Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


41724 km, Sukhothai

2009.11.28. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A sofőrünk mereven elzárkózott az alku lehetőségétől és saját szemszögéből nézve ezt nagyon helyesen tette, mert így alku nélkül mentünk ki a buszállomásra, ahol vettünk egy jegyet az ország millió elefántközpontja közül az egyik legjobb bejáratáig. Legalábbis útikönyvünk ezt állította róla, és az igazat megvallva, habár nagyjából cirkusz volt az egész, az állatokkal úgy tűnt, jól bántak.

A bejáratnál kedves hölgyek azonnal felajánlották, hogy a hátizsákjainkat hagyjuk ott, amit titokban mi is így terveztünk, mert annyira nem vagyunk betegek, hogy harmincöt fokban teljes menetfelszerelésben parádézzunk.
Az egy órás bemutató keretében megmutatták, hogyan dolgoznak az elefántok az erdőben, pontosabban, hogy hogyan dolgoztak régen, mert ma már legfeljebb bemutatókon csinálnak ilyesmit, az egyéb elefánt által betölthető munkakör pedig a turisták cipelésében merül ki.
Hogy hogyan húzzák a rönköket, azt tulajdonképpen már laoszi túránkon láttuk. Ennek persze vannak figurázott megoldásai, mikor két elefánt húz egy rönköt, soros, illetve párhuzamos bekötéssel, valamint ha az egyik elől húzza, a másik meg hátul, természetesen egy irányba. Azt is megmutatták, hogy egy elefánt simán végigsétál egy farönkön, sőt meg is fordul rajta, amire sokszor szűkség van a sűrű erdőben.
A bemutató végén kicsit zenéltek az elefántok, bár ez nem annyira az ő zenei érzéküket dicséri, inkább a mahoutokét, akik megfelelő sorrendben adták ki az utasítást a saját elefántjuk előtti kolomp megütésére. A tehetségesebbje még maradt egy körre, ők festettek is. Habár az idomár adogatta az ecsetet az ormányukba, és fogta őket, talán némileg irányította is, a képek sokkal jobbak lettek annál, mint amit fülhúzogatással, ormánybirizgálással össze lehetne hozni. Ahogy dolgoztak, azt megint egy nagy pofon volt az „Elefánt a porcelánboltban” szólás-mondásnak. Azt hiszem, inkább mennék porcelánboltba egy elefánttal, mint egy gyerekkel. Gyerekelefánttal természetesen semmiképpen nem mennék. Mondom ezt az alapján, hogy a bemutató után megnéztük az elefántbébiket.
A legkisebb öt hónapos volt és anyatejen élt, ami teljesen alátámasztja a kisbaba besorolást. Kötélhúzásban nem versenyeznék vele, bár lehet, hogy szkanderban még lenyomnám, feltételezve, hogy csak neki kell ormánnyal csinálnia.
Három kölyök közül csak kettőnek volt anyja, a harmadik árva volt, vadon fogták be.
Az anyukákat lánccal kikötötték, mert nekik nem lett volna ellenfél a kerítés, a kicsik meg nem tudtak átmászni, illetve rombolni.
Az állatkertekhez képest az volt a különbség, hogy nem három kerítés egy árok választott el az elefántoktól, hanem csak két korlát, ami közt a távolság kisebb volt egy ormányhossznál.
