Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


52467 km, Úton

2010.02.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Jól esett az alvás, csend volt és kényelmes ágy alattunk. Egy kicsit sikerült is bepótolni az elmúlt napok után. Ennek ellenére még a reggelit sem késtük le. Ráadásul két tojást kaptunk, amire még nem volt példa. Egyébként mindegy hova megy az ember, a reggelinél mindig ugyanazok a mondatok hangzanak el, már gondoltam is rá, hogy csináltatok egy pólót „coffee with milk, fried egg” felirattal. Általában a reggelit felszolgáló személyzet nyelvtudása ki is merül a kávé, tea és a tojás elkészítésének módozataiban. Ezt is úgy szokták megkérdezni, hogy csak azért értjük, mert a reggeliző asztalnál ülünk. Egyébként meglepően sokan beszélnek angolul, többen, mint mondjuk Thaiföldön.

Myanmarban egészen megdöbbentő helyeken lehet boldogulni az angollal. Nem azt mondom, hogy a főtt kukoricát áruló nénivel el lehetne csevegni az globális felmelegedésről, talán még az időjárásról sem, viszont megérti, hogy hány darabot akarok venni, és meg tudja mondani, hogy mennyit fizessek. Ez meg pont elég.
Délelőtt sok dolgunk nem volt, úgyhogy benéztünk egy netcaféba. A sávszélesség vagy inkább -keskenység itt sem volt jobb vagy rosszabb, mint máshol. Nem túl friss információink szerint a kormány 256 kb/sec-re korlátozta a sebességet mindenhol, amivel mindenféle szofisztikált szűrő nélkül megoldotta, hogy például ne lehessen megnézni a YouTube-on videókat. Ez például azért fontos, mert valaki felnyomta az egyik főfütyi lányának esküvői videóját. Az esküvői ajándékok becsült értéke nagyjából egy trishaw(biciklis taxi)-vezető 35.000 évi fizetésének felelt meg, feltételezve, hogy heti hét napot dolgozik és minden napja elfogadhatóan alakul (összejön négy dolcsi). Meg például felkerültek oda olyan dolgok is, mint az 50.000 szerzetes tiltakozó menete.
A leveleink elolvasása után a szomszédos piacon néztünk körül. Nem vettünk semmit, bár egy szépen faragott Buddha szobrocskánál meginogtunk, de tuti, hogy mire hazaérnénk, letörne a keze. és hát úgy már nem lenne az igazi. Persze a családban úgyis én ragasztok meg mindent, de akkor is!
Délután kivonultunk a buszmegállóba. Természetesen most is fél órával korábbi időpontra rendeltek oda, de most még késett is a busz legalább ugyanennyit. Nem bántuk, mert menetrend szerint hajnali négykor ért volna a busz Bagoba, ami nem a legjobb időpont. Várakozás közben néztük, ahogy telik egy pickup. Mikor már tele volt, jött egy másik, amin ugyanannyi utas volt, és azok mind átszálltak. Összesen huszonegy utast számoltam, de nem volt egyszerű megállapítani a létszámot. Az utakon ezek a legkisebb járművek. Személyautó alig van, cserébe viszont sok a teherautó. Ezek igen változatosak, az ezeréves Hino márkájú, hörgő ősteherautóktól, - amiknek általában már ajtaja sincs -, a házilag barkácsolt alváz, motor, plató, kisszék felszereltségű borzalmakon keresztül a négytengelyes, nyolckerekű óriásokig. Az utóbbiak vitathatatlanul a myanmari utak királyai. Sofőreik csak a legjobbak lehetnek, akik nemcsak kereket tudnak cserélni, de az út szélén képesek egy csavarhúzóval és egy kalapáccsal új hengerfejet legyártani. Ennek megfelelően büszkék is, szépen kifestik járgányaikat, általában valami tájképpel, de mindegyiken szerepel hátul a felirat: NISSAN DIESEL. Nem tudom, mi a típus valódi neve, de mindegy is, mert ezek a gépek nem azok, amik legördültek a futószalagról. Ezek a myanmari NISSAN DIESELek. Pályafutásukat azzal kezdik, hogy az alvázukat megerősítik, hogy jobban bírják a túlterhelést. Gondolom, a felfüggesztést is megpiszkálják, mert a megduplázott alváz teherbírását ki is használják. A plató hátulja lenyitható, bár inkább azt kellene mondani, hogy felcsukható, mert mindig le van nyitva vízszintesig. Két horgonylánc tarja ebben a helyzetben, mivel ebben az országban ez nem a plató hátfala, hanem annak meghosszabbítása. A teherautó akkor van tele, ha kanyarban még éppen nem borul fel. Ezt a terhelést lehet, hogy elviseli a dupla alváz meg a felfüggesztés, de a gumik például nem. Az országot háromszor tudják végigautózni oda-vissza, aztán cserélni kell. Ami még nem viseli ezt, az az úthálózat.
A felújítás folyamatos, de a kézzel, - úgy értem tényleg két kézzel - elegyengetett zúzottkő, amit hengerelés után vödörből meglocsolnak bitumennel, majd újabb kőréteggel látnak el, nem áll ellen pár percnél tovább. És hát ez a technológia napi ötven méter megépítését teszi lehetővé egy brigádnak.
Szerencsére a forgalom nem túl nagy, de így is folyamatos a dudálás. Nem az agresszív fajta, hanem az informatív. Jobbkormányos autókkal csak így lehet előzni. Pár rövid dudálás jelzi az előzési szándékot. Amíg a megelőzendő jármű vissza nem dudál, addig nem lehet menni. Minél szarabb az élet, annál inkább együttműködnek az emberek.

