi vagyok a valóságra. Azt is megtudtuk, hogy a király (82.) születésnapja miatt szépséges ünnepségeket tart a spontán tömeg, ami miatt lezárják a fél várost kb. délután hatkor, tehát mindegy mivel akarunk a reptérre jutni, célszerű öt körül elindulni, mert utána innen már se ki, se be. Azt is ígérték, hogy óriási dugó lesz, mivel ünnep ide vagy oda, munkanap van. Utóbbi kevésbé aggasztotta E-t és L-t, inkább az, hogy mi a fenét fognak csinálni a reptéren 23:55-ig, amikor a gépük indul.
Mindenesetre egy taxit rendeltünk a szállodánkhoz ötre. Van ugyan busz is, de sokkal nem olcsóbb és kényelmesen, elegánsan akartak távozni.
Ezzel a kötelező program le is volt zárva, innentől semmit nem csináltunk, csak a környéken köröztünk, ellenőriztük az eladásra kínált cuccokat, illetve egy-egy példányt meg is vásároltunk, hiszen kihagyhatatlanok voltak. Fél ötre visszasétáltunk a szállodához. Rövidesen meg is érkezett a taxi. E és L nagy integetések közepette beszálltak, és elrobogtak. Egészen a sarokig, ott percekig álltak, mire sikerült kikanyarodniuk.
Mi meg igazolványképet csináltatni indultunk, mert már megint elfogytak, és már megint vízumügyintézés lesz. Lassan elfogynak az üres oldalak az útlevelemben.
Este még kinéztünk a lezárt főútra, ami végig díszkivilágításban pompázott, ami egyszerűen csodálatos volt, és mindenhol a király fényképei virítottak. Borzasztóan tenyérbemászó képe van, ráadásul a fotók, amiket leggyakrabban kiraknak róla, csak rontanak a helyzeten. A kedvencünk az, amin az esőben állva gondolkodik, valószínűleg az ország sorsán, mindeközben az orrán egy vízcsepp fityeg, a kezét pedig pont úgy tartja, mintha arra mutatna. Természetesen ennek ellenére éljen soká a király! Stb, stb... (Még itt leszünk, mikor ez megjelenik.)

 

 

Címkék: bangkok thaiföld

45158 km, Bangkok

2009.12.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Ugyan az elmúlt napokhoz képest szinte későinek volt mondható a fél nyolcas kelés, ez csekély vigasz volt az egész napos buszozásért.

