Hétre volt állítva a vekker, hogy a fél nyolcas reggeliig kényelmesen elkészüljünk. Ehhez képest a vezetőnk mindenkinél addig kopogtatott hatkor, amíg ki nem nyitotta az ajtót, azzal a hírrel, hogy hétkor reggeli. Boldogok voltunk, ki a fenének kell egy óra a felöltözéshez meg a fogmosáshoz? Még csak össze se kellett pakolni, csak ebéd után kellett elhagyni a szobát, addig még száradhattak a ruháink. A hátizsákot ugyan visszakaptuk, de semmivel nem volt szárazabb, mint este, ami elég érdekes, mert a fűtetlen szobánkban majdnem minden száraz volt már. A fűtés hiánya nem a szálloda takarékosságának jele, itt egyszerűen nincs fűtés, ahogy Tibetben se nagyon.
Az ablakon kinézve egyből láttuk, hogy az esti reményeink valóra váltak, tiszta, napsütéses idő volt. Éjszaka nem láttuk, hogy a falu egy völgyben fekszik, mindkét oldalon havas csúcsú hegyekkel és rengeteg imazászlóval. Ezek mindig szépen, sorban álltak, kék, fehér, piros, zöld, sárga színekben.
A hét órára előrehozott reggeli már háromnegyed hétkor elkészült, vezetőnk nagy lelkesen terelgetett le mindenkit, hogy aztán kiderüljön, hogy hatunknak szántak vagy hat szelet kenyeret lekvárral megkenve, csak hogy többnek tűnjön, apró darabokra vágták. Ekkor még szemérmesen beértük a porcióval.
Újra kocsiba vágtuk magunkat, és vagy két órát zötykölődtünk felfelé, egészen 4000 méterig. Közben vezetőnk elmesélte, hogy milyen gyönyörű és szent tó van egy kicsit messzebb, ahova mi, külföldiek már nem mehetünk. Jó tudni!
A hely, ahol megálltunk, nagyon szép volt, de tulajdonképpen csak az út széle. Innen gyalog indultunk vissza egy kiépített gyalogösvényen, miközben a környező havas csúcsokat bámultuk.
A banya, akinek végighallgattuk már ezer kiselőadását arról, hogy milyen jól bírja, jobban, mint a fiatalok, rövidesen a halálán volt. Nem mondom, szeretnék ilyen fizikai állapotban lenni 68 évesen, de könyörgöm, csípőprotézissel mi a fenének utazik valaki a Himalájába? Sok részvétet nem sikerült kiváltania, az előző nap már mindenkinek megfelelőképpen az agyára ment többek között azzal, hogy hatvankilencszer elmesélte, hogy az indiai telefonszámára 48 darab fizetős SMS érkezett a kriketthírekkel meg egyebekkel, és hogy ez neki belekerült 70 rúpiájába (kb. 1,20 €), de vissza fog menni Darjeelingbe, és visszakéri a pénzét.
Vezetőnk hivatástudata nem engedte, hogy agyonüsse, így belekarolt és hozta utánunk. Mi meg boldogan mentünk a magunk tempójában. Nem volt egy hosszú túra, de a táj nagyon szép volt.
A faluba érve már mindenki nagyon éhes volt, úgyhogy megrohantuk a boltot, ahol természetesen csak csipszet meg csokit lehetett kapni. Mondjuk a csoki nem annyira természetes, a legtöbb helyen nincs. A hegyekben még ugyan lehetne, de ahol nyáron negyven-ötven fok van, meg sok áramszünet, ott a csoki nem éli túl, úgyhogy inkább nem is tartanak ilyesmit.
A terepjárónk is előkerült, hogy visszavigyen Lachenbe ebédelni. Útközben még megálltunk egy-két helyen, hogy fényképezhessünk, illetve egyszer azért, mert lerobbant a kocsi. A
sofőrünk valamit mormolt a gázpedálról, és gyorsan a kocsi alá feküdt, Egy darabig nézelődtünk, miközben a sofőr, mer a vezetőnk nekiálltak a kocsit buherálni.
Élve a lehetőséggel, hódoltam kedvenc hobbimnak, és odaálltam művezetni. Ezt még Marokkóban tanultam, ahol a busz lerobbanásakor a teljes utazóközönség odasűrűlt a motorházhoz és hátratett kézzel, enyhén előredőlve hümmögött, mintha bármit is értene az ékszíjak, csövek és drótok labirintusából. Éppen kezdtem volna elmélyedni a hümmögésben, hogy kicsit zavarjam a már tökig olajos szakértőnket, mikor eszembe jutott, hogy akár hasznos is lehetnék. Ránéztem az adagolószivattyúra, és láttam, hogy a gázbowden az bizony csak úgy a levegőben lóg. Gyorsan szóltam a szakértőinknek, mielőtt leszerelik a gázpedált, hogy a drót másik végével lesz a gond.
