Tiny Little Big Thing

Séta közben igencsak érdemes figyelni az utat, mert vannak hiányosságai. Szó szerint. A szennyvízelvezetést legtöbb helyen betonlapokkal lefedett árok oldja meg. A betonlapok egyik legfontosabb jellemzője az, hogy eltörnek. Szóval könnyű eltűnni a szarban térdig, ha elbambul az ember. Egyébként az utcák se valami tiszták, de hát közeledünk India felé. Ennek ellenére ugyanúgy, mint bármelyik országban, a gyerekek az utcán tanulnak járni, gyakran mezítláb.

Útközben elmentünk egy szép nagy épületegyüttes mellett. Magas szögesdrótkerítés vette körbe az egészet, de nem volt benne semmi élet, eltekintve a hajléktalan jellegű lakóitól. Valószínűleg ez is valami kormányzati épület volt, talán laktanya. Yangon tele van jellegzetesen minisztérium kinézetű, üres, rohadó épületekkel. Ennek okát speciel tudjuk, és egy kérdésben rejtőzik: Mi Myanmar fővárosa? Yangon. Nem. Rangoon? Az ugyanaz. Mandalay? Az még régebb óta nem. A helyes megoldás: Nay Pyi Taw, 2005 novembere óta. Már látom lelki szemeimmel, ahogy kvízjátékok főnyereményei úsznak el ezen az egyszerűnek tűnő kérdésen. Szóval kitalálták, hogy Yangon eléggé rossz helyen van, mint főváros, mert a tenger felől majd jól lerohanják az amerikaiak, úgyhogy kerestek egy Isten háta mögötti helyet, és kinevezték fővárosnak, és odaköltöztettek mindent. Azt gondoltam volna, hogy ilyenek csak a történelemkönyvekben vannak. Véleményem szerint a myanmari kormány egy kicsit túlértékeli saját maga és országa fontosságát. Nehezen tudom elképzelni, hogy az amerikai hadsereg megmozduljon csak azért, mert Myanmarban diktatúra van. Majd ha lesz olaj is, akkor talán. Egyébként van egy olyan gyanúm, hogy egy ilyen invázió elég költséghatékony és sikeres lenne. Az embereknek itt is vastagon tele van már a bakancsuk a kormányukkal, meg a gazdasági helyzettel.

Lehet, hogy erre ki kellene raknom a kis © jelet, mert hát közismert, hogy a CIA képes a netről lelopni egyetemisták házi feladatait és beadni, mint fáradtságos munkával megírt elemzést.

A központba beérve elsőként a Sule Payát látogattuk meg. Tegnap már jártunk itt, de most be is mentünk. A szent helyek terminus technicusai eléggé zavarbaejtőek tudnak lenni. A paya az egész komplexumra vonatkozik, a zedi meg a közepén álló, leginkább harang alakú épületre, ami általában valami szent relikviát foglal magában. Eredetileg Buddha valamilyen darabját. Később, mikor Buddha már elfogyott, akkor más szenteknek is emeltek ilyen épületeket. (Ha minden darabját összeszednénk, akkor kiderülne, hogy Buddha legalább öt tonnás volt. Volt egyszer egy kutató, az Jézus keresztjének darabjait vette számba a világon, neki is kijött egy legalább 300 méteres kereszt.) És még van a pahto, mint templom a payán belül. Ezekben üldögélnek a Buddha szobrok. De tulajdonképpen a lényeg szempontjából ez nem túl fontos, hiszen a látogatót, - feltéve, hogy nem elvakult hívő – úgyis csak az érdekli, hogy ami fénylik, az arany-e. Nos, nem minden arany, ami fénylik, de jól megkülönböztethető az aranyfesték az aranyozástól, és itt is igen szép mennyiségben lehet látni aranyozást. Szerintem a legavatatlanabb szemnek is azonnal nyilvánvaló, hogy mi a különbség a költségeken kívül.

Ez a paya is jól néz ki. Érdekes módon egy körforgalom közepén áll, de talán pontosabb lenne azt mondani, hogy egy körforgalom fejlődött ki körülötte, hiszen már legalább kétezer éve szent hely. Persze az épületek jönnek és mennek, de egymás jogutódaiként. Sajnos elég sok a földrengés, ami nem annyira tesz jót, főleg a zedi karcsú tornyának.