 

Címkék: úton myanmar

50276 km, Úton

2010.01.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint gyalog indultunk a városba, de most egy másik úton. Mivel a város nagy részét derékszögű utcák alkotják, nem túl bonyolult a tájékozódás, legalábbis ha az ember egyszer megtalálta a helyes irányt.

Séta közben igencsak érdemes figyelni az utat, mert vannak hiányosságai. Szó szerint. A szennyvízelvezetést legtöbb helyen betonlapokkal lefedett árok oldja meg. A betonlapok egyik legfontosabb jellemzője az, hogy eltörnek. Szóval könnyű eltűnni a szarban térdig, ha elbambul az ember. Egyébként az utcák se valami tiszták, de hát közeledünk India felé. Ennek ellenére ugyanúgy, mint bármelyik országban, a gyerekek az utcán tanulnak járni, gyakran mezítláb.
Útközben elmentünk egy szép nagy épületegyüttes mellett. Magas szögesdrótkerítés vette körbe az egészet, de nem volt benne semmi élet, eltekintve a hajléktalan jellegű lakóitól. Valószínűleg ez is valami kormányzati épület volt, talán laktanya. Yangon tele van jellegzetesen minisztérium kinézetű, üres, rohadó épületekkel. Ennek okát speciel tudjuk, és egy kérdésben rejtőzik: Mi Myanmar fővárosa? Yangon. Nem. Rangoon? Az ugyanaz. Mandalay? Az még régebb óta nem. A helyes megoldás: Nay Pyi Taw, 2005 novembere óta. Már látom lelki szemeimmel, ahogy kvízjátékok főnyereményei úsznak el ezen az egyszerűnek tűnő kérdésen. Szóval kitalálták, hogy Yangon eléggé rossz helyen van, mint főváros, mert a tenger felől majd jól lerohanják az amerikaiak, úgyhogy kerestek egy Isten háta mögötti helyet, és kinevezték fővárosnak, és odaköltöztettek mindent. Azt gondoltam volna, hogy ilyenek csak a történelemkönyvekben vannak. Véleményem szerint a myanmari kormány egy kicsit túlértékeli saját maga és országa fontosságát. Nehezen tudom elképzelni, hogy az amerikai hadsereg megmozduljon csak azért, mert Myanmarban diktatúra van. Majd ha lesz olaj is, akkor talán. Egyébként van egy olyan gyanúm, hogy egy ilyen invázió elég költséghatékony és sikeres lenne. Az embereknek itt is vastagon tele van már a bakancsuk a kormányukkal, meg a gazdasági helyzettel.
Lehet, hogy erre ki kellene raknom a kis © jelet, mert hát közismert, hogy a CIA képes a netről lelopni egyetemisták házi feladatait és beadni, mint fáradtságos munkával megírt elemzést.
A központba beérve elsőként a Sule Payát látogattuk meg. Tegnap már jártunk itt, de most be is mentünk. A szent helyek terminus technicusai eléggé zavarbaejtőek tudnak lenni. A paya az egész komplexumra vonatkozik, a zedi meg a közepén álló, leginkább harang alakú épületre, ami általában valami szent relikviát foglal magában. Eredetileg Buddha valamilyen darabját. Később, mikor Buddha már elfogyott, akkor más szenteknek is emeltek ilyen épületeket. (Ha minden darabját összeszednénk, akkor kiderülne, hogy Buddha legalább öt tonnás volt. Volt egyszer egy kutató, az Jézus keresztjének darabjait vette számba a világon, neki is kijött egy legalább 300 méteres kereszt.) És még van a pahto, mint templom a payán belül. Ezekben üldögélnek a Buddha szobrok. De tulajdonképpen a lényeg szempontjából ez nem túl fontos, hiszen a látogatót, - feltéve, hogy nem elvakult hívő – úgyis csak az érdekli, hogy ami fénylik, az arany-e. Nos, nem minden arany, ami fénylik, de jól megkülönböztethető az aranyfesték az aranyozástól, és itt is igen szép mennyiségben lehet látni aranyozást. Szerintem a legavatatlanabb szemnek is azonnal nyilvánvaló, hogy mi a különbség a költségeken kívül.
Ez a paya is jól néz ki. Érdekes módon egy körforgalom közepén áll, de talán pontosabb lenne azt mondani, hogy egy körforgalom fejlődött ki körülötte, hiszen már legalább kétezer éve szent hely. Persze az épületek jönnek és mennek, de egymás jogutódaiként. Sajnos elég sok a földrengés, ami nem annyira tesz jót, főleg a zedi karcsú tornyának.
