Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

47857 km, Ko Lipe

2010.01.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egy kávé után elindultunk a parton, minden különösebb cél nélkül. A nap ragyogóan sütött, a tenger kék volt, a homok fehér. Mikor elértük a homokos strand végét, búvárszemüveget béreltünk, és letáboroztunk egy kis öbölben, amiről kijelentettük, hogy a mi strandunk. Pár percen belül érkezett egy olasz páros, onnantól már nem volt már annyira a mi strandunk, bár azt hiszem, nem zavartuk egymást különösebben.

Néha úsztunk egyet, megnézni, hogy mégis mit csinálnak a halak, összeszedtünk pár csigát, kagylót, koralldarabot, olvasgattunk, és csendben leégtünk. Hiába kentük magunkat, hiába hevertünk az árnyékban, a víz tetején lebegve így jár az ember.
Érdekes módon G járt rosszabbul, pedig ő mindig alaposabban bekeni magát, mint én. Lehet, hogy az én bőröm már feladta, és inkább le sem ég, hiszen úgysem tanulok belőle.

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47856 km, Ko Lipe

2010.01.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A nap azzal kezdődött, hogy úgy hajnali kettő körül végre elaludtunk, majd úgy folytatódott, hogy fél hatkor felébredtünk. Vonatunk meglepő módon pontosan érkezett Hat Yaiba, reggel fél hétkor. Kilépve a vonatból azonnal ránk talált egy felhajtó, aki utasokat keresett Pak Barába. Mivel mi is arrafelé tartottunk, meghallgattuk az ajánlatát és el is fogadtuk. Megvettük jegyet a minibuszra Pak Barába, majd onnan speed boatra Ko Lipére. Az út teljesen eseménytelen volt, de az is lehet, hogy csak átaludtam. Nem értem, hogy miért tudok egy minibuszban ülve aludni, ha a vonaton fekve nem sikerül.

Kipakolva a cuccainkat megkezdődött a szokásos thai kavarás, amiben szerintem semmi logika nincs. Ha az ember meg akarja érteni, hogy mit csinálnak, akkor garantáltan elbukik és csak ideges lesz, meg aggódni kezd. Jobb hagyni, játsszanak csak!
Először is beszedték a jegyeket, majd bilétákat osztottak helyettük. Persze villámgyorsan belekeveredtek, hogy kitől szedték be a papírt, és kinek adtak már bilétát. Aztán matricát is adtak, hogy ragasszuk magunkra, így jól látható, hogy hova tartozunk. Utána a csomagokra raktak különféle címkéket, aztán egyetlen oldalkocsis motorral átszállították őket a kikötőbe, ami nem volt messzebb ötven méternél. Itt először is jegyet kellett venni a nemzeti parkba, mivel úgy néz ki, Ko Lipét is bevonták a területbe. Gondolom, ezzel a lépéssel megnégyszereződött a látogatók száma. Aztán ellenőrizni kellett, hogy a csomagjainkat tényleg áthozták-e és meg kellett mondani hova megyünk, hogy a cuccot úgy rakják be. Felmerül a kérdés, hogy mire szolgáltak a matricák?!
A hajó, vagyis speed boat gyakorlatilag egy nagy motorcsónak, vagy ötven üléssel, meg négy baromnagy motorral. A hátizsákjainkat szépen beadogatták, azokkal a flegma mozdulatokkal, amivel dolgozni szoktak az emberek. Folyamatosan azt vártam, hogy valamelyiket beleejtik a vízbe, csak abban bíztam, hogy ez kivételesen nem a miénk lesz. Sikerrel vették a bepakolás akadályát, jöhettek az emberek. Szigorúan a biléta sorszáma szerint beszállhattunk, hogy aztán oda üljünk, ahova szeretnénk.
Az út elvileg másfél óra, gyakorlatilag kettő, ami bruttó kettő és fél. A kikötő elhagyása után a playboynak öltözött „kapitány” rátolta a gázkarokat, és innentől 55 km/h sebességgel hasítottunk a szigetünk felé. Közben megálltunk még Ko Tarutaon, de nagy fel- és leszállás nem volt.
Ko Lipe partja mellett egy úszó stéghez kötöttünk ki, kb. száz méterre a parttól. Itt nagy transzparens hirdette, hogy a helyi hajósok támogatása végett innen helyi hajóval kell menni, ami bárhova elvisz a szigeten, viszont plusz 50 baht, avagy lehet partra úszni. Ezt mondjuk az elején marhára nem mondták. Az összeg ugyan nem nagy, de kulturált országokban ilyet azért nem csinálnak. A stéget egyébként jól láthatóan nem annyi ember és cucc számára alakították ki, mint amennyi a hajókból általában kiszáll, úgyhogy hegyén-hátán álltak a csomagok meg az emberek, míg mindenkinek sikerült beszállnia egy csónakba. Mindez fájdalmasan lassan zajlott.
Végre partot értünk a botrányosan fehér homokon, a pofátlanul kék víz szélén, amin hajók lebegtek, mintha nem is a vízben volnának, hanem felette.
Az információs iroda tanácsára átsétáltunk a sziget túloldalára, ahol találtunk is egy kellemes bungalót, helyi viszonyok szerint olcsón, ázsiai viszonyok szerint drágán. Viszont a tenger csak egy lépés, úgyhogy ki is mentünk a partjára.
Úsztunk egy kicsit, de tényleg csak módjával, aztán építettünk egy csodálatos homokvárat, ha már ilyen sok homok van. Meg kell, hogy mondjam, várépítéshez nem a legjobb alapanyag, de tényleg szép. A várunk udvarát beültettük korallfákkal, aztán ledőltünk olvasni, ami nálam elég gyorsan átcsapott alvásba. Figyelmetlenségemet kihasználva a környék kutyái porig rombolták a várat. De tényleg, csak azon ugráltak! Nem mintha nagy csapás lett volna az öt perc alatt felhúzott palota elvesztése. Azt tervezzük, hogy az elkövetkező napokról még ennyit sem tudunk majd írni.

