Reggel újra össze kellett pakolnunk, a nagy klímaváltozások mindig ezzel járnak. Eddig felül voltak a pulóverek, most mehettek alulra. Újra meg kell szokni, hogy tizenöt helyett harminc fok van.
A szálloda előtt leintettünk egy taxit, hogy a terepjárókhoz vigyen. Most láttuk csak, hogy mikor Darjeelingből jöttünk, milyen sokat gyalogoltunk, ráadásul felfelé. Nem is akármennyire, mert a szállodától végig leállított motorral gurult a taxink, csak az utolsó ötven méteren kellett beindítani, hogy felmenjen a bekötőúton.
Nem nagyon vannak buszok a környéken, terepjárók bonyolítják a forgalmat, mégis pont akkor érkeztünk, mikor indulni készült egy busz Siliguriba. Nem sokat tűnődtünk, azonnal a buszra szavaztunk, abban ugyanis akármilyen kényelmetlenek meg kicsik is az ülések, egy ülésen egy ember ül, a terepjárókba meg néha annyi embert zsúfolnak be, hogy jöhetne a Guinness bizottság. A sofőr mellett például általában még három utas ül. Ez azt jelenti, hogy az egyik ember a lába közé veszi a sebességváltót. Kicsit bizarr, mikor a sofőr ott kotorászik.
Hátizsákjaink mentek a tetőre, ami miatt megint aggódtunk egy keveset, mert az időjárás nem volt túl bíztató.
Könyvünk szerint a buszok csak öt óra alatt teljesítik a távot, amire a terepjáróknak négy óra is elég, de ez sem volt megfelelő érv a tömegnyomor mellett. Utólag egyébként kiderült, hogy mégcsak nem is volt igaz a hír, kereken négy óra alatt Siliguriba értünk.
Közben sokszor nem álltunk meg, csak Sikkim határánál, ahol nekünk le kellett adni a Sikkim engedélyünket – hivatalos nevén inner line permit – és beírták az útlevelünkbe, hogy kiléptünk.
Siliguri nem egy szép vagy érdekes város, aki itt megáll, az átszálló utas. Mi is azért jöttünk, mert ez az utolsó olyan város a nepáli határ előtt, ahol van szállás. Szokás szerint a buszállomás környékén néztünk körül. Az első hely kicsit drágábbnak bizonyult az ízlésünknél, de aztán találtuk egy megfelelően olcsó, de még nem teljesen mocskos szobát. Pénzváltó is volt a szomszédban, így megváltunk maradék indiai rúpiánk nagy részétől, helyette nepáli rúpiát vettünk. Érdekes módon az árfolyam is rendben volt.
Egy egész jó helyet találtunk a közelben, ahol normális áron normális kaját adtak. Régen volt már az, hogy csirke címszó alatt nem farhát került a tányérra. Indiai tartózkodásunk során eddig mindig egy szétbaltázott combízület, váll vagy farhát jutott nekünk, maga a comb vagy a mell soha.
Amíg ettünk, a ruháink egy vödörben áztak, igen felgyülemlett a koszos cucc. Evés után aztán G nekiállt kitaposni belőlük a mocskot. Mérhetetlenül dzsuvás lesz az ember ruhája akár egy nap alatt is, és gondolom senki nem él abban az illúzióban, hogy minden nap tisztát veszünk fel. Szobánk innentől be volt hálózva szárítókötéllel, és a ventillátor is teljes erővel forgott. A szabályozója amúgy is nagyon szofisztikált műszer volt, 0-4-ig állt, 5-ösön teljes fordulatra kapcsolt.
A száradó ruhák alatt én közben próbáltam behozni a lemaradást és megírtam, mi is történt az elmúlt napokban. Legalábbis amíg bírtam cérnával.
Közben elkezdett szakadni az eső. Alig vártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, és elmehessünk enni. Vittük a laptopot is, hogy utána internetet keressünk, de nem nagyon reménykedtünk, mert vacsora közben az eső elkezdett újra ömleni, majd nem sokkal később még rá is kapcsolt. A vacsoránk végére aztán elállt.
A közelben találtunk internetet is, így nem kellett gyalogolni egy kilométert, mint ahogy a térképünk alapján eredetileg gondoltuk.
Este a kevéssé száradó ruhák alatt feküdtünk le, bízva benne, hogy reggel el lehet majd őket rakni. Természetesen a ventillátor továbbra is teljes fordulaton üzemelt, annak ellenére, hogy nekünk nem lett volna rá igényünk.
Utolsó kommentek