Tettünk a környéken egy sétát, minek keretében láttuk a függetlenségi emlékművet. Nem volt túl szép, leginkább valami fehér betontüske egy park közepén. Kerítésen kívülről néztük, nem vágytunk a parkba, főleg, hogy úgy tűnt fizetős, és nincs benne egy csepp árnyék sem.
Lehetőségünk nyílt még néhány üres hivatali épület mellett elsétálni, aztán újra a Sule Paya felé vettük az irányt, mert arrafelé vannak a mozik. Rájöttünk ugyanis, hogy moziba akarunk menni, mert évente egyszer szükség van ilyesmire is. Vettünk két jegyet az Avatarra. Kezdésig a közeli piacon néztünk szét, illetve fellifteztünk a Sakura torony 20. emeletén található kávézóba, hogy méregdrágán megigyunk egy kávét, persze csak a kilátás miatt.
A moziban már nagy tömeg várta a filmet. A bejáratnál táblák figyelmeztetnek, hogy fényképezőt illetve kamerát bevinni szigorúan tilos. Ezt fémkereső kapukkal ellenőrzik is, illetve benéznek minden táskába. Nálam tulajdonképpen csak nyolc kiló fotóscucc volt, semmi más, de sikerült becsempésznem.
A terem ajtajánál folytatódott a várakozók sora, bentről meg még eléggé jöttek a robbanások, szóval gondolkodóba estünk. Először is nem gondoltunk bele abba, hogy a film 162 perces, ami egyébként még neccesen belefért volna az időnkbe, de az az előadás, ami pillantanyilag folyamatban volt, tízkor kezdődött, tehát esélytelen volt, hogy fél egyre vége legyen. Nyilván itt is van előzetes, talán még reklám is, de állítólag propaganda híreket is nyomnak film előtt, plusz késés, és nézők ki-, illetve beterelése. Szóval rájöttünk, hogy ez nem fog menni úgy, hogy a végét is lássuk, meg a buszunkat is elérjük. Úgyhogy minden erőfeszítésünk ellenére fel kellett adni az ötletet megint.
A pénztárnál simán visszaváltották a jegyünket, de csak azért, mert volt akkora érdeklődő tömeg, hogy perceken belül újra eladhatták. Kint még jegyüzérek is voltak, amit már igen régen nem láttam. Na mindegy, ezt a projektet nem adjuk fel, csak áthelyezzük Mandalaybe.
A hirtelen nyakunkba szakadt idővel visszamentünk a Bogyoke piacra, amit talán nem meglepő módon csak Bogyóka piacnak hívunk. Ez az a hely, ahol a turistákat lehúzzák. Először a pénzváltók, akik ha meglopnak száz dollárral, még akkor is messze jobban jársz, mintha bankban váltanál, aztán az árusok, végül a kajáldák. Szóval szigorúan csak nézelődni jöttünk.
Természetesen rengeteg helyen lehet drágaköveket kapni, mivel Myanmarban sok bánya van. A kereskedelem természetesen kormányzati monopólium, bár lehet venni a feketepiacon is, de azoknak a köveknek a kivitele illegális. Persze nem kevesen voltak már, akik megcsinálták a tuti bizniszt, és felkészültek rá, hogy otthon eladva a köveket, nagyot szakítanak, de általában csak azt tudták meg, hogy legközelebb jobban járnak, ha Dunakaviccsal próbálnak üzletelni.
Így, hogy ennyi időnk maradt, szépen hazasétáltunk, hogy a felvegyük a cuccainkat, és kitaxizzunk a buszállomásra. Tiszta luxus, hogy nem busszal megyünk az ilyen helyekre, de azt hiszem, a tömegközlekedés nem igazán alternatíva.
Pickupok és buszok járják a várost, mindegyiken egy-egy kalauzzal, aki folyamatosan óbégat, gondolom, azt közli, hogy merre megy a járgány, de ez nekünk édeskevés. Számozás természetesen nincs, és általában a férőhelyek számának két-háromszorosa nyomorog a járművön. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a buszállomás messzebb van, mint a reptér, és nem is igazán buszállomás, hanem egy városnegyed, ahol minden a buszokkal van kapcsolatban. Mikor már bent voltunk az úgynevezett buszállomáson, akkor láttuk, hogy még ha sikerült is volna kitömegközlekedni, itt belebuktunk volna a buszunk megtalálásába.
Sofőrünk szerencsére tudta hova kell mennünk, így maradt idő egy kávéra, illetve sörre a tizennégy órás kéjutazás előtt.