Kávéra és reggelire azért hagytunk időt, meg a busz is, ahogy szokott. Kilenckor érkezett meg és csak az út szélén állt meg, hogy felszálljunk. A jegyet kamugyanúsan meg kellett venni Phnom Penhtől, pedig ugye jócskán nem ott szálltunk fel.
Az út a nagy lapos Kambodzsán vezetett keresztül, gyakorlatilag végig rizsföldek között, amik gondosan tele voltak szórva pálmafákkal. A fák nem igazán zavarják a sarlós aratást, az árnyékuk meg a rizst nem zavarja, a falusiak viszont nagy hasznukat veszik. Ez az a fajta pálma, aminek a terméséből azt a fertelmes levet rohasztják, amit pálmasörnek hívnak. A gyümölcs leszedéséhez persze fel kell mászni a hosszú, sima fatörzsön. A mászás egyszerűsítése végett a fák mellé bambuszt kötöznek, aminek az ágait csonknak meghagyják, így létraként funkcionál. Persze egy nem elég, úgyhogy legalább kettő, de inkább három bambusz követi egymást. El lehet képzelni, hogy milyen szép magas fákról van szó. Ha több fa áll egymáshoz közel, akkor nem szivatják magukat azzal, hogy mindegyik mellé létrát eszkábáljanak, inkább visznek magukkal egy rudat, amit a két fa koronája között átfektetnek, és azon átfüggeszkedve jutnak át a szomszédos fára szüretelni. Jók az idegeik, meg aztán piáért bármit megtesz az ember. Van egy olyan érzésem, hogy ez a legtöbb áldozatot szedő szeszesital a világon.
A fa egyébként elég hasznos, mert a gyümölcséből nemcsak sört lehet csinálni, hanem mást is, a csíranövényből lekvár készül, a levelével tetőt fednek, a törzse építőanyag, a gyökerének a füstje pedig elűzi a szúnyogokat. Egyébként az a baj, hogy ami elűzi a szúnyogokat, az általában az embereket is.
Kínkeservvel megérkeztünk Poipet kies városába, ami valami modern vadnyugatként burjánzik az ország szélén. Maradék rieljeink elköltése nem is volt olyan könnyű, mint amilyennek bármilyen pénz elköltése tűnhet. A lányokra bíztuk a feladatot, és még így is csak harmadik nekifutásra sikerült. Amúgy is az egész ország dollárban számol, de itt el sem akarták fogadni a rielt. Ráadásul mivel Thaiföld tényleg csak egy köpés, bahtot akartak mindenhol. Végül valami sütödénél kötöttünk ki, ahol megvettük a világ legszarabb sült húsait. A pálcikákra tűzött cafatok igen jelentős része színtiszta zsírnak bizonyult, a maradék meg betonkeménységű volt, vagy egyenesen csont. Tulajdonképpen az egész egy koldus zacskójában landolt, akinek nagyon felcsillant a szeme, mikor felajánlottuk. A rizzsel biztos jó fog lakni, de lehet, hogy az állati maradványokat majd a kutyának adja, aztán dühöng, hogy az sem eszi meg. A kaja mellé a maradék pénz egy részét is megkapta, a többivel a lányok elvonultak. Szépen összekapták magukat, mert maradéktalanul sikerült elkölteni, ráadásul egész hasznosan. Egy doboz vitamint vettek, amire tényleg szükségünk van, bár mostanában sok gyümölcsöt eszünk, különös tekintettel az ananászra. A vitamin mellé jutott még egy lázmérő is. Igen, megvan a tizenegyedig khmer higanyos lázmérőnk is.
Gyalog vágtunk neki a határnak. A kambo oldal egészen simán ment, a thaiok viszont notóriusan kipiszkálnak velünk, lehet, hogy érződik rajtam az országuk iránti nagy szeretet. Mikor végre kiálltuk a sort, mutatták, hogy érkezési papírt kell kitölteni, ami ott, balra van eldugva. Papírtöltés után újra állhattunk be a sorba.
A határ túloldalán aztán egymásra találtunk egy sawngtheaw-val, ami történetesen egy normál méretű teherautó volt, ez vitt a buszállomásra. Ezzel aztán E és L is kipróbálhatta a platón utazást, bár megfelelően kis dózisban ahhoz képest, hogy eredetileg úgy tűnt, tíz órát fogunk platón zötykölődni Sen Monoromig. Ez szerencsére elmaradt.
A buszra sem kellett sokat várni, bár kiderült, hogy nagyon sokat nem takarítottunk meg a menetrendszerinti járművek használatával, viszont azzal a boldog tudattal ülhettünk be a buszba, hogy tudjuk, nem vertek át.
Ötkor indult a busz, bennünk az a fals tudat élt, hogy mindjárt Bangkokban vagyunk. Ezt arra alapoztuk leginkább, hogy idefelé három óra alatt megtette a távot a mikrobusz, és most sem mentünk lassan. Ennek ellenére valahogy mégis elhúzódott az út és csak este tízkor gördültünk be a buszállomásra, amelyikről csak sejtettük, hogy melyik, de biztosat a mai napig nem tudunk.
Persze azonnal taxisok rohantak meg, nyúlkálva a cuccaink utána, amit különösen utálok, legszívesebben hentesbárddal koppintanék a kezükre ilyenkor. Ennek ellenére megkérdeztem, hogy mennyiért vinnének el. Négyszáz bahtért ajánlkoztak, barátok közt. A taxióra emlegetésére hevesen helyeseltek és továbbra is az említett összeget szajkózták. Rövid úton le lettek rázva. Tíz méterrel odébb már csak kétszáz volt az árfolyam, a taxiórára csak a legendás „same same” választ kaptuk. A „same same”-ről lehet tudni, hogy minden esetben azt jelenti, hogy valami tök mást kapsz, de az eladónak ugyanúgy megéri, vagyis neki same same, nem nekünk. Újabb tíz méter után elértük a hivatalos drosztot, ahol egymillió taxi várakozott szép sorban. Egyből be akartak ültetni abba az egybe, amibe nem fért be a cuccunk. Átvezényeltek egy másikhoz, annak a sofőrje meg a leglustább taxisnak bizonyult egész Ázsiában. Lelkesen végignézte, ahogy beszuszakolom a hátizsákomat, de nem segített. Persze a negyedik hátizsák már az utastérben fért csak el. Kiszállásnál még ennyire sem volt lelkes, ki se szállt nézni. Fillérre kiszámoltam, amit mutatott az óra. Egyébként az összeg kilencvenhárom baht volt. Szóval ennyit a „same same”-ről.
Szerencsénkre szobát is kaptunk a korábbi helyünkön, bár csak légkondisat, amihez fürdőszoba is járt, de ablak nem. Jeleztük, hogy másnap költöznénk emeleti olcsóbb szobába. Ismerve a taktikájukat G belengette, hogy ha nem lesz szoba, akkor nem maradunk. Ugyanis tudják, hogy az ember lusta, így megpróbálják majd kiadni az olcsókat másnak, aztán széttárják a kezüket, hogy sajnos nem volt üresedés. Más, kevésbé mosolygó országokban ilyenkor inkább az szokott előfordulni, hogy ha nincs az olcsóbb szobából, akkor a drágábbat odaadják ugyanazon, vagy kedvezményes áron.

