Helyi idő szerint valamikor egy felé landoltunk. Biológiai óránk szerint meg négy felé. Az utóbbi nagyobb hatással volt ránk. Az útlevél-ellenőrzés nagyon gyorsan ment, és a cuccainkat is hamar megkaptuk. Kicsit aggódtam, hogy megérkeznek-e, - mint mindig, ha át kell szállni – de a myanmari címkék különösen aggasztottak. Megkönnyebbültem, mikor megláttam az elsőt a mocskos kék tokjában. Aztán rövidesen jött a második is. Az a jó, hogy a tokon belül maga a hátizsák még mocskosabb. Csak azért rakjuk zsákba a zsákot, mert így kevésbé akadnak el a futószalagokon, ami az egyik legnagyobb oka a csomagok elveszésének. A másik az, mikor a gurulós bőröndök továbbgurulnak, mielőtt az automata a megfelelő ponton letolná őket a szalagról. Legalábbis olyan országokban, ahol a reptéri csomagszortírozást vonalkód-leolvasókkal felfegyverzett automata rendszerek végzik.
Kiérve első dolgunk egy ATM felhajtása volt, hogy legyen pénzünk. Találtunk is egyet, de az csak azt hajtogatta, hogy tegyük be a kártyát fordítva. Miután kimerítettük a lehetőségeket előkotortunk egy kis készpénzt, hogy beváltsuk.
A figyelmeztetéseknek megfelelően az előre fizetett taxi szolgáltatásait vettük igénybe. Mikor magyarázni kezdtem, hogy hova is mennénk, intett a fickó, hogy tudja, hol van a szálloda. Kicsit meglepődtem, mert azért nem egy Hilton. A fecnivel kivonultunk, megkerestük a kis sárga-fekete taxinkat – amilyenből cca. 40.000 van a városban -, amit egy srác lelkesen megmutatott. Magunktól is megtaláltuk volna, nagyjából ugyanannyi idő alatt, de akkor mire kért volna baksist? Beraktuk a cuccot a csomagtartóba. Mondták, hogy adjak a hordárnak pénzt, egészen pontosan a „pay the porter happily” kifejezést használták. Mondtam, hogy én hoztam a cuccot, fizessen ő boldogan. Ennyiben maradtunk, a kiosztott baksisok értéke a kapott pluszszolgáltatással volt egyenértékű. A sofőr mellé kaptunk egy mitfahrert is. Azt hiszem, ő képviselte az angoltudást. Egy jó negyed óra autókázás után hátra is fordult, és kedélyesen megkérdezte, hogy akkor hova is akarunk menni. Mondjuk éppen ideje volt ezt tisztázni, bár nem ment könnyen, mert fogalma nem volt a szállodánkról, bár ezt nem mondta, csak kicsit később megkérdezte, hogy tudunk-e valami nevezetes helyet a környékén. Aztán erősen nézte a térképet a könyvünkben, hogy akkor az India kapujától merre is kell menni. Közben magyarázta, hogy van egy csomó hotel a reptér környékén is, minek megyünk mi olyan messze. Kifejthettem volna, de a fáradtság olyan szintjén az embernek nem nagyon van kedve érvelni, meg amúgy is csak olyan nyomós okok jutnak eszébe, hogy „Azé’ bazmeg, me’ aszontam!”. Tulajdonképpen, ha az ember egy taxiban utasként ül és megkérdőjelezik az úticél értelmét, akkor ez az érv teljes mértékben elfogadható és megalapozott. G ehelyett a diplomatikus hazudozás mezejére lépett, és azt mondta, hogy azért, mert ott vannak a barátaink, meg foglalásunk. Az utóbbi talán túlzás volt. Főleg mikor végre meglett a hely, mi meg láthatóan nem mentünk be, mert már az ajtóban mondták, hogy tele vannak, a taxi még ott őgyelgett, Elkísértek viszont a szomszédos hasonló intézménybe, ahol sikerül kivennünk egy egérlyukat. Egérrel. Csak azért hívjuk egérnek a rágcsálónkat, mert az egér az mégis szerethetőbb jószág, mint a patkány, bár a rendelkezésre álló két egérlyuk méretre megfelelne egy vombatnak is. A szoba szaga amúgy biztosított minket afelől, hogy a lyuk lakott.
Lefeküdtünk aludni, reggel aztán az ágyam alatti rágcsálás megerősítette a rágcsálóteóriát, bár továbbra sem vagyunk benne biztosak, hogy egér vagy patkány, esetleg vombat (bár az nem rágcsáló).