 

Címkék: úton myanmar

48757 km, Úton

2010.01.29. 09:00 | Ahmet | 5 komment

Muszáj volt visszamenni a tegnapi pékségbe reggelizni, és betömni megint egy adag édességet. Szépen megtelve aztán béreltünk egy motort, mert nem állapot, hogy Thaiföldön még nem is motoroztunk, különösen, hogy ugye a thaiok sem tudják melyik oldalon kéne közlekedni.

Szerencsére egy automata motort kaptunk, amin jobban megáll a hátizsák a lábamnál, meg aztán ugye a váltással sem kell szöszölni. Folytatólagos szerencse, hogy a szállodánkban volt internet, így este meg tudtam nézni, hogy merre kell menni pontosan, szóval nagy magabiztossággal hajtottunk végig a városon, aztán ki a Tigris templomhoz. A Kanchanaburiban található névrokonával ellentétben itt nincsenek tigrisek. Majmok igen, több is, mint kellene.
A templomot egy barlangból alakították ki, és meg kell, hogy mondjam, nem túl érdekes. Ahogy beléptünk, rögtön be kellett írnunk a nevünket egy könyvbe. Először nem tudtam minek, de aztán rögtön kötöttek a csuklónkra egy kis áldás madzagot, amiért illett dobni némi pénzt a perselybe.
A templom mellett két lépcsősor is indul felfelé. Az első elég vad, kicsit csodálom is, hogy G fel akart mászni, mert többször kijelentette már, hogy a lépcsőn hegymászás nem neki való és nem is kívánja gyakorolni. Ez meg pont az volt. 1253 lépcső vezet a hegy tetejére, ahol néhány aranyozott Buddha vár, meg a kilátás. Az utóbbi miatt érdemes felmászni.
A lépcső meredek és nagyon meredek szakaszokból áll, helyenként iszonyatosan meredek részekkel tarkítva.
Az alsó szakaszokon ráadásul majmok lébecolnak az út mellett vagy éppen a korláton, esetleg az ember feje felett egy ágon, arra várva, hogy valakinél találnak valami ehetőt. Még lent a templom mellett láttuk, hogy valakinek elkobozták a kóláját, itt meg egy nőtől a vizet szedték el. Nem akarta engedni az üveget, de a majom sem. Csak sikoltozott, a majom meg rajta ugrálva, harapva az üveget tovább küzdött. Mondtam neki, hogy hagyja a vizet, erre elengedte az üveget, és vele együtt megszabadult a majomtól is. Nem érdemes egy fél liter vízért összekarmoltatni magát az embernek, nem is beszélve a harapásról. Főleg, hogy milyen tiszta jószágokról van szó. Velünk nem kezdtek ki, de nem is lett volna miért. Meg aztán úgy izzadtunk, hogy biztos kicsúsztunk volna a fogásukból, ha bármelyiknek is lett volna gusztusa ránk ugrani.
A lépcső mellett, a korlát oszlopain mindig ki volt írva, hogy hányadik lépcsőfoknál tartunk. Felfelé araszolva borzasztó volt látni, hogy még csak a felénél járunk, mikor már annyit másztunk. G időnként úgy érezte, hogy egy törpe van a fejében, aki kalapáccsal püföli belülről. Ilyenkor megálltunk elvenni tőle a kalapácsot, de kb. 200 fokonként visszaszerezte. Végül csak eljött az a pillanat, hogy felértünk és élvezhettük a kilátást, meg a hűsítő szelet.
A környező hegyek, és az, amin álltunk, a már-már szokásossá vált karszthegy volt, amilyet a gyerekek rajzolnak, vagy még olyanabb. Tényleg jó volt a kilátás. Megnéztünk az üvegszálas műgyanta Buddhákat, meg Buddha lábnyomát is. Minden sziklamélyedés, ami kicsit is lábnyom alakú, automatikusan Buddha lábnyoma és aranyozásra kerül.
Lefelé csak egy kicsit volt jobb, mint felfelé, vagy kicsit sem, de azért hamarabb leértünk, mint ahogy fel. Most is át kellett vágni a majmok határőrizetén. Ültek a lépcsőn, meg a korláton is. Az utóbbin egész gyorsan tudnak lecsúszni, változatos stílusokat követve. Van amelyik ülve, van amelyik állva és van olyan is, amelyik az alsó csövön ül, a felsőbe kapaszkodik. Ahogy leértünk, kezet mostunk a sok majmos korlát után.
Van egy másik lépcső is, de az se nem meredek, se nem hosszú, csak a szomszédos völgybe vezet, ahol szerzetesek laknak kis házikókban a sziklafal tövében. A völgy maga szűk és mély, sűrű dzsungellel az aljában. Nagyon hangulatos. Természetesen itt is van Buddha szobor, meg falfestmény és szent barlang is, továbbá egy óriási fa is ki van nyilazva, de nem tudjuk, hogy megtaláltuk-e, mert elég sok óriási fa van a völgyben.
Visszasétálva láttuk, hogy motorunkról elment az árnyék, kellemesen felforrósítva az ülést. Aztán be se akart indulni a dög, de végül önindító helyett a berúgó karral sikerült életre kelteni. Mást nem akartunk már megnézni, szóval visszavittük a járgányt és szállodánk halljában letelepedtünk internetezni. A képernyő már nagyon poros volt, úgyhogy a kanapé karfáján fekvő lusta macskát rávettük, hogy letörölje. G vakargatta a füle tövét, hogy csóválja a farkát, én meg tartottam a gépet, hogy a képernyő minden csücskét leporolja. Szép csapatmunka volt.
Fél négyre átvonultunk a buszos céghez. Nem tudtam, mindek rendeltek oda minket fél négyre, mikor csak fél ötkor ment a busz. Aztán rájöttem, hogy ez egyfajta árukapcsolás. Amíg vár az ember lehet, hogy vesz valamit inni. Négykor átszállítottak egy távolabbi helyre, ahol megint alkalmunk volt a várakozás közbeni vásárlásra. Végül öt táján előkerült a busz, lehetett tülekedni, mert helyjegy nem volt. Kis tökölés után irányba vettük Bangkokot. Már megint.