 

Címkék: bangkok thaiföld

42337 km, Bangkok

2009.12.04. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A reggeli és kávé után gyakorlatilag semmire nem volt igazán idő, tekintve, hogy sikerült egészen sokáig aludni.

Kimentünk a legközelebbi főúthoz, ahol ezerféle busz jár, de egyet sem sikerült találni, amelyik a Victory Monumenthez ment volna, ahogy olyan embert sem találtunk, aki beszélt volna angolul. Úgy tűnik, hogy csak azok beszélnek idegen nyelven, akik a turistáknak akarnak eladni valamit, azok is csak annyit, hogy „twenty baht”. Húsz perc szerencsétlenkedés után elhatároztuk, hogy taxival megyünk. Bangkokban sok az olyan taxisofőr, aki a rossz rizsaratás után inkább feljön taxizni, nyilván alapos helyismerettel, így csak a negyedik taxi sofőrje volt az, aki értette is, hogy mit akarunk.
Érdekes módon itt, a „mosoly országában”, ha nem értenek, akkor sokkal nagyobb erőfeszítést tesznek azért, hogy lepattintsanak, mint azért, hogy valahogy mégiscsak megértsük egymást. Ugyancsak meglepett az, hogy a Laoszban megszokott nagy köszönések helyett bamba tekintetek várnak az üzletekben. A szállodában sem azt kiáltották mikor beléptünk, hogy „sawatdi”, hanem hogy „take off your shoes”. Kicsit az az érzésem, hogy az ország marketingje olyan jól sikerült, hogy senki nem meri otthon azt mondani, hogy nem volt isteni jó, hiszen hogy néz az ki, ha egyszer évente hárommillió turistának tetszik. Persze az is lehet, hogy a leghangosabb Thaiföld fanok soha nem jártak máshol. Mindenesetre annak ellenére, hogy görcsösen keresem a szerethető dolgokat, még mindig csak egy gigászi turistagettót látok.
Jó példa erre, hogy a reptérre az istennek nem sikerült tömegközlekedéssel kijutnunk. A Victory Monumentig ugye taxival kellett menni, mert a szállodánk recepciósának sem volt fogalma róla, hogy melyik busz megy oda. Mikor megérkeztünk, az információ feliratú bódét ugyan üresen találtuk, de a közelben volt valami hasonló, ahol kis fecnire felírták nekünk, hogy az 511-es busz visz a reptérre. Miközben vadul kerestük, hogy honnan indul a busz, belebotlottunk egy másik bódéban, ahol közölték, hogy ez hülyeség, mert az 551-es megy a reptérre. Meg is mutatta honnan, onnan, ahol az van kiírva, hogy a 168-as áll meg. Tényleg logikus, én meg még azon voltam kiakadva, hogy otthon régen „Reptérbusznak” hívták azt a buszt, ami a reptérre ment, száma nem volt. Nyilván a nyomorult külföldi, aki oda igyekszik, érteni fogja. Akkoriban egyébként még egy apró betűs airport, vagy egy kis repülő sem volt rámatricázva. Ma már legalább van száma, amit mindenki ért.
Szóval végre úton voltunk. Röpke háromnegyed óra múlva már kint is voltunk a reptéri buszállomáson, ahonnan már csak három kilométer shuttle busz út volt a terminál. Egy előtt nem sokkal érkeztünk, Anya és Apa, - nevezzük őket E-nek és L-nek, ha már az A és A nem annyira megkülönböztethető –, gépe 13:40-re volt kiírva. Sajnos a laptopot nem hoztuk, pedig lett volna ingyenes wifi, viszont a turista információnál, ahol éppen dúlt az ebédszünet, volt ingyenes net, azon megnéztük a leveleinket, ránéztünk a blogra, hogy megállapítsuk, még mindig nem sikerült meggyőzni a tömegeket, hogy olvassák mi van velünk. Szóval érezzétek magatokat egy exclusive klub tagjainak.
Végül kiírták, hogy leszállt az isztambuli gép, majd türelmesen vártunk rettentő sok időt, de hát nyilván míg kiszállnak, vízumot intéznek, stb. eltelt egy csomó idő. Mikor a becsült időigénynek már a kétszerese is eltelt, mondtam is G-nek, hogy fogjunk két öreget, aztán menjünk, de végül csak megvártuk őket, mégiscsak felneveltek, bár egyesek szerint nem végeztek valami kiemelkedő munkát, habár én teljesen elégedett vagyok magammal.
Természetesen nem sikerült csak úgy egyszerűen összetalálkozni, mert nem arra jöttek ki, mint az évente ide érkező másik hárommillió ember. Mindegy, rövidesen csak összetalálkoztunk.
Ugyanazon az útvonalon mentünk vissza, amelyiken jöttünk, út közben megvitatva a világ apró dolgait, mert a nagy dolgok már rég nem érdekelnek, meg azokról írnak a híroldalak is. Volt bőven időnk, mert a busz csak igen lassan araszolt, főleg mikor a városba értünk.
A Victory Monumentnél aztán taxiba szálltunk. Sofőrünk nagyvonalúan azt ajánlotta, hogy 150-ért elvisz, én meg nagyvonalúan mondtam, hogy kap 75-öt, mert annyiért jöttünk idefelé is, ne zavarják össze a bőröndök, nem most jöttünk a 13:40-essel. Csak most, csak önöknek jelleggel levitte az árat százra. Mivel maradtam a 75-nél, megfenyegetett, hogy bekapcsolja az órát. Ebben meg is egyeztünk, mivel diszkréten megvillantottam a GPS-t, azt hiszem, nem nagyon volt pofája nagy kerülőhöz, szóval a 85 baht lett az egész út. Kifizettem, és még azt is sikerült megállnom, hogy a képébe vigyorogjak, pedig utálom, ha palira vesznek. Nyilván sokszor büntetlenül megtehetik.
Mint például a szállodában, ahol közölték, hogy sajnos nem szabadult fel más, csak légkondis szoba, ami drágább. Mindegy, legalább van hozzá fürdőszoba.
A drága szülők azonnal kipakoltak. Előkerült a pálinka, amihez a frissen faragott poharak is, amikről kiderült, hogy frankón átvezetik magukon a folyadékot. Érthetetlen, hogy a dzsungel közepén miért nem viselkedtek így. Lehet, hogy ki kell száradniuk. Mindegy, ha időben megissza az ember, nincs komoly veszteség. A probléma megoldásán meg majd még dolgozni fogunk.
Az étvágygerjesztő után előhúzták a kenyeret, meg a szalámit is, sőt savanyú uborka is került elő. Jó kis hazai ízek! Ezzel le is tudtuk a vacsorát, ami után tettünk egy sétát a környéket övező gettóban, megcsodálva a vénembereket, akik fiatal thai lánykákkal az oldalukon csillogtatták a szemüket.