Az első karámban pont egy vehemens anyuka volt gyermekével. Egy gondozó figyelt oda, hogy ne nagyon inzultálja a vendégeket. Ugyanis itt a vendégekért aggódtak, nem az állatokért, kicsit másképp, mint nálunk. Szóval elefántunk vadul ingatta a fejét és türelmetlenül bökdöste az embert. Egy erőteljesebb, de még mindig elég finom lökés után aztán megfordultam és megértettem, hogy mit akar. A korláton kívül, de számára látó- és szaglótávolságban cukornádat lehetett venni, ami az elefántok habostortája. Ha már ennyire szerette volna, hát vettünk egy köteggel. Anyai érzelmeit teljes mértékben félretéve elszedte az összeset. A kicsik amúgy is igényesebbek, ők még meghámozzák a cukornádat, meg a banánt is. A nagyok csak nyomják befelé. Illetve, mikor a vendégek adják, akkor megpróbálnak annyit összeszedni, amennyit tudnak, hogy aztán később megegyék. Meglepő, de ha az ormányával fog már egy hat-nyolc darabból álló köteget, akkor még mindig fel tud venni egy kilencediket, vagy tizediket is akár. Agyara csak a hímeknek van, azok közül láttunk egyet, aki lazán az agyara mellé tűzte a cukornáddarabot, mint melós a cigit a füle mögé.
A kiselefántok kedvenc szórakozása, hogy az ormányukkal elkapják az ember kezét és húzzák. Túl nagy erő még nincs ilyenkor az ormányukban, különben eléggé ficamveszélyes lenne a játék. Az idősek simán eltolnak egy rönköt az ormányukkal, illetve az agyarukon tartják vele. Rosszabb esetben arra használják, hogy pofán vágják a fotóst, aki szerintük túlságosan közel hajol borjukhoz. Utolsó előtti pillanat fotója csatolva. Természetesen ezt is csak figyelmeztető jelleggel teszik, de ez nyilvánvaló abból, hogy írok róla.
Az óvoda után a fürdetést néztük meg. Az idomárok láthatóan szeretik állataikat. Ez egyik még ugratta is kicsit, ahogy a nyakában ült, előre feküdt a fejére, és befogta a szemét. Barátja hangos trombitálással jelezte nemtetszését. A viszonyuk valószínűleg simán elviselt ilyesmit, mert az elefánt tényleg nem felejt. Végre valami, ami igaz velük kapcsolatban. A bébik karámjánál mondta az egyik gondozó, hogy őt az egyik borjú nem szereti, mert egyszer játszott vele ormányhúzogatóst, csak nem hagyta nyerni.
A fürdést láthatóan élvezték, és bár maguktól nem nagyon spricceltek, minek is, ha le is merülhetnek, de azért a mahoutok bíztatására csak lefröcskölték a közelről bámészkodókat.
Ezután felszedtük a cuccainkat, kiballagtunk az út mellé a tűző napra, integetni az elhúzó buszoknak. Lelkesen visszaintegettek, de nem álltak meg. Negyed óra után kerestünk magunknak valami árnyékot, ott vártuk a nekünk rendelt ruppótlan buszt, ami meg is érkezett rövidesen, a maga fapadlójával és három plusz kettes üléselrendezésével. Zsákjainkat a sofőr mellett pakoltuk le, de csak hátul találtunk helyet. Rövidesen újra előre kellett másznom elrendezni a cuccokat, mert aggódtam, hogy mikor a kalauz nem ér rá, kiesik valamelyik egy kanyarban.
Sukhothaiba érve már sötétedett, ennek ellenére természetesen hamar ránk talált egy pickup sofőr és szerinte jutányos összegért befurikázott a kiválasztott szállásra, ahol kivettünk egy pokoli meleg szobát, majd levonultunk vacsorázni. A teraszon is dúlt a harminckét fok, este ide vagy oda. Kicsit aggódtunk a másnapi izzadás miatt.

