Reggel összeszedelőzködtünk, utolsó líráinkból ittunk egy kávét és kivonultunk a buszpályaudvarra. Onnan átirányítottak egy utcasarokra, ahonnan a dolmuşok indulnak a határra. Megkérdeztem, hogy mennyiért visznek el, majd a fennmaradó 2,75 lírát átadtam G-nek, akinek hivatalosan is megerősített joga van, hogy a határ előtt a maradék aprópénzt elköltse. Ebben egyébként nagyon jó, általában nem marad egy fillér se. Most sütikkel és csokikkal tért vissza, ami jó döntés volt, mert reggelit nem ettünk, az ebéd meg kétséges volt.
A Ford Transit minimális csomagtartójába szuszakolta be a cuccunkat a sofőr majd néhány sikertelen próbálkozás után csak rácsapta az ajtót is és elindultunk.
Az Ararát havas hegycsúcsait bámultuk éppen, mikor nyekkent a hátsó ajtó és félig kinyílt. Szóltunk a sofőrnek, hogy talán meg kéne állni. Lassított ugyan, de miután a tükörben szemrevételezte a helyzetet, úgy döntött, hogy úgyse nyílik és gázt adott. Erőteljes ellenvéleményen voltunk, mert a két ajtószárnyat összekapcsoló zár tartott csak, és ha az is engedett volna, akkor a hátizsák repül. Volt már ilyen élményünk Egyiptomban pár éves, és nem vágytunk átélni újra. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy laza huppanással kiesik a hátizsák, cigánykerekezik még egy keveset az aszfalton, majd egy kamion áthajt rajta. Ekkor G emelt hangon magyarul szépen megkérte a sofőrt, hogy álljon már meg bassza meg. Nem kellett tolmács, azonnal megállt, de érződött rajta némi sértettség. A lelki gondjaival nem törődve az utastérbe raktuk a hátizsákokat, úgyis már csak hárman voltunk.
A határállomás már lényegesen kulturáltabb, mint 2001-ben. Gyakorlatilag senki nem akart rajtunk kívül Iránba lépni, úgyhogy minden gyorsan ment. Még arra is volt időnk a határátlépés előtt, hogy alaposan átveressük magunkat egy pénzváltóval. Mostanában nagyon rutintalanok vagyunk. Az iráni oldalon még kikérdeztek a terveinkről a turista irodában. Pontosabban egy turista irodának kikiáltott helyiségben. Visszakaptuk az útlevelet, végeztek egy tessék-lássék vámvizsgálatot és mehettünk Isten hírével. Mentünk is, méghozzá gyalog, mert busz nem volt, taxira meg nem költünk.
A kb. egy kilométerre lévő Bazarganban aztán kiderült, hogy busz nincs, kénytelenek leszünk taxival menni Makuig.
A buszpályaudvaron kettőre ígértek tabrizi buszt. Ránéztem az órámra, még csak tizenegy volt, de egye fene, ha várni kell, hát várni kell. Miután megvettem a jegyet G kérdezte, hogy átállítottam-e az órámat. Akkor esett le, hogy a három órából máris eltelt másfél. Irán ugyanis középvastagon szarik az időzónákra, náluk +3,5 órával van több, mint Londonban. Vannak ennél perverzebbek, mint például Nepál, ahol 5 és háromnegyed óra a plusz, vagy Kína, ahol ugyan szép kerek szám, de belegyűrték az egész országot egy időzónába.
Tabrizig az út még négy óra, amit két részre oszthattunk. Az első felében bekapcsolt légkondival mentünk, ami 15°C-ot jelenet, a másodikban kikapcsolttal, ami 35°C-ot. Tehát összességében nagyon kellemes volt a klíma. Az út első felében olyan filmet vetítettek az utasközönségnek, hogy azonnal felértékelődtek a szemünkben a focimeccsek.
Tabrizban azonnal megrohantak a taxisok, de mi keményen álltuk a rohamot, és megkerestük a buszmegállót. Két fiatal férfi segített, annyira, hogy a jegyet is kifizették helyettünk, hiába tiltakoztam.
A városközpontba érve sürgősen szállás után néztünk. A kinézett szálloda tele volt, de egy mellékutcában találtunk megfelelőt. Mikor az ember megérkezik egy új városba, akkor általában ilyen földi dolgok hajtják csak, hogy szállást találjon, de azt is csak azért, mert a hólyagja már nagyon akarja, aztán legyen egy hely, ahol ehet. Utána jöhet bármi más. Például a csapban mosás hideg vízzel, teregetés. Régebben említettem, hogy hoztuk madzagot. Csak mondom, hogy érdemes volt, ki van használva.
Utolsó kommentek