 

Címkék: bangkok thaiföld

42255 km, Bangkok

2009.12.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Bár előző nap igencsak kérdezgette, reggel nem firtatta a recepciósnő, hogy akarunk-e még néhány éjszakát maradni. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy az elmúlt éjjel néhány helyen ledobta a fal a vakolatot a hangnyomás miatt. Pedig már felkészültem a beszélgetésre, és elhatároztam, hogy igen kemény összeget fogok kérni a maradásunkért.

Egy kis utca még kisebb sikátorában álló vendégház egészen kicsi szobáját vettük ki. Előállt az a helyzet, hogy rövid ideig két szállodai szobánk is volt a városban, ami furcsa érzés.
Az új szobánk tényleg csak akkora, mint egy franciaágy plusz egy-egy méter, de legalább szép tiszta, remélem, a tulajdonos sem kap agyvérzést, hogy fafaragással töltöttem el néhány órát. Közeledik a karácsony, úgy éreztem, muszáj bambuszból feles poharakat farigcsálnom ajándékba. Az alapanyagot még Sukhothaiban vágtam, nem volt egyszerű feladat a rendelkezésre álló egy szál svájci bicskával, de megoldottam, némi izzadtság árán.
Az átköltözés után a legfontosabb teendőnk a buszjegy beszerzése volt Siem Reapbe. Ez az útvonal nem kevés lehúzási lehetőséggel kecsegtet, amit a legtöbb társaság ki is használ. Például a határ előtt kitalálják, hogy vízumot csak rajtuk keresztül lehet beszerezni, természetesen ez nem igaz, viszont kérnek érte 1200-1300 Bahtot. Sajnos ha az ember nem fizet, akkor felhívják valami haverjukat a határon, aki hivatalos kambodzsai határőr, és ő követel pluszpénzt. A másik trükk, hogy a határon leszállítanak mindenkit, azzal, hogy a túloldalon vár a másik busz, ami aztán persze nem létezik. További lehetőség, hogy ugyan átviszik az embert, de valahogy a sebességet úgy sikerül megválasztaniuk, hogy csak sötétedés után érjen célba a busz, amikor is a város szélén valami haver szállodája előtt pakolnak le mindenkit.
Ezekkel a szép lehetőségekkel indultunk neki a jegyvásárlásnak. Az első helyen telefonálgatás után tudott csak árat mondani az illető, így nyilvánvaló volt, hogy nem saját busz, ami nem megnyugtató. A második helyen gyanús árat mondott a vízumra, a harmadik este hétre akart csak megérkezni, a többi meg fene tudja, mind egyforma volt. Végül megvettünk négy, igen négy jegyet egy fickótól, aki állította, hogy a saját busza, és reggel hétkor felvesz minket a szállodánkban. Remélem, nem kell később megkeresnem az illetőt és ráuszítanom G-t. Nem mintha rossz természete lenne, de már Pakisztánban is olyan vehemenciával baszta le a buszosokat, hogy komoly pénzvisszatérítést kaptunk, aminek aztán csodájára jártak a szállodánkban. Szóval nem célszerű kipiszkálni vele.
A jeggyel a zsebünkben sok valódi dolgunk már nem akadt. Vettünk szúnyogriasztót, mert a vietnámi organikus cucc büdösítésre alkalmas, másra nem. Sajnos ez van az organikus dolgokkal: nem hatékonyak. Hiába tépi mindenki a száját, hogy biokertészet, meg organikus építészet, be kell látnunk, hogy ez egy baromság. Save the world, eat junk! Esetleg mondhatnánk azt is, hogy egyél szart, húszmilliárd légy nem tévedhet!
Aki környezettudatos, az csak műanyag kaját ehet. Belátható, hogy egy szabadon tartott ökocsirke felneveléséhez sokkal nagyobb erdőterületet kell kivágni, mint azéhoz, amelyik 20 nap alatt felnő egy apró ketrecben. Pénzkidobás címszó alatt vettünk még egy Bangkok térképet, amin állítólag rajta vannak a buszjáratok. Végül is rajta voltak, ahogy rajta volt Colombia, Colambia, Greence, Greece és Czechoslovakia nagykövetsége is. Hasznos dolog tudni mi hol van, különös tekintettel Csehszlovákia követségére, legyen az ember felkészülve az időviharokra is.
A rettenetes nagy tevékenységre erősen rápihentünk, mielőtt elmentünk vacsorázni, amit újabb erőteljes lazítás követett, majd alvás előtt még kiszaladtunk egy kis levezető nassolásra. Eseményteljes nap volt, megint nem csináltunk semmit, amitől megszerettük volna a helyet.