 

Címkék: thaiföld ko lipe

47231 km, Úton

2010.01.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel kinyargaltunk az állomásra, és ahogy ígérte a fickó, válogatni lehetett a jegyek között. Az esti vonatra vettünk jegyet, hálókocsiba, mivel az út legalább tizenkét óra Hat Yaiba. A jegyek birtokában aztán visszamentünk a szállodába és kijelentkeztük, a cuccokat a recepción hagyva. Sokmindent nem lehet Hua Hinben csinálni, így kimentünk a strandra, bár a fürdést elnapoltuk zuhanyzó hiányában. Nem tartozik a legszebb élmények közé a fél napos vonatozás sós ruhában.

A homokban ülve mindketten kiolvastuk a könyvünket, aztán vacsoráztunk, majd kiballagtunk az állomásra. A vonat persze késett, mert mindig késik. Már sötét volt, mikor felszálltunk. A kalauz gyorsan átalakította az üléseinket ággyá, amin még ülve megettük a bevásárolt pótvacsorát, aztán ledőltünk.
A kocsi elrendezése valószínűleg annak köszönhető, hogy a vasút nyomtávja itt kisebb, ezért a vagonok is keskenyebbek. Az ülések olyan elrendezésben voltak ugyan, mint a magyar vonatokon, és a számozás alapján is ugyanannyi utasnak szánták őket, jóval keskenyebbek voltak annál, hogy kényelmesen két ember elférjen rajtuk egymás mellett. Ággyá alakítva viszont elég szélesek voltak egy embernek. Én a felső lehajtható keskeny vackon kaptam helyet, de ez nem nagyon befolyásolta az éjszakai boldogságomat.
Az alvásból nem lett sok, mert a lámpák teljes erővel világítottak. Ugyan ez a hálókocsi teljesen más volt, mint az eddig megszokottak, le lehetett függönyözni az ágyakat, de ez sem segített. Üveges szemekkel zakatoltunk át a következő napba.

 

Címkék: thaiföld úton

46908 km, Hua Hin

2010.01.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel, immár teljes harci díszben megint a buszállomás felé tartottunk, bár meg sem fordult a fejünkben, hogy gyalog menjünk. Először egy oldalkocsis motor akart elvinni negyvenért, aztán biciklis riksák harmincért, de nyilván ebből kettő kellett volna. Végül egy pickuppal mentünk negyvenért. Én nem értem, hogy mi határozza meg az árat, csak a távolság? Azért ha két ember és két nagy, illetve két kicsi hátizsák felzsúfolódik egy oldalkocsira, az nem ugyanaz, mintha egy pickup vinné mindezt.

