Tiny Little Big Thing

Nem volt ez rossz így se, mert a kilátás lenyűgöző fentről. Ezt a bazárosok is felfedezték, mint ahogy a turisták is, és itt találkozik a kereslet a kínálattal, miközben a kilátás teljesen lényegtelenné vált a legtöbb ember számára.

A völgy azért az Uzundere, azaz Galamb-völgy nevet viseli, mert régen rengeteg galambot tartottak itt a sziklafalakba vájt galambdúcokban. A nagy galambtartás oka meglepő módon nem a galamb volt maga, hanem a trágyája. Ez persze nem mostanában volt, hanem a prepétisó korban, mikor a guanó nem egyszerűen szart jelentett, hanem vagyont.

Közben egészen jó idő lett. Mondjuk jó strandolásra, vagy ruhaszárításra, de nem annyira jó hegymászáshoz. Ettől függetlenül felmásztunk Uçhisarba, ami a környék legmagasabb lakott pontja. A falu eleve egy dombon áll, Göreme meg egy lukban, de ez nem elég, mert a falu közepén van még a Kale, vagyis vár, amit mindenképpen meg kell mászni. Errefelé a várak nem egészen olyanok, mint a világ többi részében. Az emberiség nagy része a várat úgy képzeli el, hogy szorgos kezek kőkockákból összeraknak valami többé-kevésbé meghódíthatatlant. Szorgos kezek természetesen ebben a sztoriban is vannak, ám ők inkább kerestek egy baromi nagy különálló sziklát, és belerágták magukat, mint kukac az almába, kialakítva mindent, ami szükséges. A legendák szerint az ilyen várakat mindig titkos járat kötötte össze a lenti faluval, amit persze nem találtak meg még.

A falu utcáin lekanyarogva, megközelítettük végre a völgyet, ami visszavitt Göremébe. A sziklák itt is teljesen abszurd formákat vettek fel. A sziklafal pereme leginkább olvadozó fagyira emlékeztet, ami mindjárt lefolyik a völgybe. És természetesen mindenhol galambdúcok vannak. Ezeket egyébként néha belülről is lehet látni, mert a puha vulkáni tufa intenzíven kopik, így helyenként csak egy fél galambdúc, szoba, templom marad meg a hegyoldalban.

A galamboknak csak egy szobát alakítottak ki, amiben körben a falon mélyedéseket csináltak a fészkeknek, majd a bejáratot lefalazták, csak néhány kis lyukat hagyva, amin a madarak ki-be járhattak. Gondolom néhány évente kibontották a falat és kitermelték a kincset.

Az egy teljesen más kérdés, hogy hogy a fenébe jutottak fel a 20-30 méter magasban levő ajtókig, amikor kellett.

Göremébe visszaérve leültünk egy kicsit pihenni és egyben meguzsonnáztunk egy kiló banánt, majd egy délutáni szieszta után elintultunk a Zemi, vagyis Szerelem-völgybe. Hát, hogy a névadás mennyire történt hasonló elvek alapján, mint a másik helyen, azt nem tudom, egy andalgó párocskát láttunk, meg három piknikező családot, meg egy horda fiatal srácot, akik éppen odaégették az ebédjüket egy irtózatosan füstölő tűzön.

Ez a völgy is nagyon szép, de ezt véletlenszerűen bármelyikre rá lehet mondani a környéken. Elsétáltunk egészen addig, amíg kényelmes volt az ösvény, aztán ahol kezdett meredek lenni, visszafordultunk. Itt azért kevesebb volt a galambdúc.

A völgy bejáratához visszasétálva rögtön a túloldalon lévő Swords, vagyis Kardok-völgye felé vettük az irányt. Ez a név aztán végképp rejtély, nem láttunk egyetlen kardot se, bár ha az embernek élénk a fantáziája, akkor némelyik vékony ég felé meredő szikla akár kard is lehet.

A völgy az elején széles, megművelt földekkel mindkét oldalon. A völgy pereme természetesen itt is olyan formákat sorakoztat fel, hogy csak győzi az ember forgatni a fejét. Aztán a völgy egyre keskenyebbé válik, végül már csak néhány méter széles, mindkét oldalon függőleges falakkal, aztán a hátizsákban a GPS sípol, hogy nem látja a műholdakat. Amikor ez megtörtént, felnéztem, és hát műholdakat amúgy se látnék, de az eget se lehetett látni a görbe falak között. A völgy legvégén még vezet felfelé néhány bevésett mélyedés, ami a felkapaszkodást segítené, de inkább nem kísérleteztünk. Sőt, még én se!

Innen aztán már végképp rohantunk vacsorázni, mert kopogott a szemünk az éhségtől. Egy remek köftét ettünk Refiknél, akit már korábbról ismerünk.