 

Címkék: bangkok thaiföld

42251 km, Bangkok

2009.12.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel elhúzva a függönyt, - amit este azért húztam be, hogy a majmok ne vágyjanak be –, láttam, hogy nagyrészük levonult az épület párkányairól, és a szemközti khmer templomon tanyázik.

Mi is ide mentünk először. Néhány turistával ellentétben azonban próbáltuk távol tartani magunkat a dögöktől, amik jópofák ugyan, de csak addig, amíg nem akarnak valamit az embertől. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a majom nem aranyos állat. A makákó tulajdonképpen egy szuperintelligens, hatalmas patkány négy kézzel, és ezt hagyják az emberek a vállukra mászni!
A majmok csak ennek a templomnak a környékét és a vasút túloldalán álló másik templom romjait szállták meg. Érdekes módon az utcai kifőzdéket sem dúlják fel, bár sok helyinél láttam jól láthatóan elhelyezett csúzlit.
A templom belsejébe sem engedték be a majmokat. Eredetileg a hindu szentháromságnak építették a templomot. Ha jól sejtem, mindhárom toronyban volt egy linga. Ezeknek már csak az alapjai voltak meg, azokon meg a lyukak, amibe bele voltak állítva. Az éppen bent tartózkodó amerikai csoport idegenvezetője nagy átéléssel magyarázta, hogy azért vannak a lyukak, mert szükség volt rájuk a Buddha szobrok rögzítéséhez, ugyanis régen itt sok volt a földrengés, és elmozdultak volna a szobrok. Senkiben nem merült fel, hogy egy földrengés során a legnagyobb probléma az lenne, hogy az egész épület ráomlana a stabilan rögzített szoborra. A bent tartózkodó egy darab denevérről megjegyezte egyébként, hogy a denevérszar miatt van büdös. Gondolom nem tűnt fel neki, hogy a környéket ötszáz majom szarja össze minden nap. Meg is jegyeztem, az egyik jenkinek, hogy érdekes az idegenvezetőjük. Lelkesen helyeselt, hogy igen, mindent tud. Valóban, ez a típus szokott mesélni a Debrecen hegyeinek déli lankáin termő borokról!
Ettől a majmos templomtól átmentünk a másikig, ami tényleg csak pár méterre volt. A régi templomból sok nem maradt, és elnézve a majmok rohangálását, simán a számlájukra írtam volna az egészet.
Hogy miért pont ezt a várost és ezt a környéket tisztelték meg a majmok, azt nem tudom. Hogy nem tüntetik el őket, az viszont annak köszönhető, hogy egy csomó turista miattuk jön a városba, ami az egyenleget a majmok javára billenti. Természetesen mellettük szól a legenda is, miszerint a hindu Kala isten gyerekei, meg a buddhista emberek élettisztelete is, de azt hiszem, mégiscsak a pénz a döntő érv.
A majmok után a vasútállomáson beszereztük a délutáni vonatjegyeket, és megnéztük a szemközti khmer templomromot. Szép nagy kiterjedésű kolostor volt, rengeteg chedivel, toronnyal, kevés látogatóval. Az egész nagyon hangulatos, volt, egész hosszan elidőztünk a romok közt.
A városban van egy királyi palota is, amit nem sokat használtak. Mikor odaértünk, éppen kezdték az ebédszünetet. Úgy látszik mostanában mindenhova ebédszünetre érünk. Helyette elsétáltunk a nagykövetek számára épített palota romjaihoz. Túlságosan nem volt érdekes, de arra jó volt, hogy agyonüssük az időt.
A palotához visszatérve nem igazán sikerült kideríteni, hogy a borsos belépőjegy csak a múzeumra, vagy az egész palotakertre vonatkozik-e, így aztán egyszerűen csak besétáltunk, láthatóan ez senkit nem érdekelt. A múzeumot ugyan kihagytuk, de a kertben elsétálgattunk. Meglepően hűvös volt a város klímájához képest.
Már éppen ideje volt ebédelni, aminek keretében elfogyasztottunk egy-egy adag pokolian szar kesudiós csirkét. Annyi hagyma volt benne, mintha egy pesti kínai étteremben csinálták volna, a csirkét meg valószínűleg egy vödör vízben pácolták hetekig, mielőtt az egészet odaégették volna serpenyőben. Ugyan beleraktak egy marék chilit, mégsem volt semmi íze a zsíron kívül.
Szerencsére a vonatjegyet már eleve úgy kaptuk, hogy a vasutas tollal ráírta, hogy valójában mikor fog megérkezni, így nem kellett ott ülnünk másfél órát feleslegesen.
Bangkokig az út felét megtettük egy óra alatt, innen a város határáig újabb egy óra volt az út, majd további egy órát igényelt az utolsó néhány kilométer. Eléggé érthetetlen. Egyébként a vonatunk harmadosztályú volt és olcsó, ehhez képeset nem volt kényelmetlenebb, mint az előző.
Az állomásról busszal mentünk a Khao San roadra, amiről kiderült, hogy a turizmus poklának hetedik bugyra, ahova mi önként jöttük bűnhődni, de garantált, hogy sokáig nem maradunk. Egy franciaágy méretű szobát sikerült szereznünk, ahol az ablak alatt dübörög a zene hajnali kettőig, a házirendben meg azt írják, hogy hajnali fél három után mindenki tartózkodjon a zajongástól. A negatívumok kompenzálásaként a vécén nincs ülőke, az úgyis annyi válásnak volt oka, és a csapok sem zavarják össze az embert, mert csak hideg víz van. Mindez természetesen a folyosó végén. Szerencsére a szobánk is itt van, így az ott található egyetlen konnektorig elérnek a drótjaink. A szobában ugyanis ilyesmi nincs. Csak tudnám, miért jönnek ide az emberek?!