Hua Hinbe szerettünk volna eljutni, de nem volt közvetlen járat, úgyhogy Petchaburiba mentünk először. A helyiek persze csak Pethburinak hívják, hogy jól összezavarjanak. Két órát pattogtunk a busz hátuljában, hogy aztán megtudjuk, innen sincs busz Hua Hinbe, el kell mennünk Cha’amba, hogy ott átszálljunk, viszont Cha’amba sincs busz a buszállomásról, hanem el kell menni valahova és onnan mennek buszok. Itt teljesen elvesztettük a fonalat és inkább követtük egy srácot, akivel felszálltunk egy buszra, amiről aztán negyed óra, vagyis másfél kilométer után leszálltunk, onnan mentek ugyanis a minibuszok. A minibusz elvileg kényelmesebb, meg gyorsabb, meg jobb, viszont egyáltalán nincs csomagtartója, ami azt eredményezte, hogy a cuccok az út nagy részét egymás hegyén-hátán, illetve az én térdemen töltötték. Annyira nem volt luxusutazás. Cha’amban aztán sofőrünk közölte, hogy ez itt Cha’am, lehet kiszállni. Mikor a jegyet vettük, a maca azt mondta, hogy szól a sofőrnek, hogy hova akarunk menni. Hát, vagy azt mondta, hogy Cha’amba, vagy a sofőrt nem érdekelte, mert kirakott valahol az út szélén, aztán viszlát. Jó is, mikor egy városban térkép nélkül kell kitalálni, hogy hol lehet a következő buszra felszállni. Bepróbálkoztunk egy-két emberrel, de nem jutottunk sokra. Végül egy ladyboy jött segítségünkre, aki megmutatta az irányt. Persze közben megkérdeztünk még pár embert, végül egy kávézó tulajdonosa elgondolkozott és kiagyalt egy remek win-win stratégiát. Minket leültetett egy kávéra, ő meg elmotorozott és szólt a minibusz sofőrnek, hogy majd kanyarodjon arra. Így is lett, aminek nagyon örültünk.
A minibusz az ígért időpontban meg is érkezett, még a csomagoknak is talált helyet a sofőr az első ülésen, és mehettünk is összeszedni a többi utast. Meglepetésünkre csupa fiatal lány szállt be különböző helyeken. Kicsit az volt az érzésünk, mintha esti műszakra mennének a lányok, de a külsejük nem felelt meg az ilyen jellegű munkához. Nem a szépségük, hanem a felszerelés.
Természetesen megint egy ismeretlen helyen raktak ki, ahonnan találomra indultunk el egy irányba. Utcanév vagy felismerhető dolog, ami a térképen is rajta lett volna, egy sem volt. Szerencsére kiderült, hogy jó irányba indultunk, és szállást is találtunk, habár brutálisan túlárazottat. Hua Hin volt az első thai nyaralóhely, akárhanyadik Rama utasítására építették, és a mai napig itt van a királyi nyaraló. Szóval ez itt a thai Monte Carlo. Ez alapvetően két dologban nyilvánul meg: az árakban, meg abban, hogy az éttermekben van terítő. Az árak jobban fájtak.
Hogy szép sorjában intézzük dolgainkat, először jegyet vettünk az esti thai boksz meccsre. Itt meglepő módon kedvezőbb a jegyár, mint Bangkokban. A terem meglehetősen kicsi, de ez lényegtelen.
Innen a vasútállomásra mentünk, hogy jegyet vegyünk másnap estére, de nem jártunk sikerrel, összesen egy hely volt, de megnyugtattak, hogy mindig mondanak le helyeket, menjünk vissza másnap tíz körül.
Ezekután elmentünk vacsorázni. A kiválasztott helyen épp a széket próbáltam kirángatni, ami teljesen beragadt az asztal alá, mikor elengedtem a hátizsákom pántját, hogy két kézzel próbálkozzak, megfeledkezve arról, hogy már kikapcsoltam a csatot, hogy levegyem. A fotóscucc nagy nyekkenéssel landolt a betonon. Isten és minden szentjeinek nevét felemlegettem, nem éppen dicsőítés céljából. Vacsora után a szobánkban kiderült, hogy nem teljesen ok nélkül, a teleobjektív fókuszmotorja kicsit megreccsent. Működik ugyan, de csak kínkeservvel, nyögve állít élességet. Remek!
A bokszmeccs kilenckor kezdődött. A szerencsejáték Thaiföldön tilos, így fogadások nem mentek, legalábbis nyíltan nem, dohányozni tilos volt, úgyhogy az alvilági illegális meccsek helyszínére emlékeztető terem füsttel sem volt tele, de egy sört azért vettünk. Igazából nem is egy meccs volt, hanem öt. A székeken ülő nézők szinte kizárólag turistákból álltak, eltekintve a néhány jelenlévő úgynevezett „thai girlfriendtől”. Az első két meccsek fiatalabb korosztály vívta, és egyáltalán nem csak turistáknak szóló bemutatót tartottak. A ring aljában, a nézőtérrel szemben persze megtelt a hely thaiokkal, akik lelkesen ordították a jótanácsaikat, szóval megvolt a hangulat. Mindkét meccs idő előtt véget ért. A második comb KO-val ért véget, ha lehet ilyet mondani. Konkrétan úgy combon rúgták a srácot, hogy percekig nem tudott felkelni.
A harmadik meccs két gyereké volt, életre-halálra. Hát lehet, hogy kicsik és még tapasztalatlanok voltak, de igen komolyan vették a harcot. Alapvetően a végén inkább a vesztessel éreztem együtt, mint a győztesnek örültem. Szegény kissrác kapott egy komoly gyomrost, az edzője szedte fel a padlóról és nyújtotta kicsit meg, hogy enyhüljön a fájdalom.
A két utolsó meccset már megfontoltabb felek vívták, ennek megfelelően nem is volt olyan látványos, bár itt is volt adok-kapok, meg fejberúgás fröccsenő izzadtsággal.
Ha a bokszolók nem is annyira, mi jól szórakoztunk.

