A koránkelés közismerten hülyeség, de néha muszáj, persze akkor is hülyeség. Szóval felkeltünk hétkor, hogy legyen időnk inni egy kávét. A reggelinket már korábban beszereztük, bambuszban sült rizs volt. Nyolcra meg is érkezett a pickup, hogy kajakozni vigyen. Persze először még felszedtünk egy másik srácot, aztán elmentünk még egy szállodába, ahol hiába vártunk, nem került elő senki. Innen visszamentünk az irodájukhoz, ahol végre eldöntötte utastársunk, hogy egész napos kajakozásra akar menni, majd leugrott a kocsiról és a nő után futott, hogy mégis inkább csak fél naposra. Éljenek a határozott emberek!
Végre valahára irányba álltunk, és egy fél óra kocsikázás után meg is érkeztünk a kiindulási pontra, ahol lehetőséget kaptunk egy kávé felhörpintésére, meg arra, hogy várjunk még vagy egy fél órát, mire megérkezik még néhány ember. Végül tízkor csak nekikezdtünk a programnak. Na, hát ezért hülyeség korán kelni!
Először is egy gyors száraz edzés keretében kísérőnk bemutatta hogyan kell evezni. Hát, igen, a kajakozás összetett feladat, pláne, ha még kanyarodni is akar az ember. Időhúzás, gondoltuk, de aztán kiderült, hogy nem volt az. Csapatunk nem volt túl nagy, egy japán páros alkotta, meg mi ketten. Na, amit ezek alakítottak a kajakban, az katasztrófa volt! Tulajdonképpen szerintem nem is az evező hajtotta őket, hanem a sodrás. A lány különösen tehetségtelen volt. Az evezőt mindkét kezével középen fogta meg, aztán magához szorította, úgy próbált meg kalimpálni. Mutattam neki, hogy fogja, mielőtt baja esik zsenge vázizomzatának. Onnantól szépen tudta mártogatni az evezőt, hogy ki ne száradjon. A srác becsülettel küzdött, kellett is küzdenie, mert marha nehéz úgy evezni, hogy a hüvelykujjával nem fogja át az evezőt. Na mindegy, nem akartam többször beleszólni a japán stílusba.
Szépen elcsorogtunk a mangrove erdő mellett, majd befordultunk egy keskeny csatornába, hogy meglátogassunk két barlangot. Az elsőn viszonylag simán át lehetett evezni, a második kicsit trükkösebb volt, annyira alacsony volt a mennyezet (építészek kedvéért nem plafon), hogy hanyatt kellett dőlni, hogy átférjünk. A másik oldalon aztán pont annyi hely volt, hogy megforduljunk, mehettünk is vissza. Tulajdonképpen leginkább az apály-dagály határozza meg, hogy merre mehet az ember. Állítólag egyszer valaki átevezett ezen a barlangon, majd addig szöszölt, míg a dagály elzárta a visszautat, várnia kellett hat órát, hogy lemenjen a víz.
Azon az úton, amelyiken jöttünk vissza is mentünk ebédelni. Út közben sokmindent nem láttunk, csak néhány rákot meg halat az iszapban. A rákok bal ollója hatalmasra nő, legalábbis a testükhöz képest és általában szép fehér, vagy vörös, azzal integetnek egymásnak. Vicces, mert pont úgy csináltak, mintha minket akarnának magukhoz inteni. Aztán ha közelebb mentünk, akkor mindegyik lélekszakadva rohant az iszapba ásott lyukához és bemenekült. A környék rákjai szeretnek lyukakat fúrni a talajba.
A halak, bár most nem láttunk túl sokat, kimásznak a partra, és ott viháncolnak. Lábaik nyilván nincsenek, tehát a mellúszójukkal fekvőtámaszba nyomják ki magukat és lépkedve vonszolják nyálkás kis testüket a sárban. Hogy miért nem zabálják fel őket a madarak, azt nem tudom, de biztos van valami trükkjük, talán valami rondán tüskés hátúszó. Kell, hogy legyen, mert olyan pofátlan magabiztossággal sétafikálnak meg hempergőznek a nyílt színen, hogy az nem lehet blöff.
Ebéd után kieveztünk egy elhagyatott partszakaszra, ahol lehetett úszni egyet. Vezetőnk hozott búvárszemüvegeket is, de sok sikerrel nem jártam. Egyrészt szépen folyt be a víz, másrészt amíg nem telt meg, addig se láttam semmit, mert zavaros volt a víz. G kitartóan sasolta a korallokat a mocsárban, én inkább kimásztam egy sziklára és csináltam pár fényképet.
Kicsit mászkáltunk a parton is, ahol nagyon szép színes, csíkos sziklák voltak, meg egy egészen méretes, de nagyon bizalmatlan remeterák. Sokáig kellett kushadnom a fényképezővel, mire kidugta az orrát a csigaházból és elindult, akkor is a legkisebb mozdulatomra azonnal visszabújt. Lehet, hogy ennek a hozzáállásnak köszönheti, hogy kicsit nagyobbra tudott nőni, mint sorstársai.
Ezután újra kajakba pattantunk, hogy átevezzünk a kanyonba. Ez a környék jellemző karszthegyei közötti keskeny csatorna. Mikor magas a dagály, a túloldalon ki lehet evezni aztán mangrove erdőkön keresztül vissza. Éppen csak olyan átlagos dagály volt, ami nem elég ehhez, de azért mindenképpen érdemes volt megnézni. A meredek sziklafalak között sima volt a víz, szépen tükrözte a hegyeket. A sziklákon láttunk néhány majmot is. Leginkább a mangrove termését, meg rákokat esznek. Édesvizet meg a barlangokban csöpögő vízből szereznek. Egy fiatal monitorgyíkot is láttunk, amiről kiokosodtam annyira, hogy most már tudom, hogy Varanus Salvator. Mindegy, így is csak egy nagy gyík.
Más nem maradt, mint visszaevezni a kiindulási pontra. Közben szépen beborult az ég és bár későre járt, jóval sötétebb volt, mint azt az időpont indokolná. A távolban látszott, hogy esik az eső, meg aztán a mikrobuszból láttuk később, hogy minden vizes.
Mi is vizesek voltunk, bár mindet nem kapott el az eső, de a tengeri kajak igazából egy nagy, üreges műanyagdarab, aminek a tetején mélyedés van, hogy beleüljön az ember. Hogy aztán ez a mélyedés ne teljen meg vízzel, lyukak vezetik el a vizet. Persze ezek a lyukak befelé is vezetik a vizet, úgyhogy folyamatosan egy kis vízben ültünk. Nem zavaró a dolog, mert meleg van, de aki később a helyünkre ült a mikrobuszban, az nem biztos, hogy kajakozásra gondolt elsőként, miután megtapasztalta, hogy nedves az ülés.
Egyébként a mikrobusz természetesen egy baromi nagy kerülővel ment Krabiba, hiszen először a Sofitel vendégeit kellett hazafuvarozni.
Mikor mi megérkeztünk, egészen nehéz volt felmászni az ötödik emeletre, a szobánkba, kicsit áthűltek az ízületeink a vizes nadrág és a légkondi hatására.
Utolsó kommentek