Tiny Little Big Thing

Menet közben csak az út szélét lehetett látni, esetleg néha lepillanthattunk a völgybe, valamint ha az ember a végletekig kihasználta gerince rugalmasságát, felsandíthatott a hegyekre. Egyszer aztán egy ilyen kisandításnál a Kanchendzonga sandított vissza ránk, úgyhogy meg is állítottuk a kocsit, hogy csináljunk pár képet, meg egyáltalán, hogy megnézzük kiegyenesedve is. Ez a hegycsúcs a harmadik legmagasabb a világon, a K2, illetve az Everest után. Idefelé is erre jöttünk, de vagy nem nézett pont senki arra, vagy a felhők takarták el.

Pár perc után továbbindultunk, de nem mentünk túl sokat, egy kávézónál megálltunk, ahonnan talán még jobb kilátás nyílt a csúcsra. Vezetőnk alapvetően nem állt a helyzet magaslatán, sőt erősen úgy tűnt, hogy szeretne minél előbb visszaérni. Fel is tette a kérdést, hogy útközben ebédeljünk, vagy majd Gangtokban, mivel úgyis visszaérünk délre.

A visszaérkezés időpontját nem tudom, hogy honnan találta ki, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy délig nem teljesíthető a táv, még akkor sem, ha nem állunk meg sehol. A megállás nélküli autózás meg eleve nem szerepelt a terveink között, így is leginkább folyamatos autózás volt az egész út.

Miután megszavaztuk, hogy együnk Gangtokban, mégis inkább megálltunk ebédelni ugyanazon a helyen, mint idefelé. A kaja is ugyanaz volt. Vezetőnk megint eljátszotta, hogy megkérdezte mit kérünk, de nem tudta, hogy mi van. Mint kiderült volt csirke curry, vagy zöldség. Az utóbbi ugyanaz volt, csak csirke nélkül.

Ezután letérve a főútról felkanyarodtunk egy kolostorhoz. Sajnos a nevét nem tudtuk meg, ahogy azt sem sikerült kideríteni, hogy melyik szektához tartoznak a tibeti buddhizmuson belül.

A kolostor ugyan nem volt nagy, vagy különösebben érdekes, legalábbis a tibeti társaihoz képest, de legalább volt benne élet. Szerzetesnövendékek hajkurászták egymást az udvaron, az idősebbek éppen fákat ültettek, vagy építettek valamit.

Feltűnt, hogy az egyik gyereknek hosszú haja van. Egész lányos arca volt, ami a hosszú hajjal együtt mindenkit összezavart. Kiderült aztán, hogy ő valamelyik rimpoche reinkarniációja. Ettől vezetőnk láthatóan megzavarodott, és valamit arról habogott, hogy lehet, hogy megáld minket. Láthatóan a srác éppen nem volt áldós kedvében, inkább céltalanul ténfergett. Szívesen csináltam volna róla is egy képet, de a többi szerzetesre való tekintettel mégse mentem utána. A novíciusok viszont örömmel álltak modellt, és nagyon jót kacarásztak rajta, hogy én köszöntem meg a képet.

Hogy több látványossággal töltsük meg a hazavezető utat, megálltunk egy történelmi emlékhelyen, ahol Sikkim ősi lakói a lepchák és a kevésbé ősi lakói, a bhutiák kötöttek vérszerződést, hogy onnantól kezdve ne egymást gyilkolják, hanem valamely harmadik felet. A szerződés a mai napig érvényben van, ugyanis határidejének többek között a Kanchendzonga létezésének végét határozták meg, és hát pár órával korábban láttuk, hogy a hegy jól van, és növekszik, ahogy az egész Himalája teszi. India meg egyszer szépen el fog tűnni alatta, bár ez még elég sokára lesz, tekintve, hogy a lemeztektonika nem egy kapkodós dolog.

A szövetségkötés helyén egy sziklát állítottak, bár pontosan nem lehet tudni, hogy melyiket, mert van egy egész kupac. Mellette áll valami betonasztal vagy oltár, először azt mutogatta a vezetőnk, de fel kellett rá hívnunk a figyelmét, hogy egyik érintett nép sem ismerte a vasbetont akkoriban.