 

 

Címkék: thaiföld hua hin

46679 km, Kanchanaburi

2010.01.01. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Ugyan rengeteg ellenállhatatlan ajánlat volt a piacon, mi mégis úgy gondoltuk, hogy az Erawan vízesés meglátogatását sokkal kevesebből is ki lehet hozni, mint amennyiért egy ilyen utat reklámoznak. Főleg, hogy a hirdetett kirándulások általában magukban foglaltak még ezeregy dolgot, ami minket annyira azért nem érdekelt, hogy pénzt adjunk érte.

Az egyik ilyen dolog a Hellfire, vagyis Pokol tüze hágó meglátogatása volt. Ez egy elég kegyetlen szakasza volt a halálvasútnak, amit a japánok építettek, pontosabban építtettek a hadifoglyokkal. Ennek a vasútvonalnak a része a híd a Kwai folyón is. A filmet gondolom, nem kell bemutatni, a lényeg az, hogy a híd megépítése KISZ építőtábor volt a többi szakaszhoz képest, ahol gyakorlatilag puszta kézzel építettek hatalmas töltéseket, illetve vágták a sziklába a vasútvonal helyét. A gyilkos szakaszok legkegyetlenebbike volt ez a Hellfire hágó. Szép dolog meglátogatni, de egészen őszintén azon kívül, hogy rengetegen belehaltak az építésébe, nem túl látványos. Olyan ez, mint meglátogatni a Don kanyart, ott is csak egy folyó van ma már.
Szóval kislattyogtunk a buszállomásra, ami nem volt közel. Menetközben megtekintettük, ahogy elsuhan a busz, ami nekünk is jó lett volna. Így aztán egészen sokat vártunk a következő indulására. Indulás után nem sokkal kiderült az is, hogy nem kellett volna annyit gyalogolnunk, simán felszállhattunk volna közelebb is. Végül legalább a nemzeti park bejáratáig elvitt, ahonnan nincs messze a vízesés.
Egyébként a vízesés kifejezés nem teljesen pontos, mert a völgy hosszában hét vízesés van, pontosabban hét akkora vízesés, amit már számon tartanak, meg egy csomó kis zúgó. Mi gyakorlatilag egy menetben felloholtunk a legfelsőhöz, majd onnan ereszkedtünk szépen lefelé. A vízesések és zúgók a Szalajka patak Fátyol vízesésére emlékeztetnek, ugyanúgy kirakódnak az ásványi anyagok és medencéket képeznek.
A legfelső vízesés is ilyen sziklákon folyik le, jó magasról. A völgy tetején viszont látszott, hogy régen ennél jóval nagyobb vízesés volt itt, csak azóta már talált magának egyszerűbb utat a víz. Most már csak a kirakódott, legalább negyven méter magas kúp emlékeztet arra, hogy hajdan ott ömlött lefelé a víz.
G azonnal nekivetkőzött a fürdéshez. Természetesen felkészülve érkeztünk, fürdőruhával, törölközővel felszerelve. A sziklákon lecsorgó víz egy sekély medencét képezett itt, ami tele van halakkal.
Nagy divat errefelé a „halmasszázs”, ami arról szól, hogy bedugják az emberek a lábukat egy medencébe, ami tele van apró halakkal, amik aztán lecsipkedik az elhalt bőrt. Nem tudom, hogy ez miért jó. Nyilván a medence tulajdonosának azért, mert a sok hülye fizet, na de a lábak tulajdonosainak?