 

 

Címkék: bangkok thaiföld

42101 km, Lopburi

2009.11.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel triciklivel vitettük ki magunkat a buszállomásra. Ázsiában annyira változatos a járművek palettája, hogy arra a Magyar értelmező kéziszótár nincs felkészülve. Szóval a tricikli, az nem tuk-tuk, mivel fagyisjárgány elrendezésű, tehát mi ültünk elől, hátul meg a jármű egy motorban végződött. Jó volt, mert nem zavarta semmi a kilátásunkat, ami mondjuk nem volt elmondható a jármű vezetőjéről. Létezik ezeknek teher változata is, azoknak a hátsó részével az a gond, hogy a felfüggesztést megrakott állapotra méretezték, így üresen úgy áll a hátsó kerék, mint a legdurvább crossmotorokon, megrakva viszont állnia kell a sofőrnek, mert nem lát ki a cucc mögül. Olyan meg nincs, hogy csak annyit rakjanak rá, amennyi mögül még ki lehet látni. Mondjuk a konstrukció másik apró hátulütője, hogy nincs első fék, a hátsó meg nyilván csak gumicsikorgatásra elég, ha előre felraknak fél tonnát.

Sokat nem kellett várni, félóránként mennek buszok Pitsanulokbe. A város nevében a ts-t nagyon nehéz nem cs-nek ejteni, ha magyar az ember, a pár hiányzó ékezetről nem is beszélve.
Sokat nem zötykölődtünk, másfél óra múlva már ott is voltunk. Helyi busszal átmentünk a vasútállomásra, ahol csomagmegőrzőbe adtuk a hátizsákjainkat, és elindultunk a Buddhaöntő-műhelybe. Amikor megérkeztünk, akkor kongatták az ebédszünet kezdetét egy bronzharanggal. Nyilván azonnal leállt a munka, ennek ellenére kicsit körülnéztünk, meg kitartóan tikkadtunk egy padon a hőségben. Mire újra beindult a munka, egy óra múlva, addigra már egészen kiképeztük magunkat bronzöntésből, amit végül egyáltalán nem láttunk, valószínűleg azért, mert nem öntenek minden nap. Ezt látszott alátámasztani a több száz félkész szobor, ami az öntés utáni munkafázisok különböző stádiumaiban leledzett.
A technológia egyébként elég egyszerű, legalábbis elméletben. A szétszedhető negatív formába viaszt öntenek, de csak annyit, hogy kb. fél centi vastag bevonatot képezzen a forma belsején. Miután a viasz kihűlt, a belsejét kitöltik gipsz-homok keverékkel, majd a külső formát leszedik. Ilyenkor kapnak egy viaszszobrot, ami belül gipsszel van kitöltve. Ezután jön a trükk: pár helyen keresztülszögelik a viaszt, aminek később van jelentősége. A szögek elhelyezése után kívülről is begipszelik. Az eredmény egy gipsz gumó, amiben van egy viasz Buddha, aminek a belseje szintén gipsz. A szögek azért kellenek bele, hogy a belső és a külső gipszdarabot összekössék, ugyanis a következő lépés a viasz kiolvasztása, ami után a szögek nélkül a belső darab kiesne, vagy elmozdulna. Ezután jön az öntés, mikor a kiolvasztott viasz helyére bronzot öntenek. A végén a gipszet leverik a majdnem kész szoborról. Tulajdonképpen azért van ennyi lépés, hogy a szobor ne tömör legyen, hanem üreges, bár a belsejében lévő gipszet nem szokták kivakarni. Ezután jön a finomítás. Egyrészt ugye szerencsétlen szoborból mindenhol szögek állnak ki, amiket ki kell húzni, és a lyukakat szépen bedolgozni. Ezután jöhet a részletek kidolgozása, az öntési hibák kijavítása, csiszolás, meg hasonlók.
