Se madár, se csipogás, csak úgy felébredtünk. Megreggeliztünk, összeszedelőzködtünk, és teljes harci díszben megindultunk a falu túlsó vége felé, hogy átstoppoljunk Güzelyurtba. A stoppolás viszonylag egyszerű dolog Törökországban, csak autók kellenek hozzá. Nos, az itt nem nagyon akadt. Jött egy teherautó, ami levitt a völgy aljába, majd a másik oldalon fel, de a falu szélén le is tett. Mondjuk tekintve a völgy mélységét, és az út meredekségét, ez is igen hasznos volt. Álldogáltunk az út szélén, de nem jött semmi, pontosabban csak egy-két dugig tömött autó, vagy traktor. Végül meguntuk, és elindultunk gyalog. Nem tudom miért, de ez mindig segít. Lehet, hogy a gyalogló emberen megesik az autósok szíve, pláne, ha úgy néz ki, mint egy málhás szamár, de szerintem inkább az lehet, hogy vannak geopatogén zónák, ahol valami Hartamann-sáv keresztez egy vízeret, felette meg pont sok a kozmikus sugárzás, és akkor ott aztán állhat a stoppos, nem veszi fel senki, ha van törölközője, ha nincs.
Szóval kisétáltunk a végzetes zónából, meg a faluból is, és rögtön fel is vett egy autó, hogy elvigyen Güzelyurtba. A táv egyébként nem csillagászati: 13 km.
Első utunk a teaházba vezetett, ahol ittunk egy teát, és megbeszéltük a tulajdonossal, hogy otthagynánk a hátizsákokat, mert őket nem érdeklik a környék nevezetességei, ámde nagyon nehezek.
A falu eléggé kiesik a fő turistaútvonalakból, úgyhogy csak pár száz iskolás mászkált a környéken, mert éppen sportnapot tartottak. Hogy miért ma, azt nem tudom, mert amúgy május 19. Atatürk születésnapja, ami egyben sport és ifjúsági nap is. Biztos jövő kedden nem érnek rá.
A nevezetességek, pontosabban inkább azok a barlanglakások, illetve templomok, amik nincsenek használatban és látogathatók, egy völgyben vannak, ami tulajdonképpen a falu egyik utcája. Elsőnek egy földalatti várost néztünk meg. Hogy egész őszinték legyünk, nem túl alaposan, mert bár kivételesen nem hagytam a nagyhátizsákban a zseblámpát, nem volt kedvünk szűk alagutakban botorkálni.
Közben bekukkantottunk néhány használaton kívüli házba, meg találtunk egy régi templomot is, ami leszakadt a hegyről, úgyhogy az oltár előtt fekszik az oldalán az oltár kupolája, rajta három angyallal, fejjel lefelé. Az oltár és a kupola közt pedig természetesen egy kupac szar virított. Az elhelyezőjének megbocsátottunk, magam se tettem volna másképp, ha leborul a kupola felettem, bár lehet, hogy nem állt fent egyidejűség.
Beleskelődtünk a Templom mecset ablakán is. Mint a neve is mutatja, régen templom volt, ma mecset. Itt is az történt, mint Kayaköyben, volt néhány görög, akik – vagy inkább akiknek leszármazottai - ma már Görögországban élnek egy olyan faluban, aminek a neve úgy kezdődik, hogy új.
Tettünk még egy kísérletet egy másik földalatti város felderítésére is. Itt volt világítás, úgyhogy egy kicsivel egyszerűbb volt.
Ezek a földalatti városok, nem csak túlzásból városok. Némelyikben akár tízezer ember is kihúzhatta fél évig. A legrégebbiek még a hettita időkből származnak, i.e. 4000 táján kaparták ki őket. Aztán persze használták az őskeresztények is, meg gondolom mindenki, akinek szüksége volt rá. Alapvetően persze mindenki a felszínen élt és gazdálkodott, de ha jött az ellenség, akkor levonultak a föld alá. Ennek a nyomait nézegettük meg. Egymásból nyíló szobák, tárolóhelyiségek, földbe vájt tartályok, kút, meg minden, ami kell. A könnyen járható rész után le kellett mászni egy nem annyira tágas lukon. Itt még megdumáltam G-t, hogy jöjjön le, mert nem erre kell majd kimenni. Lemászott, és miután végignéztük a szobából nyíló termeket, felfedeztük, hogy valóban nem arra kell kimenni, hanem egy aknán kell lemászni, aminek oldalába mélyedéseket vágtak, hogy úgymond megkönnyítsék a lejutást. Erre meg se próbáltam rábeszélni, inkább visszamászott, de én azért tettem egy próbát. A leereszkedés egyébként nem nehéz, viszont az utána következő szakasz kicsit szemét volt. Ugyanis egy kis szobán átmenve egy hasonló aknán kellett volna felmászni, csak ez sokkal szűkebb volt. Rajtam meg ott fityegett a fotóshátizsák, amivel a nagy lukon még lejöttem, de a kicsibe már nem fértem be, úgyhogy nekem is vissza kellett fordulnom, és a földalatti városok feltárását ennyiben is hagytuk. A könyv szerint egyébként hét emelet mély, bár gondolom nem minden szinten van világítás. (G-nek egyébként meggyőződése, hogy az ilyen helyekre leginkább csak pisilni járnak az emberek az utóbbi években, ezért aztán nem szívesen kerül közelebbi kontaktusba semmivel.)
Felmásztunk még egy elhagyatott templomhoz, majd a völgy pereméig kapaszkodtunk, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt, majd kis szusszanás után visszamentünk a falu főterére, hogy buszra szálljunk Aksaray felé. Persze várni kellett egy órácskát, aztán Aksarayban egy másikat, amit viszont ebédszünetként hasznosítottunk. Aksarayból Nevşehirbe mentünk, hogy fogjunk egy buszt Göremébe. És hát mindezt sikerült levezényelni, úgyhogy most itt vagyunk Kappadokya szívében. Ismét a Köse Panzióban szálltunk meg, ugyanabban a szobában, ahol pár éve már aludtunk egy párat.
Utolsó kommentek