Csak azért mondom ezt, mert itt is ezek a halak voltak, csak már egy kicsit nagyobb példányok, amik egyből G lábára támadtak. Ennek meg a sekély, sziklás helynek köszönhetően nem is maradtunk sokáig, hanem néhány vízeséssel lejjebb másztunk. Itt egy szép kerek szikláról ömlött lefelé a víz egy nagy medencébe. Persze halak itt is voltak, készen a lábrágásra. Roppant kellemetlen élmény, ahogy rárontanak az ember lábujjaira, különösen mikor a lábhoz tartozó egyén azon küzd, hogy el ne csússzon, vagy ne lépjen valami hegyes kőre. Amit művelnek, az nem fáj, csak kicsit csikis. Mivel azonban nagyobb halak, mindig ott motoszkál az emberben, hogy ezek csak az első bátortalan csipkelődések, mi van, ha megjön az étvágyuk.
Az egyetlen megoldás, ha az ember beleveti magát a vízbe, és nem áll meg. Utóbbi elég nehéz, mert a vízesés alatt jól esik a víz dögönyözése.
G még egy pár percig kint tipródott, átkozva a halakat, de végül csak becsobbant ő is. A víz hideg volt ugyan, de egyáltalán nem annyira, mint egy mérsékelt övi országban. Úsztunk pár kört, aztán kiültünk a medence szélére, ahonnan a víz egy medencével lejjebb zubogott. Kényelmesen le lehetett mászni a természetes jacuzziba, ahova lezúdult a víz, és nézni, ahogy a pár szinttel lejjebb egy monitorgyík, - olyan, amit Bangkok egyik csatornájában is láttunk – úszik éppen. Ha hirtelen szembeúszna velem egy ilyen méteres gyík, biztos nyelnék pár korty vizet.
Mikor fázni kezdtünk, összeszedtük a cuccainkat, és megint lejjebb mentünk néhány vízeséssel.
Itt a víz két, nagyjából félgömb alakú sziklán folyt le szép egyenletes rétegben, kicsit úgy, mint a Blahán a gombákról. Azon kívül, hogy alattuk egy szép kis tó alakult ki, aminek a mélysége is jó volt az úszáshoz, kényelmesen fel lehetett mászni a tetejükre, és lecsúszni. Nem hittem volna, hogy csúszda is van a természetben. Mármint hogy olyan, amin tényleg le lehet csúszni, anélkül, hogy cafatokra szaggatná az ember seggét. Remek volt!
Kis csúszdázás után aztán újra szedelőzködtünk, hogy még kényelmesen elérjük az utolsó buszt Kanchanaburiba.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46538 km, Kanchanaburi

2009.12.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

G hajnali tíz körül kipiszkált az ágyból, hogy most már menjünk enni. Nem tudom, meddig tudtam volna még aludni. Hajnali fél háromkor ugyanis tahó vendégek érkeztek. Azzal kezdték, hogy addig hellóztak, míg valaki elő nem került a recepcióról. A probléma ezzel csak az, hogy a szállásunk egy bambuszbungaló, természetesen nyitott ablakokkal. Miután kaptak ők is helyet, még háromig óbégattak. Különösen az egyik lány üvöltött, biztos nagyot hall. Erős volt bennem a késztetés, hogy amolyan Amerikai História X jelenetként alsógatyában és bakancsban kimegyek és felkérem őket, hogy takarodjanak be az ólaikba és kussoljanak. Természetesen a lustaságom és a körülmények, mint izomszegény testalkatom, megakadályozták a látványos akciót.

