Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

69805 km, Lachen

2010.04.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A reggel megint kavarással kezdődött. Kiderült, hogy mégsem öten vagyunk, hanem hatan, ami anyagi szempontból jobb, viszont féltünk, hogy a terepjáróban tömegnyomor lesz. Miközben békésen iszogattuk a kávénkat, befutott a német banyán kívül az izraeli páros, meg a hatodik csapattag, egy szintén izraeli lány.

Azzal kezdték, hogy ők nem akarnak előre dönteni arról, hogy fel akarnak-e majd autókázni a Zero Pointhoz. Mintha olyan sokat számítana a büdzsében plusz háromszáz rúpia! A hegyekben úgysem tudja az ember, hogy milyen idő van két kilométerrel magasabban, esetleg milyen lesz fél óra múlva. Mi is visszakaptuk az erre befizetett plusz pénzt, azzal, hogy bármikor dönthetünk úgy, hogy megyünk, a kocsi 1800-ért megy fel, ezt kell osztani a személyek számával.
A megbeszélt időpontban természetesen nem indultunk el, de ez meg sem lepett. Jó fél órás késéssel pakoltunk be a két taxiba, mivel a városba csak ezek jöhetnek be. Pár perc alatt kiröpítettek a terepjáró-állomásra, ahol vezetőnket követve mászkáltunk, hogy megtaláljuk a saját járgányunkat.
Mikor meglett, örömmel tapasztaltunk, hogy ugyan a csomagtartóban kell valakinek utaznia, de nem hosszanti padon, hanem rendes ülésen.
A cuccokat a tetőre pakolták, gondosan letakarva egy szitává lyuggatott ponyvával. Sok jót nem ígért a dolog, mivel az előző napokban esett az eső. Reméltük, hogy estig megússzuk.
Mint kiderült, a vezetőnk csak minket vezetett, külön sofőr is volt. Hogy minek ennyi ember, azt nem tudom, de nyilván megéri a cégnek. Az első ülésre, a sofőr mellé beült a túravezető, valamint a német banya. Ez jó volt így, mert a vénasszony folyamatosan hülyeségeket dumált, és valószínűleg a csoport bármely tagja öt perc után kilökte volna a szakadék szélén.
Középen ültünk mi és a hármas számú izraeli versenyző, hátul pedig a pár. Eleinte arról beszéltek, hogy majd cserélgetjük a helyet, de láthatóan jól megvoltak a csomagtartóban, ahol szét lehetett terpeszkedni, cserébe a zötyögés nagyobb amplitúdójáért.
Megkezdtük az északnak tartó száguldást. Az út természetesen egy sávból állt, de helyenként kiszélesedett a padka annyira, hogy elkerüljék egymást a járművek. A hindukkal ellentétben a sikkimi sofőrök kitűnően átlátták a helyzetet, és ha úgy adódott, már akkor félreálltak, mikor a szembejövő még egy kanyarral arrébb járt. Ennek köszönhetően aztán nem is alakult ki dugó sehol, eltekintve az előző napok esőinek eredményeként előállt hegyomlás helyszínétől.
Itt már serényen dolgozott egy bulldózer, hogy helyreállítsa az utat, hiszen a hadseregnek bármikor szüksége lehet rá. Úgy tűnik, hogy India folyamatos háborús parában él, mintha a hidegháború tért volna vissza. Főleg a vitatott területeken, mint Sikkim vagy Kashmir. Az utóbbit ugye a pakisztániak meg a kashmiriak akarják maguknak, Sikkimet pedig a kínaiak, akik Tibet részének tekintik, ami számukra alapértelmezetten Kína része. Kínával egyébként Kashmirnál is van vitájuk, csak ott az indiaiak követelnek területet. A térképeken ezeket a területeket következetesen India részeként ábrázolják, ami érthető, hiszen a nem lenne túl konzisztens a politika, ha a parlament és a kartográfia intézet véleménye nem egyezne.
Szóval a bulldózer keményen dolgozott, hogy át lehessen jutni az elmosott útszakaszon. Útitársaink már látták lelki szemeikkel, hogy órákat töltünk el a sárga gépet bámulva, én meg voltam győződve, hogy negyed óránál nem tart tovább. Általában ugyanis negyed órát egyengetnek, aztán a félkész alkotáson átengedik a feltorlódott autókat, majd újabb negyed óráig dózerolnak
Szerencsére nekem lett igazam, úgyhogy zötyöghettünk tovább. Átlagsebességünk nem volt egy halálos tempó, úgy 25 km/h körül alakult, nem számítva természetesen a megállásokat.
Közben sajnos eleredt az eső, és nem is akart nagyon elállni. A cuccaink ugyan bele voltak húzva a mocsokvédő huzatba, de azok a tokok nagyon régóta nem vízállóak már, talán még újkorukban sem voltak igazán azok. Ennek ellenére bíztunk benne, hogy a két réteg szita valamennyit véd.
Ebéd alatt vezetőnk a hangulatot feldobására, előszedte a telefonját és bekapcsolt valami zenét. Megkérdezte, hogy Michael Jackson jó lesz-e. Mikor aztán megszólalt a zene, valami Chipmonks feldolgozás gyilkolta a dobhártyánkat.
Az eső csak jóval később állt el, mikor a Hét nővér vízeséshez értünk. Alapvetően a hét nővér hét vízesést jelent, amik függőlegesen követik egymást, de lentről csak három látható, a többit el kellett hinnünk. A vízesések errefelé nem számítanak túl nagy kuriózumnak, a völgy mindkét oldalán lehet látni, ahogy a patakok vízesések során érnek le a pár száz méterrel lejjebb lévő folyóba.
Gyönyörű hegyek közt autóztunk, amiből sajnos túl sokat nem láttunk, mert az indiai ipar egyik remeke, a (szigorúan kétkerék-meghajtású) Mahindra terepjáró ablakai ilyesmit nem tesznek lehetővé, ugyanis valahol szemmagasságban van a tetejük.
Lachent már sötétben értük el, így nem sok fogalmunk volt, hogy hol is vagyunk. Az égen csillagokat láttunk, ami jót jelentett a másnapi időjárással kapcsolatban.
Mikor a cuccokat lepakoltuk, nem kellett csalódnunk, jó vizesek voltak. G hátizsákja, ami lassan tinédzser korba lép, teljesen átázott. A többiek büszkén feszítettek, hogy az övék nem. Persze mikor a szobában kipakoltak, akkor rájöttek, hogy az ő ruháik is nedvesek.
A szobában mindent szétpakoltunk, hogy száradjon, a hátizsákot meg a vezetőnk vitte el megszárítani. Felhívtam a figyelmét, hogy ha egy mód van rá, ne olvassza meg.
Mára már csak a vacsora maradt, meg az, hogy kiosszák a vödör melegvizeket fürdéshez, mert áram éppen nem volt. Szóval lefekvés után a gyertyát kellett elfújni.