 

 

 

Címkék: thaiföld úton

47231 km, Úton

2010.01.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel kinyargaltunk az állomásra, és ahogy ígérte a fickó, válogatni lehetett a jegyek között. Az esti vonatra vettünk jegyet, hálókocsiba, mivel az út legalább tizenkét óra Hat Yaiba. A jegyek birtokában aztán visszamentünk a szállodába és kijelentkeztük, a cuccokat a recepción hagyva. Sokmindent nem lehet Hua Hinben csinálni, így kimentünk a strandra, bár a fürdést elnapoltuk zuhanyzó hiányában. Nem tartozik a legszebb élmények közé a fél napos vonatozás sós ruhában.

A homokban ülve mindketten kiolvastuk a könyvünket, aztán vacsoráztunk, majd kiballagtunk az állomásra. A vonat persze késett, mert mindig késik. Már sötét volt, mikor felszálltunk. A kalauz gyorsan átalakította az üléseinket ággyá, amin még ülve megettük a bevásárolt pótvacsorát, aztán ledőltünk.
A kocsi elrendezése valószínűleg annak köszönhető, hogy a vasút nyomtávja itt kisebb, ezért a vagonok is keskenyebbek. Az ülések olyan elrendezésben voltak ugyan, mint a magyar vonatokon, és a számozás alapján is ugyanannyi utasnak szánták őket, jóval keskenyebbek voltak annál, hogy kényelmesen két ember elférjen rajtuk egymás mellett. Ággyá alakítva viszont elég szélesek voltak egy embernek. Én a felső lehajtható keskeny vackon kaptam helyet, de ez nem nagyon befolyásolta az éjszakai boldogságomat.
Az alvásból nem lett sok, mert a lámpák teljes erővel világítottak. Ugyan ez a hálókocsi teljesen más volt, mint az eddig megszokottak, le lehetett függönyözni az ágyakat, de ez sem segített. Üveges szemekkel zakatoltunk át a következő napba.

 

Címkék: thaiföld úton

36890 km, Úton

2009.10.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelivel indítottunk a közeli Lam Caféban, ahol egyúttal Csabával is találkoztunk. Reggeli után visszasétáltunk a szállodánkhoz, hogy felvegyük az előző nap megrendelt motorunkat. A tegnapi fickó helyett egy nő ült a pult mögött és elegánsan bámult ránk, hogy mit akarunk. Ahogy ez lenni szokott, nem indultunk a tervezett időben, mert még egy fél órát várni kellett, mire hozott valaki nekünk egy motort. Túlságosan nem bántuk, mert habár már a reggelivel is egy félórával többet szöszöltünk, mint gondoltuk, az egy órás késés pont arra volt elég, hogy elálljon az eső.