Tettünk a környéken egy sétát, minek keretében láttuk a függetlenségi emlékművet. Nem volt túl szép, leginkább valami fehér betontüske egy park közepén. Kerítésen kívülről néztük, nem vágytunk a parkba, főleg, hogy úgy tűnt fizetős, és nincs benne egy csepp árnyék sem.

Lehetőségünk nyílt még néhány üres hivatali épület mellett elsétálni, aztán újra a Sule Paya felé vettük az irányt, mert arrafelé vannak a mozik. Rájöttünk ugyanis, hogy moziba akarunk menni, mert évente egyszer szükség van ilyesmire is. Vettünk két jegyet az Avatarra. Kezdésig a közeli piacon néztünk szét, illetve fellifteztünk a Sakura torony 20. emeletén található kávézóba, hogy méregdrágán megigyunk egy kávét, persze csak a kilátás miatt.

A moziban már nagy tömeg várta a filmet. A bejáratnál táblák figyelmeztetnek, hogy fényképezőt illetve kamerát bevinni szigorúan tilos. Ezt fémkereső kapukkal ellenőrzik is, illetve benéznek minden táskába. Nálam tulajdonképpen csak nyolc kiló fotóscucc volt, semmi más, de sikerült becsempésznem.

A terem ajtajánál folytatódott a várakozók sora, bentről meg még eléggé jöttek a robbanások, szóval gondolkodóba estünk. Először is nem gondoltunk bele abba, hogy a film 162 perces, ami egyébként még neccesen belefért volna az időnkbe, de az az előadás, ami pillantanyilag folyamatban volt, tízkor kezdődött, tehát esélytelen volt, hogy fél egyre vége legyen. Nyilván itt is van előzetes, talán még reklám is, de állítólag propaganda híreket is nyomnak film előtt, plusz késés, és nézők ki-, illetve beterelése. Szóval rájöttünk, hogy ez nem fog menni úgy, hogy a végét is lássuk, meg a buszunkat is elérjük. Úgyhogy minden erőfeszítésünk ellenére fel kellett adni az ötletet megint.

A pénztárnál simán visszaváltották a jegyünket, de csak azért, mert volt akkora érdeklődő tömeg, hogy perceken belül újra eladhatták. Kint még jegyüzérek is voltak, amit már igen régen nem láttam. Na mindegy, ezt a projektet nem adjuk fel, csak áthelyezzük Mandalaybe.

A hirtelen nyakunkba szakadt idővel visszamentünk a Bogyoke piacra, amit talán nem meglepő módon csak Bogyóka piacnak hívunk. Ez az a hely, ahol a turistákat lehúzzák. Először a pénzváltók, akik ha meglopnak száz dollárral, még akkor is messze jobban jársz, mintha bankban váltanál, aztán az árusok, végül a kajáldák. Szóval szigorúan csak nézelődni jöttünk.

Természetesen rengeteg helyen lehet drágaköveket kapni, mivel Myanmarban sok bánya van. A kereskedelem természetesen kormányzati monopólium, bár lehet venni a feketepiacon is, de azoknak a köveknek a kivitele illegális. Persze nem kevesen voltak már, akik megcsinálták a tuti bizniszt, és felkészültek rá, hogy otthon eladva a köveket, nagyot szakítanak, de általában csak azt tudták meg, hogy legközelebb jobban járnak, ha Dunakaviccsal próbálnak üzletelni.

Így, hogy ennyi időnk maradt, szépen hazasétáltunk, hogy a felvegyük a cuccainkat, és kitaxizzunk a buszállomásra. Tiszta luxus, hogy nem busszal megyünk az ilyen helyekre, de azt hiszem, a tömegközlekedés nem igazán alternatíva.

Pickupok és buszok járják a várost, mindegyiken egy-egy kalauzzal, aki folyamatosan óbégat, gondolom, azt közli, hogy merre megy a járgány, de ez nekünk édeskevés. Számozás természetesen nincs, és általában a férőhelyek számának két-háromszorosa nyomorog a járművön. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a buszállomás messzebb van, mint a reptér, és nem is igazán buszállomás, hanem egy városnegyed, ahol minden a buszokkal van kapcsolatban. Mikor már bent voltunk az úgynevezett buszállomáson, akkor láttuk, hogy még ha sikerült is volna kitömegközlekedni, itt belebuktunk volna a buszunk megtalálásába.