 

Címkék: thaiföld sukhothai

41356 km, Chiang Mai

2009.11.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Rendkívül puhány módon a szállodánk éttermében reggeliztünk. Már akkor gyanakodni kellett volna, mikor a furcsán Jaffa szörp színű narancslében leülepedve találtuk a rostokat, de nem tettük, így aztán megettük a rántottát, szalonnát, meg hasonló dolgokat, amiket annyira amerikainak ítéltek, hogy belerakjanak egy „amerikai reggelibe”

Közvetlenül ezután visszamentünk a szobánkba összeszedni a cuccainkat, majd ott is maradtunk különböző szintű émelygésekkel a gyomrunkban. G már előtte sem érezte igazán formában magát, úgyhogy már vödröt is bekészített, én csak nem éreztem nagy hangulatot hozzá, hogy bármit is csináljak. Szóval hallgatólagos megegyezéssel hevertünk az ágyunkon egész délelőtt, illetve kora délután. Akkor aztán csak feltápászkodtunk, hogy lehessen valamit írni a mai napról is.
Chiang Mai térképen egész érdekesnek tűnik, van vizesárok az óváros körül, rengeteg templom és hát ebből a kettőből rögtön arra gondol az ember, hogy valami hangulatos régi városról van szó. Ehhez képest tényleg csak ezek vannak, mert a városfal nagyjából eltűnt, a hangulatos ősi városból meg egy faház maradt. Azon történetesen két tábla lóg, az egyik azt mondja, hogy „Century old ancient house”, a másik meg azt, hogy „Dangerous no enter”. Az összes többi épületre meg olyanok vannak írva, hogy étterem, meg masszázs, esetleg kombinálva a kettő, valamint utazási iroda, kizárólag azonos reklámfotókkal, esetleg egy-egy bár. A főutcán egyetlen olyan üzlet sincs, ami a helyi igényeket szolgálná ki. Tudom, mi is turisták vagyunk, jobb lenne ha hallgatnánk, de ha belegondolunk, pár másik turistacélpont kinézetébe, akkor kiderül, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Chiang Maiban sétálgatva hiába forgatja az ember a fejét, nem fog semmit látni Thaiföldből, mert az nincs ott.
Mi a mai program keretében elsétáltunk a női börtönbe, mivel a női börtön lakóitól is lehet masszázst venni, - igaz kicsit drágábban –, de itt még véletlenül sem fordulhat elő az a kellemetlen szituáció, hogy asszonypajtással besétálsz, a lányok meg zavart vigyorral nem tudják, hogy megkérdezhetik-e, hogy szopi-nyalival kéred a masszázst, vagy nélküle. Meg aztán masszázs mindenhol van, de tényleg, ha bárhova belépve kérsz egy thai masszázst, kapni fogsz, női börtön meg csak egy van a városban. Szóval leginkább a második miatt mentünk ide.
A masszázst azok csinálják, akik hat hónapon belül szabadulnak, ezzel egy kis pénzt is keresnek az újrakezdéshez. Gondolom nem ők azok, akik szökni akarnak.
Megkaptuk a hacukát, átöltöztünk, és készen álltunk a nyomkodásra, csavargatásra. Ránk fért már, az elmúlt fél év alatt kicsit megmerevedtek az izmaink.