Végre meghozták az automataváltós szörnyünket és besorolhattunk a saigoni forgalomba. Nem mondom, egy élmény Saigonban vezetni, ami a robogók nem hivatalos fővárosa, de lehet, hogy rögtön királysága. Csabát követtük, aki tud motorozni, viszont nincs jogsija. Nekem meg csak az van. Így kerek a világ.
A Saigon folyó deltája felé tartottunk a mangrove mocsarakhoz. Miután a belvárosból kiverekedtük magunkat, a forgalom egy kicsit csökkent. Egyébként annyira nem gáz, mint amilyennek tűnik. A sebesség kicsi, ha már a tömeg nagy, és elég kevés az autó.
A város szélét a kompnál értük el. Pár perc alatt átkeltünk a folyón és a túlparton folytattuk az utat, ami mi már egyáltalán nem emlékeztetett arra, hogy a közelben van egy gigaváros. Lassan az út is elfogyott és ez sokkal rosszabb volt, mint a városi forgalom. Éppen újat építenek helyette, így néha sárban kellett menni, néha a félkész út töltésének peremén, a zúzottkövön, ami nem túl kellemes.
Útközben azért megálltunk néhány helyen. Például egy útszéli standnál, ahol a helyiek is megpihennek néha. Párféle üdítőt lehetett kapni, meg vízi kókuszt. Ennek semmi köze az igazihoz, talán csak az, hogy nagy barna gömb alakú termése van, pontosabban a termések alkotnak nagy barna gömböt. A gyümölcs húsa fehér, némileg takony állagú, és nagyjából ízetlen, úgyhogy kis cukorral szórják meg, hogy édes legyen, és jeget tesznek rá.
Az út mellett - ami újra előkerült az építkezés alól – már mangrove erdők álltak a maguk meglepő gyökérzetével. Ezek kicsit olyanok, mintha az árapály minden egyes fát alámosott volna és most a gyökereiken állnának. Szinte áthatolhatatlan, ha az embernek az a hülye ötlete támadna, hogy be akar menni egy ilyen erdőbe. Pláne, hogy az ár-apály zónában nőnek, tehát ha éppen nem víz van a fák között, akkor mocsár.
Végül elértük a Majom szigetet. Meglepő módon a hely az ott lévő majmokról kapta a nevét. Ketrecben kurkásszák egymást vagy öten, meg a ketrecen kívül vagy ötszázan. Ketrecben van még óriáskígyó, varánusz, meg egy számunkra ismeretlen, medvepofájú mélabús jószág. Ezek a ketrecek elég lehangolóak. A majmoké meg kimondottan olyan, mint egy kis börtön, mivel a rácson kívül ugyanolyan makákók mászkálnak és terrorizálják a látogatókat. Lehet, hogy a különösen rámenőseket zárták be?
Alapvetően a majmok békések és kitérnek az ember útjából, de ha bármi ehetőt sejtenek valakinél, akkor azt elveszik. Nem könyörögnek, csak viszik a cuccot. Néha nemcsak ennivalót, hanem érdekesnek tűnő tárgyakat is: kalapot, szemüveget, fényképezőt. Nem lehet véletlen, hogy az alkalmazottak csúzlival járkálnak. Mi is elkövettük a hibát, hogy a hátizsák kinyitásával túlzottan felizgattuk a fantáziájukat. A fotóscuccom nem annyira vonzotta őket szerencsére, miközben objektívet cseréltem, de Csaba hátizsákját lerántották a sárba, és már vitték is volna a dzsekijét, ha nincs észnél. Így csak sáros lett egy kicsit. És nem ez volt a nap utolsó sarazása.
A mocsár egy része le van kerítve, ott krokodilokat lehet megtekinteni az oszlopokon álló útról. Táblák figyelmeztetnek, hogy „A korláton kihajolni nem javasolt!” Hát igen, a krokodilok közé esni meg kifejezetten ellenjavallt.
El akartunk még menni motorcsónakkal a mangrove erdőben vezető csatornákon csónakázni és megnézni a vietkong bázist, mert természetesen nem hagyhattak ki egy ilyen kitűnő helyet, de sajnos az apály miatt olyan alacsony volt a vízállás, hogy nem mentek a csónakok.
Helyette lemotoroztunk a tengerig, ami már nem volt messze. Az apályra való tekintettel mindenki térdig a vízben gázolva megpróbált fogni valamit. Az sajnos nem terült ki, hogy kagylót gyűjtenek, vagy rákot. Én a másodikra tippelek. Nyeles hálókkal szántották az iszapot, aztán a vízben kiöblögették belőlük az iszapot, hogy láthatóvá váljon, van-e benne más is.
Egy jó kis kókuszos fagyi után elindultunk visszafelé. Egy útszéli kifőzdében és vegyeskereskedésben ebédeltünk, vagy inkább vacsoráztunk. Mikor újra motorra szálltunk, már ment le a nap. Szép volt. Mire elértük az útépítést, addigra tök sötét volt. Közben még az eső is esett egy szakaszon, úgyhogy még nagyobb sárra számíthattunk.
A töltés zúzottköve helyett az épülő út melletti földutat választottuk, hátha jobb lesz. Nem lett. Amellett, hogy zötyögött, még csúszott is a jól felázott agyag. Igazán felemelő érzés volt sötétben ezen motorozni. Meggondolni már nem igen tudtuk magunkat, mert felmenni a töltésre nem lehetett. Tulajdonképpen már túl voltunk a nagyján, mikor lépésben haladva a híg iszap alatt az első kereket elkapta egy mélyedés. Kerék jobbra ment, a motor meg balra. Igazából csak ő esett el, mi állva maradtunk, de a fotóscucc a térdeim közül, platty, beleesett az agyagba. Bevallom, mikor kihúztuk a szmötyiből és láttam, hogy a természet alapvető törvényei szerint azzal a részével esett bele, ami a hátamhoz ér, Isten nevét a számra vettem. Felállítottam a motort, ami viszonylag tiszta maradt és visszaraktam a helyére. Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy G lábtartóját lenyissam újra, platty, leesett a másik irányba. Isten nevét bővített jelzős szerkezettel újra számra vettem.
Ekkor már hót mocsok volt az egész motor, mivel a hátizsák összekente, meg én is, mert ugye nehéz megfogni egy agyagcsimbókot anélkül, hogy magunk is sárosak lennénk. Ezt az agyagcsimbókot kellett a továbbiakban a két térdem közt fogni és kikecmeregni az építkezésről.
Végül csak aszfaltot, majd kompot értünk. Ott megnéztük mennyire is lett mocskos a cucc. Megtaláltuk a hátizsákot az agyag alatt. Szerencsére a korábbi eső miatt rá volt húzva a vízálló borítás, de az csak a külső oldalát védte. Mire a szállodához értünk a tokon meg is száradt a sár, simán le lehetett pergetni a nagyját. A többi részen meg egy ronggyal letöröltem amennyire lehetett. A motor állapota miatt nem nagyon idegeskedtek, de aki érte jött azért kipróbálta, hogy működik-e még.
A nagytakarítás után vacsorázni mentünk, ahogy voltunk sárosan. Szállodai szobánk ugyanis már nem volt. Vacsora után elbúcsúztunk Csabától, akinek másnap dolgoznia kellett, és a szállodában vártuk a buszunkat. Tizenegy előtt aztán jött egy motoros, hogy egyesével átvigyen a busz indulási helyére. Komoly ötven métert motoroztunk, egyszerűbb lett volna átsétálni.
Végül csak egy fél óra késéssel indultunk Dalat felé egy roppant elegáns buszon, ami sajnos nem lett kényelmesebb attól, hogy adtak takarót, amire semmi szükség nem lett volna, ha a légkondit nem fagyhalál állásra kapcsolják.

