Elegánsan, időre kisétáltunk a buszállomásra, ahol közölték, hogy a Chiang Maiba menő busz az új buszpályaudvarról megy. Szállhattunk fel a várakozó pickupra, nem hiába vigyorgott a sofőrje. Mire kiértünk, már késő volt a kinézett buszhoz, de úgy látszik az azt követő háromhoz is, mert csak tízre kaptunk jegyet, így volt bő két eltöltendő óránk az izgalmaktól teljesen mentes helyen. Mondtam már, hogy nem szabad korán kelni?
Sajnos Thaiföld már túl fejlett ahhoz, hogy enni adjanak a buszpályaudvarokon. Csak chips van, meg hasonlók. Kávét azért sikerült vennünk, és bár a szemem előtt csinálta rendes kávégéppel, valami titkos módon sikerült mégis pocsék kávét előállítani. Aztán az is lehet, hogy Dél-Laosz kicsit magasra tette a lécet a kávé terén.
Sorban jöttek, aztán mentek a buszok, amikre nem kaptunk jegyet. Valószínűleg itt már alkalmaznak pár embert költségoptimalizálásra, marketingre, meg hasonlókra, aminek eredményeképpen tényleg tele vannak a buszok, így viszont néhány járatra nem fér fel az ember.
A legtöbb busz utastere egy csinos kis üvegezett fallal van leválasztva a sofőrtől, rajta sima beltéri ajtó. Gondolom a sofőr és az utasok drasztikusan eltérő klímában növekednek optimálisan, ez indokolja az utólagos buhera jellegű módosítást. Abba nem szeretnék belegondolni, hogy mit csinálnak az utólagosan beépített elemek mondjuk egy baleset során. Elég felesleges is ilyesmin gondolkozni, mikor első laoszi buszunk két közel ép buszból lett összehegesztve, a motortérben meg jól láthatóan egy falusi mester alakította ki a motor és egyéb alkatrészek helyét a fellelhető maradék anyagokból. A tisztánlátás végett azért nem árt megemlíteni, hogy Laoszban igen ritkán lépik át az ötven kilométerórás sebességet.
Egész gyorsan lecsorogtunk Chiang Mai-ig, ahol egy utastársunkkal közösen taxiba vágtuk magunkat, - ami természetesen egy pickup volt –, és szálláskeresésre indultunk. Az első helyen rögtön egy „full” táblába ütköztünk, ami az álmoskönyv szerint nem jelent jót. Utunk során ez volt a harmadik alkalom, hogy egy kinézett szállás tele volt. Természetesen, ahol annyi turista, hogy a „full” tábla kitehető, ott nem kell sokat gyalogolni, hogy találjon valamit az ember. Rögtön a szomszédban nem fogadtunk el egy ajánlatot, de a második szomszédban igen. Sokat nyomott a latban az ingyenes wifi. Rég nem olvastunk már híreket, így azt gondoltuk, hogy valamiről lemaradtunk. Persze aztán az ember megnyit egy híroldalt, végigfutja a címeket, és rájön, hogy tulajdonképpen nem is érdekli az egész. Talán csak arra jó, hogy elgondolkodjon az ember a hazautazás dátumán.
A kis szieszta után elindultunk körülnézni. Nem akarok kegyetlen lenni, az egyik watban kiírt bölcsességek közt láttam, hogy „Jobb kimondani a kellemetlen igazságot, mind hazudni!”, szóval kimondom, hogy Chiang Mai egy jellegtelen szar. Ugyan bármelyik útikönyvet felütve láthatjuk, hogy oldalakon keresztül sorolják a látnivalókat és a fotók között is szebbnél szebb templomokat látni, de ha jobban megnézzük, akkor kiderül, hogy a látnivalók mindegyike templom. Szépek a thai templomok, de a fenti bölcsesség jegyében meg kell, hogy mondjam, olyan egyformák, hogy egy helyi szerzetes sem tudná megkülönböztetni őket fénykép alapján. Vannak ugyan különlegesek köztük, amiket érdemes megnézni, mert a Buddha szobor másképp tartja a kezét, vagy a sztupát szokatlan helyre építették, de nagyjából ennyi. Mindegyik frissen van felújítva, mindegyik aranyozott és üres. Néha lehet ténfergő szerzeteseket látni, de normál esetben ők is tanulással foglalják el magukat napközben, amikor meg éppen nem, akkor intézik a dolgaikat, nem a templomban lebzselnek.
Szóval megnéztünk hármat a sokból, aztán lepihentünk egy kicsit. Estére korábbi útitársunkkal, az osztrák rendőrrel beszéltünk meg találkozót. Hármasban ballagtunk ki az éjszakai piacra, ami szintén nem volt túl érdekes, inkább éjszakai turistabazárnak kellene nevezni. Abból is a gagyi fajta, ahol olyan vackokat árulnak, amilyeneket a világ bármelyik turistabazárjában meg lehet kapni.
Leültünk vacsorázni egy kissé túlbonyolított helyre, ahol előbb jegyet kellett venni, majd a jegyért lehetett vásárolni. Természetesen jeggyel fizetve pontos összeget kellett adni, mert visszaadni nem tudtak. Vettem két mangó shake-et is, ami második és egyben utolsó thaiföldi shake élményünk volt. Öt deka mangó és fél liter zúzottjég összeturmixolásából született a sárgás lötty, G mint tesztalany nem tudta megmondani mit iszik, mikor felszolgáltam neki. Utána én váltam kísérleti egérré, mikor ketten nézték milyen hatást vált ki a curry belőlem, nos a jegyzőkönyv szerint egy elhaló „fuckin’ hell” volt hallható a köhögőroham előtt. A kísérleti eredmények teljessége végett itt szeretném megjegyezni, hogy a másnapi viszontlátáskor is csípett.
Vacsi után azért még körülnéztünk a standok között, de leginkább egy mézszaküzletet találtunk érdekesnek. Már napközben kerestünk valami gyógyszert G torokfájására, de sehol nem találtunk töményet az útba eső boltok között, most viszont volt alkalmunk mézet venni. A néni éppen telefonon beszélt, de kiszolgáltam magam a pult mögül, aztán fizettem, és az egész folyamat alatt nem kellett megszakítania a beszélgetést.
Utolsó kommentek