Két mosolygós gyilkos/sikkasztó/drogcsempész/nem firtattuk jött a meggyötrésünkre. Jó alaposan megtekergették az izületeinket, meghúzkodták az inainkat, megnyomkodták az izmainkat. Nem mondanám, hogy a folyamat minden eleme kellemes lett volna, de mikor végzett az egyik lábammal, akkor határozottan éreztem, hogy most már van egy lábam, a másik meg még mindig vasbeton. Mivel én kaptam a testesebb hölgyet, aki akár a férjével is végezhetett, kimasszírozta belőlem a vasakat, és a cement is engedett. Mikor aztán a gerincem a csavargatásakor hangos recsegés-ropogással válaszolt, akkor mindketten elégedetten nevettek. Amire igazán vágynék, hogy valaki szétszedje, rozsdamarózza, felpolírozza, újrazsírozza és összerakja, de hát nem vagyok terminátor, várnom kell az újjászületésre, vagy a nirvánára.
Testileg felfrissülve átsétáltunk a közeli templomba relaxálni a már korábban emlegetett bölcsességek alatt, illetve beszélgetni valamelyik arra tévedő szerzetessel. A legtöbb templomban van „monk chat”, vagyis beszélgetés a szerzetesekkel. Ők angolt gyakorolnak, a turisták meg megismerik a buddhizmust, feltéve, hogy a szerzetesük előtte már elég sokat gyakorolt másokkal.
Akivel mi kezdtünk beszélni, az nem tudott volna nagyon elmélyedni a teológiai eszmecserékben idegen nyelven, de így is sokat megtudtunk a kolostorbeli életről. Az eléggé közismert, hogy errefelé a szerzetesek nem egy életre vonulnak kolostorba, hanem csak egy időszakra. Barátunk tizenöt éves kora óta él szerzetesként, és még legalább két évig, huszonhét éves koráig marad. Akkor végez ugyanis a főiskolán. Álmai szerint utána Amerikába megy bokszolni. Nem firtattam, hogy mi a véleménye a két év tapasztalat és tizenkét év kihagyás utáni profi karrier esélyeiről. Mindenesetre elárulta, hogy titokban edz egyedül, bár minden sport tilos a szerzeteseknek, hiszen alamizsnán élnek és rendkívül udvariatlan dolog az összekoldult kalóriát szórakozásra fordítani. Ha meglátja valaki, akár rendőr is hívhat, és kirakják a kolostorból.
Később egy barátja is csatlakozott hozzánk, aki ugyan most nem szerzetes, de az volt, és később újra az szeretne lenni, de most közgazdasági tanulmányaira koncentrál. Tőle még több dolgot megtudtunk, bár nem beszélt jobban angolul, de hajlamosabb volt belemenni a mutogatós játékba, ha egy szót nem értett.
Szóval kiderült, hogy mindketten egy nagyon szegény környék, szegény, illetve nagyon szegény falujából származnak. Úgy tűnik, hogy a szerzetesi élet, és az alamizsnagyűjtés egyáltalán nem olyan, mint ahogy az Európából kinéz. Nem arról van szó, hogy lejmolnak, aztán egész nap nem csinálnak semmit, csak meditálnak. Inkább arról van szó, hogy a kilátástalan fiatalok elmennek szerzetesnek, ahol az adományok segítségével iskolába járnak, angolt tanulnak, meg nyilván buddhizmust és szanszkrit nyelvet.
Az élet a kolostorban megfelelően kemény ahhoz, hogy ne vegyék igénybe az ingyen szolgáltatást azok, akik nem szorulnak rá. Ébresztő ötkor, meditáció, majd hatkor alamizsnagyűjtés mezítlábasan a városban. Hétkor reggeli, nyolctól délig tanulás, ebéd, majd tanulás négyig. Hétig szabadidő, onnantól két óra szanszkrit, kilenctől újra szabadidő. Vacsora nincs.
Elbúcsúztunk barátainktól, megjegyezve, hogy szerencsére még nem vagyunk szerzetesek, mert marha éhesek voltunk.
Vacsorára sem ettünk semmi nehezet, leginkább gyümölcsöt, meg én nagy bátran némi sült banánt. Az ananász még mindig isteni, és így, hámozottan véve talán még finomabb.

