Az iráni vízum mizéria természetesen nem ért véget. Megjött a visszaigazolás a visszaigazolásra, valamint instrukció a díj befizetéséhez. Mivel a vízumkiadás az elmúlt hónapban szünetelt, most egy kicsit feltorlódott a munkájuk, de nem tudom mit vártak. Szóval kénytelenek voltunk a sürgős (feláras) eljárást választani. A díj befizetésére meg a banki befizetést, mivel helyi bankszámla híján az átutalás kicsit költséges lett volna. Minden adat (GIRO, SWIFT, név, közlemény, stb.) birtokában felkerestük a bankot. Itt aztán közölték, hogy az nem úgy megy, hogy csak idejövünk, aztán befizetünk, kell az adószám. Őőő, kié? Az enyém? Ne izguljak, második lámpánál balra, aztán kicsit tovább, és máris ott az adóhivatal, ingyen megkapom az adószámot. Na, nem húzom az idegeket. Van török adószámom.
Az adóhivatalt nem volt könnyű megtalálni, mert a csaj által felírt címnek az első sorát kerestük, ami a környék, és egyben a legközelebbi mecset neve, szóval mikor már majdnem odaértünk, megkérdeztünk valakit, aztán még valakit, aztán egy újabb embert, mikor felfedeztük, hogy ott állunk a mecset előtt. Na, akkor második kör. Nekiindultunk újra, és most már a helyes kérdést tettük fel. Szerencsére, mert gyakorlatilag éppen az iroda előtt álltunk, már csak távolodhattunk volna. Szépen bementünk, a fémkereső kapunál már vettem le a hátizsákot, de az őr csak intett, hogy kerüljem meg. Igaza van, úgyis csak csipogna az a szar, meg aztán bent a falon tűzoltószerszámok lógnak (balta, csáklya), szóval minek bármit is elszedni, ha bent csak le kell emelni a falról. Megkérdezte mi kell, látszott rajta, hogy nem mi vagyunk az elsők. Lefénymásolta az útlevelemet, hozott formanyomtatványt és megmutatta kihez kell beállni. Szakszóval élve, az adószámom „megképzésre került” egy fél óra alatt.
Innen a közelebbi Garanti bankba mentünk. Itt van számlája ugyanis az Iráni Követségnek, és húztunk sorszámot, de nagyon sokan voltak, úgyhogy visszaballagtunk abba a bankfiókba, ahol reggel kezdtünk. A lány meg is lepődött, hogy minek másztunk vissza a dombra. Mellesleg nem bántam, mert jól beszélt angolul, és azt is tudta, hogy mi a helyzet az ilyen iráni vízumokkal. Szóval befizettük.
Dolgunk hirtelen elfogyott, így a bazárban őgyelegtünk, meg ittunk egy kávét, ami még drágább és még szarabb volt, mint a múltkori. Ha ez így megy tovább, akkor vagy pocsék kávé általi halált halunk, vagy csődbe megyünk, vagy leszokunk a kávéról.
Az idő szaladt, szinte már két óra volt, így elsétáltunk a fürdőbe. Végre kipróbáljuk ezt is. Ideje volt már, de eddig valahogy mindig elmaradt, mert nem szívesen megy az ember egyedül, és még kevésbé szívesen hagyja egy öltözőben minden értékét. Most vettünk egy nagy levegőt és befizettünk egy mosásra.
Csinos kis kockás kendőbe tekerve bevonultunk a fürdőbe. Van külön férfi és női szekció, de nem volt tömeg, - konkrétan ketten voltunk – így mindketten a férfi részlegben heveredhettünk a márványra. Kellemes meleg volt, így nem esett rosszul a döglés. Aztán jött a nagydarab szőrös török ember, szintén egy szál abroszban, és nekiállt lepucolni rólam az út porát. Közben G-t átvitték a női részbe, hasonló kezelésre, csak neki nagydarab szőrös török nő jutott. Először leültetett az egyik falikút mellé, és bő víz leöblített, majd kellemesen dörzsis kesztyűvel átfutott rajtam, közben lekapva a csuklómról, nem az órámat, hanem a karkötőt, amit a bejáratnál adtak. Gondolom ez alapján megy a bérelszámolás. Innen átterelt a terem közepén lévő márvány emelvényre, ami persze szintén fűtött volt. Egy céleszközzel – hívjuk párnahuzatnak – nagy habot csinált, amivel átdörzsölt, majd megnézte az ujjaival, hogy mi lehet az izomrostjaim között. Megtalálta, a csontjaim vannak ott. Mit mondjak, kicsit olyan, mint a vakbélműtét: senki nem mondaná egyetlen részletére se, hogy jó volt, de utána mégiscsak jobb valahogy. Kínzás után bővizes öblítés, majd mehettem vissza a forró márványra dögleni, gyakorlatilag megtisztultam.
Kicsit később G is visszatért és mellém telepedett. Kicsit pilledtünk, majd mikor úgy éreztük, hogy rövidesen megjelenik egy hatalmas szakács, és kislapáttal megfordít a kövön, feltápászkodtunk, leöblítettük magunkat újra. Kaptunk száraz abroszt, immár kéket, meg törölközőt és kiülhettünk az előtérbe, ahol egy tea mellett hűltünk, lassan, nehogy elpattanjunk. Mikor úgy éreztük, hogy már nagyon törökök vagyunk, bevonultunk az öltözőnkbe, és azonnali értékellenőrzés mellett visszaöltöztünk kétes tisztaságú ruháinkba. Megjegyzem gonosz dolog a bizalmatlanság, de sokszor kifizetődő. Most még úgy tudjuk, hogy semmi nem tűnt el. Persze miért tűnt volna.
Már csak egy bepótolnivaló volt, halevés a Haliçnál, vagyis Aranyszarv-öbölnél. Lesétáltunk a villamossínek mentén a tengerhez. Itt szeretném közbeszúrni, hogy a villamos nagyon keskeny utcákban kanyarog, úgy, hogy a gyalogosoknak egy méter marad csak és nincs semmi elválasztó. Nálunk ez nem menne. Persze itt is sokat csenget a villamos, sőt duda is van rajta. Továbbá van egy nagy platánfa, amit megkerülnek a sínek. Ez tetszik.
A kompkikötőnél egy büfében ettünk, talán makrélát, de erre nem esküdnék, halakban nem vagyok otthon. Egy szép cipót vágtak félbe, abba került a sült hal, aminek egy mozdulattal kikapták a gerincét, körülrakták salátával és már vihettük is. Persze az utolsó falatban volt az egyetlen szálka. Na, ezt utálom a halakban, ezt a sunyi bosszút.
A szállodánkban még ránéztünk az e-mailjeinkre, és tudattuk az irániakkal, hogy kifizettük a vízumot, csak hogy tudják.
A hátizsákjainkat felpakolva kivonultunk az Otogarra. Ez a felmálházás nem kicsit nevetséges. Annyi cuccunk van, mintha tényleg egy évre mennénk. Nagy hátizsák hátul, kis hátizsák elöl, mintha németek lennénk. Ezen változtatni kéne, de mégse rakhatunk ki semmit.
Most meg az Otogaron ülünk egy teázóban, ahonnan a gép rengeteg wifit lát, de mind jelszóval védett. A fene egye meg azt a nagy bizalmatlanságot!
Utolsó kommentek