Sofőrünk szerencsére tudta hova kell mennünk, így maradt idő egy kávéra, illetve sörre a tizennégy órás kéjutazás előtt.

A busznak elvileg négykor kellett volna jönnie, de nem jött. Ennek marhára örültünk, mert ki volt fizetve, meg nem is maradt túl sok bahtunk a taxizáshoz. Húsz perc várakozás után aztán meggyőztünk egy taxist, hogy mégiscsak vigyen el a szokásos 4-500 helyett 360-ért, amit meg is tett, rekordidő alatt. Öt előtt már a reptéren voltunk. rögtön be is csekkoltunk, kiöntöttük a vizet, mert az olyan veszélyes, hogy nem lehet a gépre vinni, és bevonultunk a tranzitba, azzal a jóleső gondolattal, hogy a maradék kevéske időnkben frissítjük a blogot, meg elküldünk pár e-mailt, hiszen van wifi, ki van írva. Egyedül arról feledkeztünk meg, hogy a mosoly országa leginkább a kaján mosoly országa. Ilyen értékes dolog, mint egy nyamvadt internetkapcsolat annak a pár tévelygő utazónak, aki laptopot cipel, nem fér bele a büdzsébe. Csatlakozás után a kívánt weblap helyett a király vigyorgó képe jött fel, meg két kis ablak, user, illetve password, valamint egy rövid, de szívet melengető szöveg arról, hogy hol is lehet jó pénzért szerezni ilyeneket. Bontottuk a kapcsolatot. Némi próbálkozás után, rátaláltunk a KLM hálózatára, ami viszont eléggé darabos volt, és sajnos nem találtuk a forrását, hogy közelebb kerüljünk.

Ezzel a szerencsétlenkedéssel el is ment annyira az idő, hogy szállhattunk is fel a gépre. Jó, hogy nem engedték fel a vizet, mert esetleg lelocsolhattam volna vele a pilótát, ugyanis a fülke ajtaja végig nyitva volt. Ilyet is régen láttam már!

Kaja valahogy nem jutott, pedig el tudtuk volna viselni. Helyette kaptunk három kitöltendő papírt, amin mindenféléről kellett nyilatkozni. Leszállás után ezeket aztán senki nem nézte meg, csak elpakolta.

Az útlevélvizsgálatnál már láttuk, hogy kint vár két srác egy szállodából a foglalással rendelkező utasokra. Történetesen mi is ezt a szállást néztük ki, úgyhogy G rögtön le is csapott rájuk, és szerencsére nem tiltakoztak az ellen, hogy minket is elvigyenek. Ezzel megtakarítottunk magunknak egy taxizást.

A szállodában aztán kiderült, hogy sajnos nincs annyi szoba, mert volt, aki mégse utazott tovább. Ezen egy rendkívül irritáló srác teljesen kiakadt, pedig hát neki se volt foglalása, viszont ingyen befurikázták, és körbetelefonálták neki a környező szállodákat. Persze nem lehetett a kedvére tenni, pedig még egy limonádét is hoztak neki, hogy lenyugodjon. Azt is csak fintorogva szagolgatta. Nem értem, hogy minek utazik az ilyen.

Minket is csak úgy tudtak elhelyezni, hogy G kapott egy ágyat a dormitóriumban, én meg egyet a folyosón. Viszont reggelit is kaptunk, ezért már hajlandó lettem volna a küszöbön is aludni. Reggeli után lepakoltuk a cuccainkat, és elindultunk a városba, először is pénzt váltani. Az árfolyam nem volt valami rózsás, de így is nylonszatyorban kaptuk meg a pénzt.

Ha már a városban voltunk, ellátogattunk a Shwedagon Payához, ami Myanmar egyik legszentebb helye.

A bejáratnál természetesen le kellett venni a cipőt és a megőrzőben hagyni. Itt egy kicsit buddhistábbak az emberek, úgyhogy a zoknit is le kellett venni.