A szobrok egy részét aranyozzák, ami előtt alapozóval lekenik, és szép simára csiszolják. Erre aztán lakkréteg kerül, végül jön az aranyfüst lemez. A végeredmény leginkább giccses. Az üzem boltjában aztán meg is lehet venni a portékát, amit helyben gyártottak. Ottjártunkkor éppen közepes Buddhát termeltek, de a kínálat alapján csinálnak kisebbeket is sorozatban, de volt Ganésa és pucér nő is a polcokon, meg egy sor egyéb istenség és giccs. Venni természetesen nem vettünk semmit, a hátizsákunk peremig van már pakolva, de nyomósabb érv, hogy nehéz is.
Volt még időnk a vonat indulásáig, amit a szomszédos piacon begyűjtött gyümölcsök elfogyasztásával töltöttünk. Volt ugyan durian is, de még nem vitt rá a lélek a kipróbálására, most a jackfruit volt soron. Maga a termés legalább akkora, mint egy dinnye, amiben belül külön állnak a magok, amiket az ehető hús borít. Az egész szerkezete távolról hasonlít a gránátalmáéra, de tényleg csak a szerkezete. A húsa sárga és tömör, nem túl lédús, de émelyítően édes.
A vonatunk természetesen késett vagy háromnegyed órát, ami úgy látszott, senkit nem lepett meg. Sajnos a megfelelő időpontra csak elég drága jegyet kaptunk. A vonat ennek ellenére nem volt egy nagy durranás, simán lemondtunk volna a felszolgált sütikéről és a féldeci kóláról, sőt még a légkondiról is. Ezek nélkül viszont nehéz lett volna indokolni a jegyárat a leharcolt vonaton, ami jelentős késéssel érkezett.
Lopburiba, a majmok városába már sötétben értünk. Az állomástól simán elsétáltunk a majmok éjszakai találkahelye melletti szállodához. Kaptunk egy meglehetősen lerobbant szobát, de legalább olcsón. Az ablakon kinézve két majom nézett vissza. A környező épületeken is mindenhol majmok ültek. Szobánkban figyelmeztetés volt kiragasztva, hogy ne etessük őket, és ne hagyjuk nyitva az ablakot. Hogy ablak alatt vajon mit értettek, az kérdés maradt, mert a rácson belül még volt egy lyukacsos szúnyogháló, és más semmi. A rács egyébként nem igazán győzött meg róla, hogy egy elszánt majmot kívül tudna tartani. Nem a szilárdságával szemben voltak kétségeim, hanem a rések méretével.
Ez a kétség velem maradt egész éjjel, ami kiegészítve a néha eldübörgő vonatok hangjával, és a kőkemény matraccal, nem biztosított igazán jó alvást.

 

Címkék: thaiföld lopburi

41773 km, Sukhothai

2009.11.29. 12:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Sawngthaewre pattantunk reggel, hogy kivigyen az ősi fővároshoz. Ez az a járgány, ami tulajdonképpen teherautó, csak vannak rajta padok. Általában pickup néven szoktam emlegetni, mert egyrészt képtelen vagyok megjegyezni a nevét, másrészt ki a fene tudja, mi az a sawngthaew, harmadrészt általában tényleg kisteherautó. Most ez rendes teherautóból faragott példány volt. A kapacitás növelése érdekében a sofőrfülkét a szélvédő felett lenyesték, így ajtó sem maradt, meg tető sem, sőt az egész hátsórész hiányzott. Ezzel lehetőség nyílt még egy keresztben álló pad elhelyezésére, közvetlenül a sofőrasszony mögött. Azt hiszem, ez egyben a motorháztető szerepét is betöltötte. Az esősévszak-álló kivitel miatt a plató fölé tetőt is csinált a szorgos ács, ami átnyúlt a sofőr fölé is. Az ácsmunka egész szép kivitel volt, a padló anyaga pedig első osztályú, göcsmentes keményfa, szerintem teak volt. Az elektromos rendszer kicsit érdekesebb volt, drótok lógtak mindenhol. Nagyrészt az elvágott kocsiszekrényből törtek elő.