Mivel a vacsora aránylag szar és aránylag drága volt, továbbá G-nél emésztőrendszeri problémákat, konkrétan fosást eredményezett, kerestünk valami útszéli kifőzdét, ahol pont olyan szar kaját ettünk, de legalább olcsón. A jelentős zsírtartalmat meg úgyis felégetjük pillanatok alatt.
Gyalog indultunk el a Kwai folyó hídja felé, miközben vidáman fütyültem a film zenéjét. G nem látta, felesleges volt strapálnom magam.
A híd persze nem olyan, mint ami a filmben van, de ezt már tudtuk előre. Azt viszont nem, hogy milyen kicsi. Mindenesetre átsétáltunk rajta, ami nem is olyan egyszerű, mert sok a turista, és gyalog csak a sínek között lehet menni, ami elég keskeny, tekintve, hogy a nyomtáv csak egy méteres. Utána benéztünk a szomszédos múzeumba is. Hát, van egy másik múzeum is a városban, azt kellett volna választani, azt hiszem. Itt kupacokban állt minden, ami köthető volt bármilyen háborúhoz, vagy a korszakhoz. Hogy a szépségkirálynők hogy kerültek az egyik terem falára, az rejtély. Szóval sok rozsdás kacatot láttunk, meg néhány szobrot a kor vezető politikusairól. Hogy Albert Einstein hogy került közéjük, azt nem tudom, és azt sem, hogy miért zöld mindegyik szobor az arca. Ha jól tudom, akkor a II. világháborút nem zombik vívták.
Megnéztük a környék katonai temetői közül az egyiket. Szomorú látni a sok fejfát, ami alatt valójában nincs senki. A feliratokon csupa fiatal, zömében harminc alatti ember neve szerepel. Mi értelme ennek az egésznek? Néha a lemmingeket többre tartom az embereknél. Pont annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a szállásunkra, ahol G átöltözött, mert a Tigris templom meglátogatása megfelelő ruházatot kíván. Egészen pontosan olyat, ami nem piros, vagy narancssárga, esetleg rózsaszín, és persze megfelel egy templom előírásainak is.
Kettőkor aztán másik pár emberrel felpattantunk egy pickupra, ami kiszállított a negyven kilométerre lévő helyre. Elsőként aztán megvágtak egy jelentősebb összegre belépő címén, aztán már rohantunk is a tigrisekhez. Az út mellett bambán bámult ránk néhány szarvas, de nem tudtak lekötni.
Elsőként a tigris kanyont látogattuk meg, ahol viszonylag biztonságos hosszúságú láncok (egy méter) végén heverésztek a tigrisek. Természetesen így sem lehetett csak úgy közéjük sétálni. Mindegyik mellett állt egy gondozó, az embereket meg kézenfogva vezették a tigrisekhez. Hátulról megközelítve meg lehetett simogatni őket. Fotózásra is volt lehetőség, mondták, hogy ők csinálnak fotót az én gépemmel rólam, mindezt ezer bahtért. Ajánlat szinten maradt a dolog. Először bementem én megvakargatni a lusta dögöket, aztán G. Kintről prímán lehetett fotózni, csak hát nagy volt a tömeg, valaki mindig besétált elém.
Innen felmentünk a park másik részébe, ahol szerzetesek felügyelete alatt fiatal tigrisek heverésztek itt-ott. Róluk aztán annyi képet csinálhatott az ember, amennyit akart, mellettük állva, ülve, vakargatva, mindezt ingyen.
A program másról tulajdonképpen nem is szólt. Négy felé aztán az összes jószágot visszavitték a ketrecébe, mi meg mehettünk haza.
Maga a Tigris templom úgy alakult ki, hogy egy kolostor befogadott egy elkobzott tigrist, aztán a többi meg csak úgy jött. Nem tudom összesen hány állatot gondoznak, de mi láttunk legalább húszat. Mint látványosság tulajdonképpen egy turistacsapda, természetvédelmi szempontból sem hiszem, hogy nagy értéket képviselne, bár állítólag arra gyűjtenek, hogy a tigriseket visszavihessék az erdőbe, amit először meg kell venni. Fene tudja, hogy mi lesz a vége. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen közelségből nem lehet máshol tigriseket látni, ha az ember nem cirkuszban dolgozik. Erre az élményre pedig szükség van ahhoz, hogy az emberek megtapasztalják azokat az állatokat, amiket meg kellene menteni. Bár a tigrisek megmentésében tulajdonképpen nem is a tigris a legfontosabb, hanem maga az élőhely. Azzal, hogy a tigriseknek életteret biztosítanak a vadonban, megmenthetnek millió más, kevésbé ikonikus külsővel megáldott fajt is.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46458 km, Kanchanaburi