 

Címkék: úton vietnám

36189 km, Úton

2009.10.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel a már kipróbált helyünkön reggeliztünk. Ez egy szabvány utcai étkezde, amilyen sok helyen található. Ahhoz képest, hogy a járdán rendezték be, egészen korrekt kis étterem. Az asztalokon ki van rakva az elmaradhatatlan chilliszósz, fogpiszkáló, szalvéta, stb. az asztalok fölé ponyvát is húztak a nap ellen. Persze az asztalok és a székek is gyermekméretűek, de ez így van szinte egész Ázsiában. Valamiért szeretnek kisszéken ülni, de ahhoz meg ugye nem megy a magas asztal. Enni egészen pontosan egyféle dolgot lehet, de ez annyira nem meglepő, az utcán azért mégsem lehet egy komplett konyhát összehozni. Általában apuka süti a húst, anyuka intézi a többit. Teljesen jó leosztás, mert apuka így elvonulhat kicsit távolabb, hogy a füsttel ne zavarja a vendégeket, a felesége meg őt ne zavarja.

Amúgy programunk nem volt a mai napra, de ez egy cseppet sem zavart. A délelőttöt már eltököltük, ki kellett jelentkezni a szobánkból, így strandolásra nem gondoltunk, mert finoman mondva is kellemetlen sós bőrrel egész éjjel utazni. Másrészt előző nap szénné égettem a fejemet, amin nem javított volna még egy kis napozás. Egyébként a helyzet a fejem tetején rosszabb volt, mint gondoltam. Már ennyi idő eltelte után is úgy néztem ki, mint akinek súlyos és borzasztóan gusztustalan bőrbetegsége van.
A tengerparton elindultunk a homokban, csak úgy céltalanul. A strand egyébként nem a világ legjobbja. A homok durva és sajnos a szemét is akad közte. Ráadásul a víz is hirtelen mélyül pár méter után, ami elég sok embert megviccel. Ez a hirtelen mélyülés ugyanis nem csak azt eredményezi, hogy hamar elfogy az ember lába alól a talaj, hanem azt is, hogy a hullámok a part közelében törnek meg, és a víz visszaáramlása is nagyon erőteljes. Ahogy ki is próbáltuk korábban, jól meg tudja forgatni az embert. Simán el tudom képzelni, hogy valaki pánikba esik és belefullad.
Séta közben próbáltuk meglesni a rákokat, akik az egész partot telefurkálták lyukakkal, de nem könnyű, mert már a közeledtünkre azonnal eltűntek a lyukakban. Ha valamelyik elbambult és sikerült meglátnunk, az is olyan tempóban rohant, hogy sokat nem lehetett látni belőle, amúgy is teljesen terepszínűek.
Jó messzire elballagtunk, ahol aztán leültünk egy fatörzsre, és néztük, hogy mit csinálnak a hullámok. Egészen addiktív, mint a tűz bámulása.
Visszafelé a pálmafák árnyékában üldögéltünk egy darabig, azon tűnődve, hogy vajon mikor érik a kókuszdió. Olyankor ugyanis nem bölcs alatta üldögélni, de nyilvánvalóan nem éreztek nagy késztetést, hogy a fejünkre potyogjanak, úgyhogy békésen nézegettük a motorcsónakkal vontatott ejtőernyősöket, ahogy a magasban fityegve próbálnak úgy csinálni, mintha élveznék.
Nagy tömeg nem volt a strandon, sőt kicsi sem, hiszen esős évszak van. Mindig esős évszak van, és még azt sem sikerült kideríteni, hogy eleje, vagy vége. Úgy néz ki, hogy valahol mindig van, és mi mindig ott vagyunk. Már közeledtek is a felhők, de csak diszkréten szemerkélt az eső, még csak fedél alá sem menekültünk.
Este aztán persze volt egy zuhé, de akkor már a szálloda halljában olvasgatva vártuk, hogy teljen az idő az esti vonatig. Mikor aztán elállt, meg késztetést éreztünk, hogy valami mást csináljunk, akkor felmálháztunk és kivonultunk az állomásra, hogy a váróterem dermesztő légkondicionált várótermében folytassuk az üldögélést.
Megjött a vonat, minden kocsiból leszállt egy-egy kalauz, kezében igazi viharlámpával, amiről aztán közelebb érve kiderült, hogy ledek világítanak benne, nem gyertya.
Elsuvasztottuk a hátizsákokat az ágyak alá és felmásztunk a helyünkre. Sajnos az ágy tíz centivel rövidebb volt nálam, de ennek ellenére azért sikerült aludni valamennyit.

 

 

 

Címkék: úton vietnám

35732 km, Úton

2009.10.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Végigjártunk jó néhány boltot Hoi Anban, hogy beszerezzünk néhány dolgot, ami szükségessé vált. A ruháink elég jó tempóban mennek tönkre. Egyrészt a nem rendeltetésszerű használatban, másrészt, mert folyamatosan ugyanazokat hordjuk.