 

Címkék: thaiföld chiang mai

41354 km, Chiang Mai

2009.11.26. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Elegánsan, időre kisétáltunk a buszállomásra, ahol közölték, hogy a Chiang Maiba menő busz az új buszpályaudvarról megy. Szállhattunk fel a várakozó pickupra, nem hiába vigyorgott a sofőrje. Mire kiértünk, már késő volt a kinézett buszhoz, de úgy látszik az azt követő háromhoz is, mert csak tízre kaptunk jegyet, így volt bő két eltöltendő óránk az izgalmaktól teljesen mentes helyen. Mondtam már, hogy nem szabad korán kelni?

Sajnos Thaiföld már túl fejlett ahhoz, hogy enni adjanak a buszpályaudvarokon. Csak chips van, meg hasonlók. Kávét azért sikerült vennünk, és bár a szemem előtt csinálta rendes kávégéppel, valami titkos módon sikerült mégis pocsék kávét előállítani. Aztán az is lehet, hogy Dél-Laosz kicsit magasra tette a lécet a kávé terén.
Sorban jöttek, aztán mentek a buszok, amikre nem kaptunk jegyet. Valószínűleg itt már alkalmaznak pár embert költségoptimalizálásra, marketingre, meg hasonlókra, aminek eredményeképpen tényleg tele vannak a buszok, így viszont néhány járatra nem fér fel az ember.
A legtöbb busz utastere egy csinos kis üvegezett fallal van leválasztva a sofőrtől, rajta sima beltéri ajtó. Gondolom a sofőr és az utasok drasztikusan eltérő klímában növekednek optimálisan, ez indokolja az utólagos buhera jellegű módosítást. Abba nem szeretnék belegondolni, hogy mit csinálnak az utólagosan beépített elemek mondjuk egy baleset során. Elég felesleges is ilyesmin gondolkozni, mikor első laoszi buszunk két közel ép buszból lett összehegesztve, a motortérben meg jól láthatóan egy falusi mester alakította ki a motor és egyéb alkatrészek helyét a fellelhető maradék anyagokból. A tisztánlátás végett azért nem árt megemlíteni, hogy Laoszban igen ritkán lépik át az ötven kilométerórás sebességet.
Egész gyorsan lecsorogtunk Chiang Mai-ig, ahol egy utastársunkkal közösen taxiba vágtuk magunkat, - ami természetesen egy pickup volt –, és szálláskeresésre indultunk. Az első helyen rögtön egy „full” táblába ütköztünk, ami az álmoskönyv szerint nem jelent jót. Utunk során ez volt a harmadik alkalom, hogy egy kinézett szállás tele volt. Természetesen, ahol annyi turista, hogy a „full” tábla kitehető, ott nem kell sokat gyalogolni, hogy találjon valamit az ember. Rögtön a szomszédban nem fogadtunk el egy ajánlatot, de a második szomszédban igen. Sokat nyomott a latban az ingyenes wifi. Rég nem olvastunk már híreket, így azt gondoltuk, hogy valamiről lemaradtunk. Persze aztán az ember megnyit egy híroldalt, végigfutja a címeket, és rájön, hogy tulajdonképpen nem is érdekli az egész. Talán csak arra jó, hogy elgondolkodjon az ember a hazautazás dátumán.
A kis szieszta után elindultunk körülnézni. Nem akarok kegyetlen lenni, az egyik watban kiírt bölcsességek közt láttam, hogy „Jobb kimondani a kellemetlen igazságot, mind hazudni!”, szóval kimondom, hogy Chiang Mai egy jellegtelen szar. Ugyan bármelyik útikönyvet felütve láthatjuk, hogy oldalakon keresztül sorolják a látnivalókat és a fotók között is szebbnél szebb templomokat látni, de ha jobban megnézzük, akkor kiderül, hogy a látnivalók mindegyike templom. Szépek a thai templomok, de a fenti bölcsesség jegyében meg kell, hogy mondjam, olyan egyformák, hogy egy helyi szerzetes sem tudná megkülönböztetni őket fénykép alapján. Vannak ugyan különlegesek köztük, amiket érdemes megnézni, mert a Buddha szobor másképp tartja a kezét, vagy a sztupát szokatlan helyre építették, de nagyjából ennyi. Mindegyik frissen van felújítva, mindegyik aranyozott és üres. Néha lehet ténfergő szerzeteseket látni, de normál esetben ők is tanulással foglalják el magukat napközben, amikor meg éppen nem, akkor intézik a dolgaikat, nem a templomban lebzselnek.
Szóval megnéztünk hármat a sokból, aztán lepihentünk egy kicsit. Estére korábbi útitársunkkal, az osztrák rendőrrel beszéltünk meg találkozót. Hármasban ballagtunk ki az éjszakai piacra, ami szintén nem volt túl érdekes, inkább éjszakai turistabazárnak kellene nevezni. Abból is a gagyi fajta, ahol olyan vackokat árulnak, amilyeneket a világ bármelyik turistabazárjában meg lehet kapni.
Leültünk vacsorázni egy kissé túlbonyolított helyre, ahol előbb jegyet kellett venni, majd a jegyért lehetett vásárolni. Természetesen jeggyel fizetve pontos összeget kellett adni, mert visszaadni nem tudtak. Vettem két mangó shake-et is, ami második és egyben utolsó thaiföldi shake élményünk volt. Öt deka mangó és fél liter zúzottjég összeturmixolásából született a sárgás lötty, G mint tesztalany nem tudta megmondani mit iszik, mikor felszolgáltam neki. Utána én váltam kísérleti egérré, mikor ketten nézték milyen hatást vált ki a curry belőlem, nos a jegyzőkönyv szerint egy elhaló „fuckin’ hell” volt hallható a köhögőroham előtt. A kísérleti eredmények teljessége végett itt szeretném megjegyezni, hogy a másnapi viszontlátáskor is csípett.
Vacsi után azért még körülnéztünk a standok között, de leginkább egy mézszaküzletet találtunk érdekesnek. Már napközben kerestünk valami gyógyszert G torokfájására, de sehol nem találtunk töményet az útba eső boltok között, most viszont volt alkalmunk mézet venni. A néni éppen telefonon beszélt, de kiszolgáltam magam a pult mögül, aztán fizettem, és az egész folyamat alatt nem kellett megszakítania a beszélgetést.

 

· 1 trackback

Címkék: thaiföld chiang mai

41160 km, Chiang Rai

2009.11.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Oktalanul bolyongtunk valami reggeli reményében. A megszokott dolgok nem voltak, belebotlottunk viszont egy Tescoba. Régóta nem jártunk olyan boltban, ami emlékeztetett volna az Európában megszokottakra, így örömmel vásároltunk be olyan kommersz dolgokat, mint vákuumcsomagolt parizer, kenyér, illetve kakaó. Príma napközis reggelit csináltunk a vendégház teraszán, hogy aztán körülnézzünk a városban.