Innen már tényleg nem volt más hátra, mint visszakocsikázni. A város határában még megálltunk a Tashi kilátónál, de addigra előkerült a pára, így sokat nem láthattunk a völgyekből, a hegygerinc egyik oldalán Gangtok városa terült el, a másikon meg az út, amin jöttünk északról.

A terepjáró a parkolóházban rakott le minket, ahonnan indultunk. Mielőtt kiszállhattunk volna, még gondosan megfordult a tök üres épületben. Ehhez bekanyarodott a legtávolabbi zugba, majd az oszlopok közt három-négy tolatással fordult meg. Lehet, hogy azért kellett bemenni a legszűkebb helyre, hogy senki ne lássa a bénázást.

A szállodában volt üres szoba, amit ki is vettünk. Nem egy palota, de egy éjszakára megfelelt.

Vacsorázni leballagtunk a közeli étterembe, ahol döbbenten tapasztaltuk, hogy a wifinek se híre, se hamva. Magyarázat nem nagyon volt, csak valami olyasmit makogott a pincér, hogy hát nem érte meg. Nagyon nem értem, mert amíg volt, addig volt vendég, most meg üres volt a hely. Nagyjából azért, mert a kiszolgálás eléggé átlagos, a kaja viszonylag gyenge, az árak viszont az átlag felettiek. Mi is csak net miatt jöttünk.

Persze kavarás azért még volt, mert az izraeli páros akart még találni valakit, hogy tovább osztódjon a költség, az ötödik utas, egy német öregasszony meg nem tudta igazán eldönteni, hogy most akkor tényleg akar jönni, vagy sem. Mindenesetre mi döntöttünk: megyünk, aztán lesz, ami lesz. Azt viszont leszögeztük, hogy mi nem utazunk a csomagtartóban kialakított üléseken.

Megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk, hogy tisztázzuk, hogy akkor hányan is vagyunk. Mi addig elmentünk bevásárolni. Például G órájának új szíjra volt szüksége, mert a „Genuine leather” feliratú, amit Mumbaiban vettünk két hónap után eltört. Genuine műanyagállatról nyúzhatták az alapanyagot. Vettünk egy ugyanolyat, úgy számoltuk, hogy ennek már hazáig ki kell húznia. Vettünk fogkefét is, és körülnéztünk, hogy mi a helyzet pulóverfronton, mert felfelé megyünk, ha minden jól megy néhány ezer méterrel feljebb. Végül nem vettünk pulóvert, ami azt jelenti, hogy hideg lesz.

Mire mindet elintéztünk, éppen ideje volt visszamenni, hogy kiderüljön mi a helyzet. Nos, öten megyünk, bár az izraeli srác erősen húzta a száját a költségek miatt. Én is költségérzékeny vagyok, de ha az ember mindenre sajnálja a pénzt, akkor jobb otthon maradni, bár lehet, hogy nem olcsóbb.

Kicsit már mászkáltunk, aztán kínkeservvel találtunk egy taxit, ami felvitt az Enchey kolostorhoz. Először úgy gondoltuk, hogy elsétálunk, de mikor összenéztük a térképet a hegyekkel, akkor rájöttünk, hogy a sétát inkább lefelé szeretnénk megcsinálni.

A kolostor nem nagy, pláne azok után, amiket Kínában láttunk, de azért szép. Fotózni természetesen szigorúan tilos volt, pedig szép falfestmények voltak, rengeteg koponyával, levágott fejjel, keselyűk által eszegetett emberrel, meg nagy agyaras démonokkal.

Megpörgettük a környék összes imamalmát, reméljük, segít, biztos szükség lesz rá valahol. Lefelé a tervek szerint gyalogoltunk. Kiderült, hogy a séta sokkal kellemesebb, mint amilyennek képzeltük, ugyanis itt van járda, meg a gyalogút levágja a nagy kanyarokat.

Beültünk vacsorázni, és mellesleg internetezni a tegnap helyre. Közben elkezdett ömleni az eső, ami meg is határozta, hogy akarunk-e bármi egyebet csinálni. Amúgy nem akartunk.