Fedett lépcsősoron másztunk fel a dombra, ahol a zedi (chedi, stupa, chorten, stb.) áll. Kiérve az alagútból ott tornyosult felettünk. Nemcsak baromi nagy építmény, de gondosan le is van aranyozva. És amikor arról beszélek, hogy aranyozva van, akkor nem arra gondolok, hogy ráfújtak pár karton aranyszínű neoluxot. Az aranyozás vakítóan verte vissza a nap fényét, amire rátett még egy lapáttal a fehér márványpadló, a körben álló kisebb zedik, valamint a körön kívüli szentélyek tetejének aranyozása. Gyakorlatilag hunyorogva álltam és folyt a könnyem, mintha a napba néznék, pedig most felújítás miatt a központi zedi nagy rész le van ponyvázva.

Kicsit leültünk az árnyékba bámulni a csodát, meg az embereket, akik jöttek bámulni a csodát. Turista nem sok volt, csak hívők. Legtöbbjüknek be volt kenve az arca a helyi divat szerint faporból készült krémmel. Elég viccesen néznek ki a szétmaszatolt sárra emlékeztető make-uppal.

Az útikönyv kiolvasása után beálltunk mi is a hívők közé, és körbesétáltuk a zedit, ami körül rengeteg szentély van, mindegyikben legalább egy, de inkább több Buddha szoborral. Az igazán menők feje körül színesen villogó ledglória is van. Megnéztük a régi harangot is, amit az angolok lenyúltak annak idején, de mikor hajóra akarták rakni beleejtették a folyóba. Végül nem tudták kiszedni a 23 tonnás kis aranyost, így „jóvanakkó ottrohaggyáe” felkiáltással visszaadták a helyieknek, mondván, hogy ha annyira kell nekik, akkor halásszák ki. Kihalászták.

Cipőinket páronként 50 kyat váltságdíj fejében visszaszereztük és elindultunk ebéd után nézni. Itt szeretném megjegyezni, hogy a helyi pénznem írásmódjának és kiejtésének még annyi köze sincs egymáshoz, leginkább csetnek mondják.

A közeli piacon ettünk valamit rábökéses választás útján. Mellettünk egy kis asztalnál serényen csomagolta egy fickó a bételt kis egységcsomagokba. A leveleket lekente kis mésszel, arra jött a bétel, meg még jó pár hozzávaló, amikről fogalmam sincs, hogy mik voltak, aztán villámgyorsan összehajtotta őket, és kis zacskóba csomagolta, és a vevő már vihette is. Általában az utolsó darabot be se csomagolta, az rögtön ment a vevő szájába. Hát, hiába, közel van India. Ez egyébként az arcokon is látszik. Sokkal kevésbé ázsiaiak a vonásaik és sokkal sötétebb a bőrük. Érdekes így országról országra haladni és látni, hogy a határátlépés csak bürokratikus esemény, valójában nincsenek határok. Az arcok, szokások, nyelvek, vallások úgy folynak egymásba, mint a színskála színei. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy ez már nem piros, hanem kék, de hogy hol is volt a határ, azt senki nem tudná megmondani.

Hazafelé menet még benéztünk a Sule Payához, de most nem mentünk be. Kicsit fáradtak voltunk már. Kokettáltunk a gondolattal, hogy beülünk egy moziba megnézni az Avatart, de arra jutottunk, hogy csak elaludnánk, szóval helyette egy kávét ittunk meg és hazaballagtunk. Éppen nekiálltunk olvasni, mikor bejelentették, hogy lett szabad szoba, mert aki lefoglalta, sikertelenül vette az országba való bejutás akadályát, vízum nélkül érkezett, következésképpen ugyanazzal a géppel ment is vissza.

Szóval lett szobánk, meg még buszjegyünk is a továbbutazáshoz, bár a kettő között semmilyen összefüggés nincs. Utóbbit egyszerűen megvettem a recepción. Szállodánk, a Mother Land Inn 2 alkalmazottai egyébként nagyon lelkesek, és mindent megtesznek. Egy baj van velük, sokan vannak, és ha elfordulok egy pillanatra, mire visszafordulok, már egy másik tök ugyanolyan lányka áll ott, aki nem érti, hogy miről beszélek. Néha mondjuk én sem értem, miről beszélek.

Persze ahogy leszálltunk azonnal megrohantak a taxisok, tíz centiről az arcunkba nyomatva, hogy „Tasszi, tasszi?”A buszból szórták ki a hátizsákokat, próbáltam volna összeszedni a sajátunkat, persze alig fértem oda, erre még követ egy ilyen „tasszi, tasszi”

Mikor végre tényleg felébredtünk, akkor láttuk, hogy a Khao San road mellett raktak ki, sok értelme amúgy sem lett volna a taxizásnak, bár kíváncsi lettem volna, hogy mit mondanak, mennyiért visznek el az ötven méteres távra. Valószínűleg lett volna egy visszautasíthatatlan ajánlatuk.