A nem túl hosszú út után meg is érkeztünk a régi főváros romjaihoz, ahol az első biciklikölcsönzős azonnal lecsapott ránk, de előbb szerettük volna megtudni, hogy mégis hol vagyunk, így leintettük, mire bosszúból elküldött minket a legtávolabbi bejárathoz, abba az irányba, amerre már nem lehet biciklit szerezni. Hamar rájöttünk, hogy nem ott vagyunk, ahol szeretnénk, úgyhogy visszafordultunk, és szereztünk két bringát a szomszédjából. Sajnos itt is csak a környező országokban annyira megutált kotlókergetők voltak.
Ugyan a lehetőségek határáig emelték az ülést az enyémen, még így is simán leért a földig a lábam. Igazából nem is ez a legnagyobb problémám ezzel a típussal, hanem az, hogy rövid, így a térdem a kormány alatt van, ami szerencsére elég széles, így tudok tekerni anélkül, hogy fordulatonként belerúgnék a jobb, majd a bal kezembe is, de száz méter után fáradtnak érzem magam.
Elsőként a régi város belvárosát néztük meg. Ide annyira nem is kellett volna bicikli, de hát utólag könnyű okosnak lenni. Gondosan mindenhol lezártuk, ahol leszálltunk, pedig biztos, hogy senki nem lopta volna el.
Úgy tűnik, az ország nagyon sokat nem változott az évszázadok alatt, ugyanis itt is csak templomokat, vagyis azok romjait lehetett látni. Azt hiszem, a többi épület kevésbé időtálló anyagból épült, így az archeológia feltalálása előtt elrohadtak.
Ami megmaradt, az persze grandiózus: chedik, avagy sztúpák, - amiket Tibetben csörtennek neveznek -, illetve hatalmas Buddha szobrok és a templomok oszlopai. A templomok közti terület szépen parkosítva van, nyírt fűvel meg virágokkal, ami ugyan nagyon szép, de szerintem nem igazán megy a romokhoz. Egy romvároshoz elvadult mezők, hatalmas, öreg fák kellenek, nem betonozott utak, meg sövény. Rembrandt festményeit sem rakjuk rozsdamentes acél keretbe.
A templomok végigkarikázása után a régi városfalat keresztezve kiléptünk a belvárosból, ami újabb jegyvásárlással járt együtt. Innentől kisebb templomokkal volt telepöttyögetve a táj, viszont elmaradtak a sövények, meg virágágyások, helyette fák között álló romok voltak, néha legelésző tehenekkel, aminek volt hangulata. A templomok valószínűleg pont olyanok voltak, mint manapság. A legtöbből az oszlopok maradtak meg, valamint a hátsó fal, ami előtt a Buddha szobor ült, valamint a szobor egy része. Ezek voltak ugyanis téglából, a többi valószínűleg fa volt.
Kicsit távolabb a táj dimbes-dombosra váltott, és a kor emberei nagy lelkesedéssel építettek minden watot dombra, aminek nem annyira örültünk, mert pokoli meleg volt.
A lelkesedése egyébként is könnyen alábbhagy az embernek. Az első romot még mindenki körbefotózza, a másodiknál még körülnéz, a harmadikat körbebiciklizi, a negyedik mellett már csak lassít. Szóval mire a végére értünk, erősen kémleltük a dombtetőket, hogy érdemes-e felmászni, vagy pont olyan, mint az előző.
Ennek ellenére egyáltalán nem bántuk meg, hogy a hőségben körbebringáztuk a várostól nyugatra eső részeket is. Lett volna még lehetőség a másik három égtáj bejárására is, de azt majd talán akkor nézzük meg, ha ránk tör az olthatatlan vágy a thai templomépítészet korszakainak részletekbe menő megismerésére.
Szóval visszakerekeztünk a kiindulópontunkra, út közben megcsodálva a rengeteg kivasalt kígyót és egy teknőst az úton. Azt hiszem, a teknős evolúciójába nem volt betervezve a gépjárműforgalom.
Visszafelé szintén teherautóval mentünk, de most félúton csatlakozott hozzánk még vagy negyven iskolás, köztük egy kitűnő ladyboy alapanyag. Leplezetlen nőiességgel mozgott a srác, és a nemét illetően csak az egyenruhájához tartozó rövidnadrág adott bizonyosságot.

 

Címkék: thaiföld sukhothai

süti beállítások módosítása