Hálásan át is települtek, bár szerszám nem volt. Pontosabban volt nálunk emelő, egy teljes készlet villáskulcs, tartalék gömbcsukló, egy marék csavar, franciakulcs, de fogó az nem.
Hogy, hogy nem, sikerült valahogy lepiszkálni a bowden végét is, így egy kicsit távolabb kerültünk a megoldástól. Találtam egy darab drótot, azt a sofőr kezébe nyomtam. Rá is tekerte a bowdenre, így már nem csúszott le a madzag, amivel végül összekötötte az adagolószivattyúval. Alig fél óra alatt kész is lett a kocsi, mehettünk ebédelni.
Ebben nem volt sok köszönet, szétfőtt zöldséges tésztát kaptunk meg levest, mindkettőből keveset. A leves egyébként különösen pocsék volt, leginkább a tésztaléhez hasonlított, néhány zöldségfoszlánnyal. Ekkor már nem bírtuk, követteltünk még némi kalóriát, amit rizs és zöldség formájában elő is hoztak. Ebből is látszott, hogy a szálloda tulajdonosa spórolni akart rajtunk, de kicsit többet, mint amennyihez pofája lett volna.
Mire eljött a terepjáró felmálházása, a sofőr és a vezetőnk is elfelejtkeztek tegnapi szent ígéretükről, amit még reggel is megerősítettek, miszerint szereznek új ponyvát. Látva a lyukacsos kék vackot, felvetettem a kérdést, de állították, hogy a faluban nem sikerült újat szerezni, de minden rendben lesz. Ezzel én is egyetértettem, csak nem az ő elképzeléseik szerint. Mondtam, hogy jó így, de ha esni kezd, vezetőnk megy a tetőre, a cucc meg jön be. Nevetett, de én nem, sőt megerősítettem, hogy nem poénnak szántam. Mit ad isten, öt percen belül megjelent emberünk egy vadi új ponyvával, amit valahonnan kölcsönkért. Utastársaink kicsit furcsán néztek rám, hogy hogy lehetek ilyen szemét a szerencsétlen sráccal, de mikor előkerült a lyukmentes ponyva, mindjárt meg tudtak bocsátani.
Újabb autókázás következett, az előző napihoz hasonló sebességgel, egészen Lachungig, ahol kicsit keresgélni kellett a szállásunkat, de végül csak meglett. Kezdett az az érzésünk lenni, hogy bármelyikünk lehetne a vezető, mert mindannyian rendelkeztünk akkora tudással és tapasztalattal, mint ő.
Szállásunk nagyon kellemes, boldogan pislogó vízmelegítővel, kilátással a szemközti hatalmas hegyekre, magasan a falu felett, egy zsákutca végén. Aztán pár perccel később az áram kifogyott a drótból, amivel együtt a vízmelegítő is befejezte munkáját. A hőmérséklet egyébként kint és bent egyaránt 15°C. Ennyit számít, hogy majdnem 2800 méter magasan vagyunk.
Vacsora előtt sikerült mindenkinek eldönteni, hogy mégiscsak szeretne feljönni a Zero Pointhoz. Hogy a helyet miért így hívják, azt nem tudom, mindenesetre magasan van, 4800 méteren, ahol ilyenkor még van hó. Azt hiszem, hogy az izraeli brigádot ez győzte meg. Ezután a vezetőnk következett a szarakodásban, ugyanis kitalálta, hogy lehet, hogy nincs elég engedélymásolata, és nem tudunk felmenni. Aztán azzal jött, hogy itt drágább az engedély, ami még kell, így többe kerül, stb. Itt pecsételődött meg végleg a borravalójának a sorsa, mert éreztem, hogy egy nagyon ügyetlen, rutintalan lehúzás készülődik. Ő is érezhette, hogy ezt még gyakorolnia kell, mert perceken belül megoldódott minden, és az ár is visszaállt az eredeti szintre.
Jöhetett a vacsora, ha nem is gyertyafénynél, de egy akkumulátoros lámpa mellett. Lényegesen jobb volt, mint a tegnapi.
Utolsó kommentek