Kicsit keringőztünk, aztán beültünk a McDonaldsba reggelizni, mert ez volt az egyetlen működő és ébren lévő kajálda. Persze az utcán még volt jó néhány zilált arcú figura, meg némelyik kocsmában is volt élet, de igazából most csak a patkányoké volt az utca. Nézhettük is őket az ablakból, miközben tömtük magunkba a sültkrumplit.

Bent meg három, enyhén üveges tekintetű fiatal adott műsort. Egyikük mindent videóra vett, gondolom a nyaralási videóval a Sátántangót akarja majd alázni. Hogy ne legyen unalmas a filmje, érkezett két bedrogozott thai kurva is, egy szőke srác kíséretében. A felállás eléggé zavaros volt, a beszélgetésükből meg csak annyi hallatszott, hogy erősen ment az alkudozás, minek a végén az egyik csaj felállt, és lehúzva a világ legkisebb nadrágját, megmutatta a kamerának, hogy nincs pöcse. Ha a Meki alkalmazottainak szerencséje volt, akkor nekik is megvan a biztonsági kamerán.

Reggeli közben arra jutottunk, hogy muszáj lesz kivenni egy szobát, mert másképp ezt nem lehet kibírni a másnap reggeli repülő indulásig.

Többszöri nekifutásra találtunk egy lerobbant helyet, ahol aztán eldőltünk, és aludtunk tízig, mikor is elvonultunk felvenni a repjegyünk maradékát. A Yangonba szólót már megkaptuk korábban, de a visszafelé jegyet még nem. Gyorsan sikerült elintézni, egyúttal reptéri transzportot is szereztünk. Az egyértelmű volt, hogy tömegközlekedéssel nem lehet kijutni reggel hétre, de január elseje miatt (igen, ennyi csúszás van a blogban), az is kétséges volt, hogy bármi egyéb kivisz-e. Állítólag igen, reggel négykor kell várnunk a buszt. Persze akkor még Magyarországon nem lesz újév, csak itt.

Még egy fontos dolgunk volt, mégpedig meglepetést elrejteni barátainknak, akik nyolcadikán jönnek Thaiföldre, így sajnos elkerüljük egymást. A Khao San road végén lévő templomba mentünk, ahol a templom egyik aprócska chedijénél eldugtuk a borítékot. Meg van címezve, úgyhogy illetéktelenek legyenek szívesek nem lenyúlni!

Este szilveszter alkalmából természetesen állati nagy kétfős bulit csaptunk a szobánkban.

Holnap már 2010 lesz, és remélhetőleg megtudjuk, hogy Myanmar milyen már.

Szerencsére egy automata motort kaptunk, amin jobban megáll a hátizsák a lábamnál, meg aztán ugye a váltással sem kell szöszölni. Folytatólagos szerencse, hogy a szállodánkban volt internet, így este meg tudtam nézni, hogy merre kell menni pontosan, szóval nagy magabiztossággal hajtottunk végig a városon, aztán ki a Tigris templomhoz. A Kanchanaburiban található névrokonával ellentétben itt nincsenek tigrisek. Majmok igen, több is, mint kellene.

A templomot egy barlangból alakították ki, és meg kell, hogy mondjam, nem túl érdekes. Ahogy beléptünk, rögtön be kellett írnunk a nevünket egy könyvbe. Először nem tudtam minek, de aztán rögtön kötöttek a csuklónkra egy kis áldás madzagot, amiért illett dobni némi pénzt a perselybe.

A templom mellett két lépcsősor is indul felfelé. Az első elég vad, kicsit csodálom is, hogy G fel akart mászni, mert többször kijelentette már, hogy a lépcsőn hegymászás nem neki való és nem is kívánja gyakorolni. Ez meg pont az volt. 1253 lépcső vezet a hegy tetejére, ahol néhány aranyozott Buddha vár, meg a kilátás. Az utóbbi miatt érdemes felmászni.

A lépcső meredek és nagyon meredek szakaszokból áll, helyenként iszonyatosan meredek részekkel tarkítva.

