Szóval bejutottunk a mecsetbe, mi és a több száz egyéb turista. Ott álltunk a számunkra leválasztott területen, lenyűgözve bámultuk a hatalmas oszlopokat, meg az egy szem szerencsétlen muszlimot, aki szeretett volna imádkozni. Az oszlopokra kicsit visszakanyarodva: az alapterületük kb. akkora, mint az első lakásunké volt. Mondjuk oszlopnak nagy, lakásnak kicsi.

A mecsetet egyébként a korábban már emlegetett Ahmet szultán építtette, történelmi feljegyzések alapján, bár szerintem csak azért, mert igencsak piszkálta a csőrét a tér túloldalán álló Aya Sofya, ami ugyan már egy ideje mecsetként funkcionált, de mégiscsak a keresztények építették, ami tényleg tarthatatlan. A legenda szerint mikor kész lett és belépett, valami olyasmit pusmogott a bajsza (biztos volt neki) alatt, hogy „Most lepipáltalak!”Egyébként ha nem is pipálta le, de erős versenytársat húzott fel a szomszédban, persze mondhatnák a keresztények, hogy könnyű volt neki, mert 1000 év fejlesztése (1120 egészen pontosan) állt már a szolgálatában az Aya Sofyához képest. Erre kontrázhatnának a muzulmánok, hogy ja, de bedőlt a teteje, azt meg nekik kellett már megjavítani, amire rekontraként jöhetne, hogy persze, mert földrengés volt. De az ilyen viták tudjuk hova vezetnek: 9/11, Afganisztán, Irak. Kár elkezdeni. Én azt mondom, hogy nálam pillanatnyilag a Kék mecset vezet, mert ott csak adományt várnak a fenntartásra, míg az Aya

Sofyában keményen megvágnak belépővel, és még szőnyeg sincs bent. Na, jó, de az múzeum, mondhatnák a…

Meddő vita helyett a fedett bazár felé vettük az irányt, hogy megtekintsük minden bevásárlóközpontok ősanyját. És ez most lehet, hogy igaz is, mert a bazár bizonyos részeit még a bizánci időkben építették fel. Azóta persze csak nőtt. Jelenleg 4500 üzlet van benne, meg néhány mecset, bank, kifőzde, rendőrség, szóval ha versenyben akarunk maradni, akkor nem rúgunk labdába egy Mamut 1-Mamut 2 komplexszel, de még a Westend 9. fázisával is legfeljebb holtversenyt érhetünk el. A boltok mostanában leginkább a turistákra specializálódtak, de ez nem jelenti azt, hogy múzeummá vált volna a hely. Sőt! Az évezredekig csiszolgatott kereskedői módszerek most virágzanak igazán. Semmi sem megkövesedett, az árukészletet, a profilt mindig az aktuális igényekhez igazítják. Néhány éve még csak kát-három bolt specializálódott lámpákra, - istenem, de be tudnék vásárolni belőlük – ma már utcányi lámpabolt sorakozik. De lehet, hogy azok is megdöbbennének, akik a kilencvenes évek elején jártak itt bőrdzsekit venni, mert bizony a bőrdzsekik igencsak megfogyatkoztak azóta. Summa summarum, nem vettünk semmit, mert ha valami tetszene is, a falakon kívül ugyanazt meg lehet kapni feleannyiért, meg aztán hova rakjunk egy eredeti perzsaszőnyeget, meg három üveglámpát?

A költség- és tehertudatos bazárlátogatás után elhagytuk a külföldiek által előszeretettel látogatott környéket, hogy beüljünk egy kávéra. Kávé mellé muszáj volt venni egy tejberizst, vagyis sütlaçot, mert ott kérette magát. Végül pont annyit fizettünk, mintha a főutcán ettük volna. Kávéval felturbózva véletlenszerű kóborlásba kezdtünk, majd rövidesen célt kerestünk energiáinknak és lesétáltunk az Aranyszarv-öbölhöz, mitöbb a Galata hídon át is keltünk rajta, majd megállás nélkül felgyalogoltunk a Galata toronyhoz, ahol elfogyott a nagy lendület ezért leültünk kicsit.

Az időjárás nem rossz, de annyira nem is jó. Például egy ilyen dombra mászás végén sürgősen le kell venni a pulcsit, mert meleg van, de ha elmegy a nap és feltámad a szél, akkor viszont ugyanolyan sürgősen fel kell venni. De ahogy azt mondani szoktuk, mindegy, csak ne essen!

A Galata toronytól kiindulva meglátogattuk az Istiklal caddesit, amit bátran nevezhetünk isztambuli Váci utcának. Autók itt sincsenek, csak néha eldöcög egy piros villamos, kicsit olyan, mint a filmekben San Francisco. Az utca túlsó végén a Taksim térnél fordultunk vissza. Valahol félúton egy cipőpucoló fiú úgy gondolta, hogy mi fogunk neki munkát adni, így felvilágosított minket, hogy a cipőnk nagyon koszos, azonnal meg kell pucolni. Nem értettünk egyet, hiába erősködött, úgyhogy mondott valamit, amit így, a török nyelv ismerete nélkül úgy fordítanék, hogy „Akko’ bizony kapjad be!”. Én is hasonlót kívántam neki, és ezzel az affér le is volt zárva.

Visszaúton még ettünk egy kebabot, lekísérve egy kis ayrannal, ami valamiféle ivójoghurt, vagy kefir, összesen annyiért, amennyit egy kávéért fizettünk korábban, így a lelkünk megnyugodott, újra helyreállt a világ egyensúlya.

Este gondoltuk, hogy teszünk még egy rövid sétát. A Hippodromon feltűnt, hogy sok ember megy egy irányba, meg rémlett, mintha mondott volna valami bulit a szállodában a tulaj. Nosza, elkezdtük követni őket. A nagy követés közben megkérdezett minket egy szintén külföldi férfi, aki velünk együtt vonult, hogy hova megy a tömeg? Mondtuk, hogy mi se tudjuk, csak követjük. Aztán kiderült, hogy tényleg nagy buli van a parton. A ritmus és a hangszerek különböztek az otthonitól, de ami fontos, és azonos, az a sörrel a fűben körben ülős, táncolós része. Közben folyton az járt a fejemben, hogy a törökök annak idején itták nálunk a bort, mondván, nem bor az, hanem bikavér, de most akkor a sör az minek a micsodája?