Reggelizni egy indiai étterembe mentünk, és ez most így lesz egy darabig. Sajnálatos módon itt is ragaszkodnak ahhoz, hogy a csirkét nem kell kicsontozni, elég bárddal feldarabolni. Jó hír viszont, hogy itt hagyományos csirkéből főznek, nem a legtöbb délkelet-ázsiai kifőzdében felszolgált speciális tenyésztésű farhát-csirkéből. Ennek előnye, hogy van hús is a kajában, nemcsak csonttörmelék. Egyébként a kifőzde, amit találtunk, olcsó, és finom volt a kaja.
Következő az elintézendő dolgok listáján a bevásárlás volt. Kellett vennünk átalakítót a konnektorhoz. Kínáig teljesen jó az európai dugó, Kínában aztán már olyan van, amibe két lapos, párhuzamos érintkező megy bele, de van lyuk az európainak is. Ebből két típus van. Az egyik, amelyik frankó, - ez a ritkábbik -, meg amiben lötyög, ennél fogva vagy érintkezik, vagy nem, - ez a gyakoribb -. Általában van földelt változat is, ebben három érintkező van, de kettő nem párhuzamos, hanem szöget zár be, hogy bonyolultabb legyen. Lényeg az, hogy az európait mindig lehetett használni, csak néha játszogatni kellett vele, hogy ne essen ki. Ezek a kínai típusok terjedek el egészen Indiáig, de itt olyan van, amin három kerek lyuk van. Ugyan bele lehet erőszakolni az európai csatlakozót, de nem tudom, mennyire működik. Szóval az egyszerűség kedvéért vettünk egy átalakítót, olyat, amiben biztosíték is van.
A másik, amit beszereztünk, az a kézfertőtlenítő folyadék volt. Másoknál láttunk ilyet, és megirigyeltük, hogy milyen hasznos dolog, mikor nincs kézmosásra lehetőség. Egészen pontosan G irigyelte meg, mert hát én igénytelen vagyok.
Az átalakítóval, meg a számítógéppel aztán levonultunk a legközelebbi netcaféba, hogy feltöltögessem mi is történt az elmúlt négy hétben. Azt hiszem, megtaláltuk a világ legkisebb ilyen jellegű intézményét. Négy gép volt bezsúfolva egy kb. 3×1 méteres lyukba. Nem volt túl kényelmes, és hát eltartott egy darabig, míg felment majd 650 kép, meg a sok badarság, amit eddig írtam. Három és fél óra után nem is volt olyan egyszerű felállni.
Még így is volt hátra a napból egy csomó, tehát elindultunk az India kapujához, az úgyis közel volt. A tengerparton áll, mivel Indiába hajóval jöttek az emberek. Egészen pontosan V. György látogatásának emlékére építették. Elég nagy hülyeségnek tartom, ha már ilyesmire dobnak ki pénzt, miért nem az érkezésére építik meg? Végül leginkább ezen keresztül hagyták el Indiát a britek. Ahogy mondani szokták, minden kijárat bejárat valahova. És fordítva.
Továbbsétáltunk konkrét terv nélkül. Hamarosan felfedeztük, hogy Mumbai nem is annyira nagy. Pontosabban nagy, de ami naggyá teszi, az a külváros. Szóval rövidesen megérkeztünk a Victoria Terminusra, amit ma már természetesen nem így hívnak, hanem kapott egy szép hangzatos indiai nevet, méghozzá azt, hogy Chhatrapati Shivaji Terminus. Szép nagy forgalmat bonyolít, naponta 2,5 millió utas halad át rajta. Ha figyelembe vesszük, hogy egy 1.800 fő befogadására alkalmas vonaton 7.000-en utaznak, akkor ez hamar összejön.
Visszafelé sétálva elmentünk a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt, majd az egyetemmel szemben, az Oval Maidan-en leültünk a fűbe, és egy darabig néztük a krikettezőket. Soha nem fogom megérteni a krikettet, de azt hiszem, hogy még az angolok sem értik igazán, mert soha nem akarták elmagyarázni, ellenben a rögbivel. Bár azt is felesleges volt, mert továbbra sem értem.
Ha már a környéken jártunk, elsétáltunk a St. Thomas templomig. Meglepően kicsi. A templom oszlopairól szép öntöttvas karok nyúlnak ki, ezek tartják a ventillátorokat. Hiába, alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz!
Utolsó kommentek