Egyébként meg boldog születésnapot!

Aztán hatkor elkezdett óbégatni a szálloda egyik tulajdonosa az ajtónk előtt. Erre felébredtem, de igazából csak azért, mert G felkelt és kiment elkussoltatni. Azt gondolná az ember, hogy a vendég ilyen kívánsága, - pláne az ilyen magától értetődő és könnyen teljesíthető –, az parancs. Háromszor kellett szólni, hogy fél percre elhallgasson.

Van még mit fejlődni a kiszolgálás terén is ebben az országban. Ha kérünk valamit, akkor azt vagy megcsinálják, vagy nem. Általában a második. Ugyanis ha a feladat végrehajtása előtt kapnak más ingert, akkor a korábbit elfelejtik. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak olyanokra, hogy a pincér ugyan hozzon már kanalat is leveshez, vagy kapcsolják fel az áramot a szobánkban (sok helyen a recepcióról is le lehet kapcsolni a bojlert, a légkondit, mert az sokat fogyaszt).

Végül nem volt más választásunk, felkeltünk, de jól is tettük, mert perceken belül ütvefúróval kezdtek dolgozni a szomszédban, valamint bekopogott a recepciós, és barátságosan érdeklődött, hogy „today check out?”. Neked is pálinkás jó reggelt! Percekkel később kijelentkeztünk és az összes cuccunkkal elvonultunk reggelizni, majd tovább a város azon részébe, ahonnan Gangtokba mennek a terepjárók.

Mielőtt odaértünk volna, le is szólítottak, és már pakolták volna a cuccainkat a tetőre. Valamiért ilyenkor nagyon serények, és képtelenek kivárni, hogy ráhúzzuk a tokot a zsákokra. Hely megint csak a csomagtartóban volt, ahol két ülés van hosszanti irányban. Egyszerűen remek hely! Kilátni nem lehet, mert a padló itt sokkal magasabb, mint az utastérben, cserében minden bukkanót kétszeresen érezhetünk. Mikor még csak kiálltunk a parkolóhelyről, már akkor megjegyeztem, hogy remek sofőrhöz van szerencsénk. Vannak ugyanis ezek a fiatal kölkök, akik valahonnan szereztek jogsit, és most sofőrként dolgoznak. Valószínűleg mindegyikük meg van róla győződve, hogy ha a Tatánál jobb verdát tolnának a segge alá, akkor lealáznák a rally nagyjait. Sportos vezetési stílusuk egyébként a padlógáz-padlófék váltogatásából, valamint a kormány hirtelen rángatásából áll.

Mikor kiértünk a város abszolút dugójából, egyből érzékelhetővé vált a sportos stílus, amit nagyra értékeltem a csomagtartóban ülve. Vezetni csak az út közepén tudott, ha valami jött, félrerántotta a kormányt, majd utána rögtön vissza is, mert mint említettem, vezetni csak középen. Ez akkor is igaz volt, ha egymás után öt autó jött szembe. Nyilván ilyenkor öt flikk-flakkot csináltunk. Persze a burkolat minősége finoman szólva is szar volt, amit néha fekvőrendőrökkel tarkítottak, teljesen érthetetlen módon, ezek előtt satufékkel lelassítottunk, majd utána rángatósan sportos váltásokkal kigyorsítottunk.

Elsőként a mellettem ülő srác mutatta meg, hogy mit evett, diszkréten a padlóra pakolt. Rövidesen csatlakoztam hozzá, bár ha már volt lehetőség, hát kihúztam az ablakot és zöldséges momóval végigokádtam a kocsi oldalát. Apró elégtétel. Már nagyon-nagyon régen nem hánytam autóban, szinte már hiányzott. Mivel az elmúlt évben igen sok hasonló úton autóztunk, és nem átalltam néha aludni is, miközben a fejem jobbra-balra billent, bármiféle rosszullét nélkül, azt hiszem nem bennem volt a hiba.