2009.12.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kényelmesen összepakoltunk, levittük a hátizsákokat a recepcióra, és elmentünk megvenni a repjegyet Myanmarból Indiába. Addig azért nem fizettük ki, amíg nem láttuk benyalva az indiai vízumot. Addig simán is ment a dolog, hogy kifizettük, de hát már Myanmarral üzletelünk, így telefonálgatós, elküldős a dolog, várni kellett egy órát. Addig szépen megkajáltunk, majd visszamentünk, de még mindig nem volt jegy. Összetett problémába botlottunk ugyanis. Egyrészt az egyik légitársaság irodája zárva volt, a másiknak meg csak december 25. után érvényesek az árai, így csak akkor tudják kiállítani a jegyet. Elvileg nem probléma, mert e-ticket, így el tudják küldeni e-mailben, amit valahol majd kinyomtatunk. Azért kértem egy papírt aláírással arról, hogy küldik a jegyet, legyen jogalapom rájuk borítani az irodát, ha mégse.

Különösen meleg volt, így elvetettük a „tömegközlekedéssel a vasútállomásra” gondolatot, helyette taxiba vágtuk magunkat. Ha a központi pályaudvarról lett volna szó, akkor persze busszal mentünk volna, de ez egy másik, elhagyatott, alig használt állomás, ahonnan naponta talán tíz vonat indul. Azért választottuk ezúttal a vonatot, mert a Kanchanaburiba vezető vasútvonal történelmi jelentőségű, ezért támogatott, ami a kedvező jegyárban nyilvánul meg. Ezenkívül azt is tudtuk, hogy a vasútállomás Kanchanaburiban közel van a szállásokhoz, a buszállomással ellentétben.
Jó korán kiértünk, de hát úgysem tudunk volna mit kezdeni magunkkal. Ittunk egy jeges kávét, mert a vérnyomásunk nem volt rendben. Utána aztán elkezdett rendesen fájni a fejem, meg ki akart esni a szemem. Ebből arra következtettem, hogy már a kávé előtt sem alacsony volt a vérnyomásom, hanem magas. Príma, hogy mindkettőre ugyanazokat a tüneteket dobja ki a szervezetem.
A vonatunk természetesen harmadosztályú volt, de azért a ventillátorok szépen keverték a levegőt, bár nem sokat tudtak hozzátenni a nyitott ablakok miatt kialakult huzathoz. A klimatikus viszonyok miatt itt a vonatablakokat tökig le lehet húzni, és fém árnyékoló is van, ha éppen úgy hozza a szükség. A buszok ablakát meg feltolni lehet, hogy rendesen járjon a levegő, ne úgy, mint egy Combinon. Ez a nagy szellőztetési lehetőség amúgy illúzió, mert teljesen kinyitva az ablakokat pillanatok alatt könnyezni kezd mindenkinek a szeme, ha ennek ellenére valaki kitart, garantált a kötőhártyagyulladás.
Kanchanaburiba érkezve persze az állomáson azonnal lekapcsolt két riksás - pontosabban pedicab, vagyis tricikli-taxi, de hát annyi féle szállítási eszköz van Ázsiában, hogy külön lexikon kell hozzájuk - szállodákat ajánlgatva. Arra gondoltam, hogy a szállodák alkalmazásában állnak, de azért az utolsó pillanatban rákérdeztem, hogy ingyen vinnének-e. Nem, így hát gyalog mentünk. Rövidesen találtunk is egy kellemes helyet, ahol meleg víz természetesen nincs, de van ingyen wifi.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

süti beállítások módosítása