Az alsó szakaszokon ráadásul majmok lébecolnak az út mellett vagy éppen a korláton, esetleg az ember feje felett egy ágon, arra várva, hogy valakinél találnak valami ehetőt. Még lent a templom mellett láttuk, hogy valakinek elkobozták a kóláját, itt meg egy nőtől a vizet szedték el. Nem akarta engedni az üveget, de a majom sem. Csak sikoltozott, a majom meg rajta ugrálva, harapva az üveget tovább küzdött. Mondtam neki, hogy hagyja a vizet, erre elengedte az üveget, és vele együtt megszabadult a majomtól is. Nem érdemes egy fél liter vízért összekarmoltatni magát az embernek, nem is beszélve a harapásról. Főleg, hogy milyen tiszta jószágokról van szó. Velünk nem kezdtek ki, de nem is lett volna miért. Meg aztán úgy izzadtunk, hogy biztos kicsúsztunk volna a fogásukból, ha bármelyiknek is lett volna gusztusa ránk ugrani.

A lépcső mellett, a korlát oszlopain mindig ki volt írva, hogy hányadik lépcsőfoknál tartunk. Felfelé araszolva borzasztó volt látni, hogy még csak a felénél járunk, mikor már annyit másztunk. G időnként úgy érezte, hogy egy törpe van a fejében, aki kalapáccsal püföli belülről. Ilyenkor megálltunk elvenni tőle a kalapácsot, de kb. 200 fokonként visszaszerezte. Végül csak eljött az a pillanat, hogy felértünk és élvezhettük a kilátást, meg a hűsítő szelet.

A környező hegyek, és az, amin álltunk, a már-már szokásossá vált karszthegy volt, amilyet a gyerekek rajzolnak, vagy még olyanabb. Tényleg jó volt a kilátás. Megnéztünk az üvegszálas műgyanta Buddhákat, meg Buddha lábnyomát is. Minden sziklamélyedés, ami kicsit is lábnyom alakú, automatikusan Buddha lábnyoma és aranyozásra kerül.

Lefelé csak egy kicsit volt jobb, mint felfelé, vagy kicsit sem, de azért hamarabb leértünk, mint ahogy fel. Most is át kellett vágni a majmok határőrizetén. Ültek a lépcsőn, meg a korláton is. Az utóbbin egész gyorsan tudnak lecsúszni, változatos stílusokat követve. Van amelyik ülve, van amelyik állva és van olyan is, amelyik az alsó csövön ül, a felsőbe kapaszkodik. Ahogy leértünk, kezet mostunk a sok majmos korlát után.

Van egy másik lépcső is, de az se nem meredek, se nem hosszú, csak a szomszédos völgybe vezet, ahol szerzetesek laknak kis házikókban a sziklafal tövében. A völgy maga szűk és mély, sűrű dzsungellel az aljában. Nagyon hangulatos. Természetesen itt is van Buddha szobor, meg falfestmény és szent barlang is, továbbá egy óriási fa is ki van nyilazva, de nem tudjuk, hogy megtaláltuk-e, mert elég sok óriási fa van a völgyben.

Visszasétálva láttuk, hogy motorunkról elment az árnyék, kellemesen felforrósítva az ülést. Aztán be se akart indulni a dög, de végül önindító helyett a berúgó karral sikerült életre kelteni. Mást nem akartunk már megnézni, szóval visszavittük a járgányt és szállodánk halljában letelepedtünk internetezni. A képernyő már nagyon poros volt, úgyhogy a kanapé karfáján fekvő lusta macskát rávettük, hogy letörölje. G vakargatta a füle tövét, hogy csóválja a farkát, én meg tartottam a gépet, hogy a képernyő minden csücskét leporolja. Szép csapatmunka volt.

Fél négyre átvonultunk a buszos céghez. Nem tudtam, mindek rendeltek oda minket fél négyre, mikor csak fél ötkor ment a busz. Aztán rájöttem, hogy ez egyfajta árukapcsolás. Amíg vár az ember lehet, hogy vesz valamit inni. Négykor átszállítottak egy távolabbi helyre, ahol megint alkalmunk volt a várakozás közbeni vásárlásra. Végül öt táján előkerült a busz, lehetett tülekedni, mert helyjegy nem volt. Kis tökölés után irányba vettük Bangkokot. Már megint.