Minden este indul, ha az ember messzire készül. Nyilván inkább azt veszik figyelembe, hogy mikor fognak megérkezni, mint azt, milyen idétlen időpontban kell kimenni a buszállomásra. A mi buszunk este hatkor indult a Népligetből Szófiába. Már korábban kimentünk, mert egyáltalán nem akartuk lekésni. Szombat lévén minden zárva volt, beleértve a belföldi- és nemzetközi pénztárakat, valamint az összes létező információt is. Egyetlen magasan kvalifikált úriember tudott tippet adni, kérdezzük meg a forgalmi irodán, hogy honnan megy a buszunk, mert a pénztárban adott információ, miszerint a 4-es, vagy az 5-ös állásról, helytelennek tűnt, ugyanis az egyikre Bécs, a másikra Stuttgart volt kiírva, mindkettő hétre. Miközben mérgezett egérként rohangáltam, hogy kiderítsem, mi van, megérkezett a buszunk, és lazán beállt a Stuttgart tábla alá. Prágából érkezett, így már erőteljes emberszaggal fogadott. Bepakoltunk, elbúcsúztunk a szülőktől, és beültünk.
Nem sokat kellett várni az indulásra, mivel megvolt mindenki, kicsit korábban ki is gurultunk, nagy integetések közepette. Villámgyorsan leértünk a szerb határra, onnan sötétben robogtunk tovább, meglehetősen darabos alvás közben, majd ugyanolyan gyorsan értük el a bolgár határt. Akkor már éreztük, hogy jóval korábban érünk majd oda, mint gondoltuk. Így is lett, reggel hatkor kiraktak a szófiai buszpályaudvarnál. Gyors terepfelmérés és helyzetértékelés után megállapítottuk, hogy kilenckor tűzünk is tovább vagy Edirnébe, vagy Isztambulba. Utóbbi lett, mivel egyik busz sem megy be Edirnébe, mióta megépült az elkerülő.
A határátkelés itt volt a leghosszadalmasabb, egyetlen pozitívumnak azt tudnám felhozni, hogy a vízum nem 20, csak 15 euró volt fejenként. A vámosok mindenkinek feltúrták a csomagját az előttünk érkező buszon, miközben ordítva kommunikáltak az emberekkel. Két srácnak a cuccát két kézzel kiszórták a földre, majd jelentős mennyiséget el is koboztak tőlük. Mi is felkészültünk a nagy túrásra, de végül bele se néztek a cuccunkba. Ugyan valamit magyarázott a vámos, amit a sofőrünk erős kacsintgatással kísért, de egyrészt nem értettem, hogy mit mond, másrészt meg nem is akartam érteni, így a megkenés elmaradt. Meg aztán G-vel megállapítottuk, hogy kenje meg, aki csempészik, mi tiszták vagyunk, mint a hó.
A határon tökölés után már nem volt megállás Isztambulig. A törökök úgy tűnik, az elmúlt két évben leszoktak a pisilésről, nálunk lett volna igény rá. Háromnegyed hatkor begördültünk az isztambuli buszpályaudvarra, amit leginkább a Halálcsillaghoz tudnék hasonlítani. Alul több sötét emeleten parkolnak a buszok, illetve alkatrészek, roncsok, mosodák és még ki tudja mi foglalja el a helyet. Ezen a sötét labirintuson keresztül emelkedik a felszínre a busz, hogy a legfelső szint külső gyűrűjén leparkoljon. Kipakoltunk és megállapítottuk, hogy az első szakaszt kevesebb, mint 24 óra alatt teljesítettük, nem mintha a verseny lenne az utazás.
A belvárosba metrózás és villamosozás után (ami már rutinból megy) elsétáltunk a „viszonylag olcsó szállások” környékére és nekiálltam szállást keresni. G ezalatt a hátizsákokat őrizte. Nem volt túl kecsegtető a helyzet ez első öt teli szálloda után, de csak találtam 50 méteren belül egy helyet, ahol kaptunk egy spájzot két ággyal.
Utolsó kommentek