Messze nem jutottunk, mert a szomszédos cipőboltban találtunk majdnem „eredeti” Crocsot, így az elefántfürdetés közben kimúlt papucsom helyett vettünk egyet igen baráti áron. Ahogy Hongsában megjegyezte Monica, az eredeti jobb, de annyival nem tart tovább, amennyivel többe kerül. Egyébként meg a sorjás öntés egész kis mértékben érdekel.
Ezután végre elindultunk felderíteni a várost. Sok látnivaló nincs, pontosabban watok, de az igazat megvallva a legtöbb annyira egyforma, hogy jobb elkerülni őket a súlyos túladagolás elkerülése végett. Néhány útba eső példányba azért benéztünk, de tényleg csak benéztünk, mert a századik aranyfestékkel lekent Buddha szobor miatt én már nem fűzöm ki a bakancsomat.
Elmentünk helyette a hegyi törzsek múzeumába, ahol egy egész informatív és őszinte kiállítást láthattunk a hat legnagyobb thaiföldi törzsről, beleértve az ópiumtermelés rejtelmeit is. Korábban motoszkált bennünk a gondolat, hogy el kellene menni a környéken túrázni és meglátogatni néhány törzsi falut, de a múzeum után letettünk róla. Nem azért, mert annyira rosszak, csak hát a kiállított fotók alapján nyilvánvalóvá vált, hogy elégé állatkert jellege van az egésznek. Döntő érv volt, hogy valamelyik falu mellett buszparkolót létesítettek, és a problémák között említették a koldulást is. Szóval lehet, hogy jó, de a laoszi túra után biztos, hogy csalódás lenne, pedig ott sem egy teljesen eldugott helyen jártunk. Azt hiszem, Laoszba célszerű lenne visszamenni csak trekkingelni, és hagyni a watokat a fenébe.
Most viszont még nem hagytuk a templomokat, hanem elsétáltunk a Wat Phra Kaew, vagyis a Smaragd Buddha templomába. Tulajdonképpen nem smaragd, hanem jade, és nem az eredeti, hanem egy másolat. Az eredeti Bangkokban van. Ez az a Smaragd Buddha, amit Vientiane-ből vittek el, annak feldúlásakor. Mondjuk az itteni leírás szerint marhára nem volt ez sose laoszi, hiszen Sri Lankán csinálták, onnan került Kambodzsában, majd sokat tartózkodott Laoszban (225 évet, ami után szerintem bátran mondhatták magukénak, de ez nyilván csak a laosziak véleménye). Szóval arról, hogy hogyan is került a szerintük méltó és nyilván megfelelő helyére, arról hallgatnak. Egyébként a szobor egy kis szentélyben van elhelyezve. Mint hitetlen azt tudom mondani, hogy kis „ződ” szobor.
A templomok, amiket végignéztünk egyébként kivétel nélkül úgy néztek ki, mint amit most fejeztek be és teljesen üresek voltak. Itt pont belefutottunk egy csapat szerzetesbe, akik imádkoztak is egy sort a szobor előtt, de csak csoportképkészítés után.
Templomból mára elég is volt, úgyhogy benéztünk a piacra, vettünk ananászt meg papayát. Kedvenc gyarmati korból származó történetem szerint egy családi vacsora során nyafogtak a gyerekek, hogy megint ananászt kaptak, mire az apjuk rájuk förmedt: „Persze, majd minden nap alma!” Errefelé az alma van egyesével becsomagolva, és az ananász ömlesztve.
Ezután a szobánkban sziesztáztunk és ananászt hámoztunk. Nem egy lelkesítő munka. A hámozás után, még ki kell vagdosni belőle a rügyeket, vagy mi a fenéket. Ezért cakkos egyébként az ananászkarika a konzervben. Amúgy isteni volt. A papaya sem volt rossz, de azért az ananász sokkal jobb, ráadásul a laokkal ellentétben itt hagyják megérni és nem szüretelik le éretlenül.
Este megint a piacra mentünk vacsorázni, és azon dohogtunk, hogy egy sörért egy étteremben, vagy bárban simán elkérnek 200 bathot, holott az egész vacsoránk volt 120 a piacon. Szerencsére műveltségem és olvasottságom kiterjed Pó Apó műveire is, így betérve egy 7 Eleven üzletbe két üveggel is megkaptunk ugyanabból a nedűből 76-ért. Így aztán az estét a teraszon töltöttük sört iszogatva.