Szerencsénkre Hoi An a legjobb hely ruhavásárlásra. Minden utcában van legalább tíz ruhaüzlet, és ugyanennyi cipőbolt. Egyik sem hasonlít az otthoniakra, ugyanis itt nem csak konfekciócuccok vannak, hanem szabóságként is üzemelnek. Bármelyik kiválasztott ruhát megcsinálják más anyagból, vagy más méretben, de lehet választani katalógusból is, legkésőbb 24 órán belül érte is lehet menni. És ez vonatkozik a cipőkre is, még a cégérre is kiírják, hogy „márkás katalógusokból másolva”.
Elsőként nekem vettünk egy nadrágot, mert a jelenlegi választékból az egyik meglehetősen vastag, ami nem igazán előnyös a trópusi klímán.
Aztán G-nek kerestünk inget. Az első helyen jó árat mondtak arra, hogy a meglévőről csinálnak másolatokat, de mikor aztán levette, és belebújt a kölcsöncuccba, akkor gondolták, hogy úgyse lesz kedve visszaöltözködni, lehet feljebb tolni az árat. Nem lehetett, így egy másik üzletben rendeltünk két inget, mert a raktáron levő fehér volt.
Aztán a piacon vettünk egy jófajta vietnámi csepegtetős kávéfőzőt, mert vietnámi kávét otthon is akarunk majd csinálni, bár már most sejtem, hogy nem lesz olyan, mint itt. Hihetetlen, hogy ugyanaz a Lipton tea teljesen más ízű Kairóban, mint ha én főzöm le otthon. De hát ez már konyhaművészet, nem az én asztalom.
Körülsétáltuk még egyszer a várost és megint megálltunk annál a cipőboltnál, ahol már korábban láttunk hamis Crocsokat, de akkor állították, hogy nincs 38-as. Kiderült, hogy volt 38-as, sőt a 40-es is ugyanakkora volt. Vettünk egy párat, a gumipapucs meg majd jó lesz pingpongütőnek, önvédelmi fegyvernek vagy hasonlónak, úgyis veszélyes eszköz, már egy fél nap alatt feltörte G lábát.
Ezután a nap jelentős részét egy kifőzde asztalánál töltöttük és sört ittunk, talán még Pó Apó is büszke lenne ránk.
Délután még az utolsónak mondható pillanatban felfedeztünk egy boltot, ahol nemcsak eladnak használt könyveket, de csereberélnek is, úgyhogy visszamentünk a kiolvasott könyveinkkel, és elboltoltuk őket két hamisított útikönyvre, meg egy regényre. Nem szép dolog így támogatni a hamis termékek piacát, de hát eredeti nincs. Egyébként a könyveket szépen lefénymásolják, és bekötik. Tartósságra nem tudom milyenek, de a Laosz könyv fűzött és a kézzel beleírt bejegyzés szerint egyik tulajdonosa valahol Thaiföldön hagyta használat után. Gondolom, ő is Vietnámban vette, átutazta vele Laoszt, aztán valahol otthagyta, de egy szembe haladó utazó visszahozta. Most arra készülünk, hogy újra elvigyük a túloldalra.
A könyvcserebere után felvettük a kész ingeket és visszaballagtunk a szállodánkhoz, habár volt még idő a busz indulásáig, az indulási időpontok meg még eléggé flexibilisek is, legalábbis a jövő irányában.
A névleges indulási időpontig olvasgattunk, bár sötétedés után eléggé nehézkesen ment, ugyanis negyedóránként elment az áram. Nem tudom, hogy az áradás utóhatása-e, vagy mindig így van. Egyébként a városban egy öregember mesélte, hogy minden évben van egy pár árvíz, sőt volt olyan év, hogy az esős időszakban egy hónap alatt hét áradás volt. A mostani nagynak számított, de messze van a rekordtól. Ha jön a víz, akkor mindenki felcipeli a cuccot az emeletre, aztán várja, hogy lemenjen a víz. Van, hogy három-négy napot kuksol az emeleten a város teljes lakossága.
A busz helyett természetesen csak egy lány érkezett motoron, hogy menjünk vele, mert a busz nem tud bejönni az utcánkba. Mentünk, de az ötven méterre lévő adott helyen már azt mondta, hogy háromnegyed óra múlva jön csak a busz. Remek! Egyébként ugyanarra a buszra adnak el úgy jegyeket, hogy minden utasé más időpontra szól, bár ez még magyarázható lenne azzal, hogy kit mikor és hol vesznek fel. Rövidesen taxiba raktak minket és elvittek egy újabb helyre, ahol már vártak egy páran. A meghirdetett időpont után másfél órával aztán diadalittasan jelentette az iroda alkalmazottja, hogy itt a busz, most fordul be a sarkon. Tényleg szép teljesítmény volt! Néztük, ahogy lépésben végigaraszol az utcán, miközben partvissal emelgetik előtte a vezetékeket. Azt hiszem, hogy a helyiek nem nagyon foglalkoznak a közúti űrszelvény fogalmával, mikor kihúzzák ismeretlen célú és nyilván legális drótjaikat.
A leghátsó sorban kaptunk helyet, ami azt jelenti, hogy egy ötszemélyes franciágy szélső két ötödén kellet meghúzódnunk. A busz egyébként jobb volt az átlagnál, de a hátsó sorban szépeket lehetett pattogni, meg valahogy amúgy sem ment az alvás, csak nagyon darabosan.

 

Címkék: úton vietnám

süti beállítások módosítása