Gangtokban a szokásos helyen raktak ki minket, vagyis a fene tudja hol, a város szélén. Ez a legjobb eset, ilyenkor aztán lehet találgatni, hogy hol is lehetünk, illetve merre is kéne indulni. Első lépésként az ember iránytűért nyúl. Most is így volt, elindultunk északnak, feltételezve egy szimpatikus pontot a térképen, mint tartózkodási helyet. Néhány liter kiizzatása után revideáltuk álláspontunkat, és arra jutottunk, hogy még csak most vagyunk azon a ponton, ahol induláskor gondoltuk. Újabb pár száz méter után rájöttünk, hogy nem, máshol vagyunk, de még kevésbé közel a célhoz. Persze végig felfelé másztunk, mert Sikkim már csak ilyen, tele van Himalájával. Feladtuk ambíciózus terveinket, és úgy döntöttünk taxival megyünk. Persze ilyenkor mind visszahúzódik valami titkos földalatti üregbe, szóval taxikeresés közben olyan közel kerültünk a célhoz, hogy már mehettünk akár gyalog is. Na, egyébként így kell csinálni az egészet: apró lépésenként. Körülutazni Ázsiát nagy falatnak tűnik, de valójában mindig csak egy kicsit kell menni.

Persze a szállodában nem volt hely. Elindultam az utcában, hogy végignézzem az összes többi szállást is, de egy nyomorult szobát találtam csak, azt is irreális áron. Vagy tíz szálloda meglátogatása után kiderült, hogy a másik irányba indulva rögtön az első helyen lett volna szoba. Nem egy luxuslakosztály, nem is olcsó, de legalább valami.

Gyors evés után elindultunk túrát szervezni. Sikkim egy spéci hely Indián belül. Egyrészt egy nagyon kicsi állam, másrészt engedély kell a meglátogatásához. Ez valójában puszta formalitás, hiszen akár belépéskor is kiállítják a papírt. Ezzel viszont Sikkimnek nagyjából egyötödét lehet meglátogatni, ha kicsit északabbra akar valaki menni, ahhoz már csoport kell – két fő az már csoport -, meg újabb engedély. Persze a legtöbb terület még így sem látogatható. Vannak helyek, ahova hosszas szervezés után lehet expedíciót indítani, de a tibeti határ közelébe még az indiaiak sem mehetnek, csak ha katonai egyenruhában vannak. Ennek az az oka, hogy Indiának nemcsak Pakisztánnal vannak határvitái, hanem Kínával is, sőt azt hiszem Myanmar határait is vitatják. Alapvetően Kína igényt tart Sikkimre, mivel az Tibet része volt, és minden, ami Tibet, az Kína. Ennek a viszonynak megfelelően a határt nem is lehet átlépni, illetve helyiek, akiknek van kereskedő igazolványa, átmehetnek a határ túloldalára üzletelni, de ez igazából nem jelent beutazást.

Végigjártunk jónéhány túraszervezőt, de komoly eredményeket nem tudtunk felmutatni. Egyikük sem érdekelt abban, hogy csoportokat szervezzen, jó nekik az is, ha kettesével mennek az emberek. Annyit mindenesetre kiderítettünk, hogy melyik cégek olcsók, vagy inkább kevésbé drágák.

Átmenetileg felhagytunk a kutatással, és elmentünk vacsorázni. Kellemesen elüldögéltünk az étteremben, már csak azért is, mert ingyenes wifivel szolgáltak, amire még nem volt példa Indiában.

Alapvetően Sikkim nem is India. Gangtok nem mocskos, nem akarják folyamatosan elütni az embert, és ha dudálnak is, csak ésszel teszik. Van járda, amin tényleg gyalogosok közlekednek. Sőt, a város közepén sétálóutca van padokkal, virágokkal, üzletekkel! Fel-alá sétálgatunk, alig bírtunk elszakadni a helytől.

Miközben leveleket olvasgattunk, meghallottuk, hogy a szomszéd asztalnál ülők is északnak tartanának, ha nem kellene egy egész kocsit kifizetniük. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy egyesítjük erőinket, és reggel találkozunk, remélhetőleg megerősítve még legalább egy emberrel. Ők szerettek volna egy hatfős csoportot, mi meg nem. Az ugyanis azt jelenti, hogy valakinek a csomagtartóban kell utaznia.