 

Címkék: thaiföld chiang rai

41155 km, Chiang Rai

2009.11.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel pickuppal kimentünk a tíz kilométerre lévő buszállomásra. Megvettük a jegyet és még pont annyi időnk maradt, hogy megreggelizzünk.

Nem túl régen megépítették a Huay Xaiba vezető utat, így ma már viszonylag gyorsan oda lehet érni. A régen kilenc órás út, ma már megtehető négy óra alatt, pedig még vannak szakaszok, ahol folyik az építkezés. Egyébként ezt az utat a thaiok építik, a másikat, ami a kínai határra visz, azt a kínaiak. Nekünk is be kellene ezt vezetni. Ha valaki közlekedni akar Magyarországon, akkor építsen utat magának.
Az új divatnak megfelelően a buszállomás természetesen itt sem a városban van, hanem tíz kilométerre onnan, így a szomszédos Bokeoval közösen csak egyet üzemeltetnek és a tuk-tukosok is nagyon jól járnak. A városka tulajdonképpen csak a határátkelőnek köszönheti a létét és a forgalmát. Thaiföld innen csak egy rövid csónakázás a Mekong túlpartjára. Mielőtt megtettük volna ezt az utat, még ebédeltünk egyet maradék kipünkből, aztán lesétáltunk a folyópartra. Az útlevél ellenőrzés gyorsan megvolt, a vámosokat pedig egyáltalán nem érdekeltük. A pénzváltónál beváltottuk a pénzünket bathra, de gondosan megtartottunk egy keveset a csónakra.
Az átkelés nem volt több három percnél, máris Thaiföldön voltunk. Az utóbbi idők gazdasági helyzete miatt visszaesett a turizmus Thaiföldön, így ingyen vízummal próbálják csábítani az embereket, nem mintha egy thaiföldi utazásban a vízum lenne az az összeg, ami miatt lemond az ember a nyaralásról. A vízum ugyan ingyenes, de úgy látszik a bürokrácia is, mert el kellett mennem lefénymásoltatni az útleveleket, és bennük a lao kilépési pecsétet is, valamint kellett két fénykép is, meg kitöltött vízumnyomtatvány. Kicsit elszöszölt vele a határőr, majd legalább öt különböző bélyegzővel elkészítette a vízumunkat. Visszakaptuk az útleveleket, azzal a megjegyzéssel, hogy tizenöt napunk van. Remélem, hogy a thaiföldi tartózkodásra gondolt és nem nagyobb léptékben gondolkodott.
Újabb tuk-tukozás következett a városig, ahol pont megérkezett a Chiang Raiba menő busz. Még bőven volt időnk feltankolni pénzzel a szomszédos ATM-nél. Azt hiszem, hogy Thaiföldön nem lesz probléma ilyesmivel.
A busz szinte pontosan indult. Az út messze nem volt tökéletes, pedig nagy minőségi ugrást vártunk Laosz után, bár nem egy frekventált útvonalon utaztunk.
A vidék hasonló volt az eddig megszokotthoz, de láthatóan sűrűbben lakott, és a rizsföldek is kombájnnal voltak learatva. Laoszban ezekből egyetlen egyet sem láttunk, sarlóval arattak, kézzel csépeltek, esetleg lábbal hajtott cséplőgéppel.
Chiang Raiba már sötétedéskor érkeztünk, az éjszakai piac kellős közepébe. A buszállomás itt a városban van, így simán elsétáltunk a kinézett vendégházig, kivettünk egy szobát, majd a piacon vacsora után néztünk. A város nem túl nagy, de a laoszi társaihoz képest nagy a nyüzsgés, sok az autó, amik ráadásul a bal oldalon mennek, hogy tökéletesen összezavarják az embert.
Szobánkban még valami kóbor wifi jelet is elcsíptünk, így alkalmunk volt ránézni az e-mailjeinkre és frissíteni a blogot, mielőtt eltűnt a jel az éterben.

 

Címkék: thaiföld chiang rai

süti beállítások módosítása