 

Címkék: india lachen

69677 km, Gangtok

2010.04.24. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Reggelinél a megbeszéltek szerint találkoztunk, immár öten. A papírmunkát rögtön el is indítottuk, ehhez kellett néhány fénymásolat meg nyomtatvány, és három fénykép. Valahol Indiában kell lennie egy baromi nagy fotóalbumnak a képeinkkel. Aztán az is lehet, hogy más országokkal csereberélnek is, ezért kell olyan sokat beadni vízumhoz, engedélyekhez. Eddig India legalább hat fényképet nyelt el, biztos, hogy ennyire nem vagyok szép.

Persze kavarás azért még volt, mert az izraeli páros akart még találni valakit, hogy tovább osztódjon a költség, az ötödik utas, egy német öregasszony meg nem tudta igazán eldönteni, hogy most akkor tényleg akar jönni, vagy sem. Mindenesetre mi döntöttünk: megyünk, aztán lesz, ami lesz. Azt viszont leszögeztük, hogy mi nem utazunk a csomagtartóban kialakított üléseken.
Megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk, hogy tisztázzuk, hogy akkor hányan is vagyunk. Mi addig elmentünk bevásárolni. Például G órájának új szíjra volt szüksége, mert a „Genuine leather” feliratú, amit Mumbaiban vettünk két hónap után eltört. Genuine műanyagállatról nyúzhatták az alapanyagot. Vettünk egy ugyanolyat, úgy számoltuk, hogy ennek már hazáig ki kell húznia. Vettünk fogkefét is, és körülnéztünk, hogy mi a helyzet pulóverfronton, mert felfelé megyünk, ha minden jól megy néhány ezer méterrel feljebb. Végül nem vettünk pulóvert, ami azt jelenti, hogy hideg lesz.
Mire mindet elintéztünk, éppen ideje volt visszamenni, hogy kiderüljön mi a helyzet. Nos, öten megyünk, bár az izraeli srác erősen húzta a száját a költségek miatt. Én is költségérzékeny vagyok, de ha az ember mindenre sajnálja a pénzt, akkor jobb otthon maradni, bár lehet, hogy nem olcsóbb.
Kicsit már mászkáltunk, aztán kínkeservvel találtunk egy taxit, ami felvitt az Enchey kolostorhoz. Először úgy gondoltuk, hogy elsétálunk, de mikor összenéztük a térképet a hegyekkel, akkor rájöttünk, hogy a sétát inkább lefelé szeretnénk megcsinálni.
A kolostor nem nagy, pláne azok után, amiket Kínában láttunk, de azért szép. Fotózni természetesen szigorúan tilos volt, pedig szép falfestmények voltak, rengeteg koponyával, levágott fejjel, keselyűk által eszegetett emberrel, meg nagy agyaras démonokkal.
Megpörgettük a környék összes imamalmát, reméljük, segít, biztos szükség lesz rá valahol. Lefelé a tervek szerint gyalogoltunk. Kiderült, hogy a séta sokkal kellemesebb, mint amilyennek képzeltük, ugyanis itt van járda, meg a gyalogút levágja a nagy kanyarokat.
Beültünk vacsorázni, és mellesleg internetezni a tegnap helyre. Közben elkezdett ömleni az eső, ami meg is határozta, hogy akarunk-e bármi egyebet csinálni. Amúgy nem akartunk.
Egyébként meg boldog születésnapot!

 

Címkék: india gangtok

69671 km, Gangtok

2010.04.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Éjjel megint volt egerünk, de csak hallottuk, mert éppen áramszünet volt, így hiába kapcsolgattam a lámpát. Pontosabban nem teljesen hiába, mert hajnali fél hatkor visszajött az áram, és felkapcsolódott a lámpa, de erről csak G beszámolójából tudok.

Aztán hatkor elkezdett óbégatni a szálloda egyik tulajdonosa az ajtónk előtt. Erre felébredtem, de igazából csak azért, mert G felkelt és kiment elkussoltatni. Azt gondolná az ember, hogy a vendég ilyen kívánsága, - pláne az ilyen magától értetődő és könnyen teljesíthető –, az parancs. Háromszor kellett szólni, hogy fél percre elhallgasson.
Van még mit fejlődni a kiszolgálás terén is ebben az országban. Ha kérünk valamit, akkor azt vagy megcsinálják, vagy nem. Általában a második. Ugyanis ha a feladat végrehajtása előtt kapnak más ingert, akkor a korábbit elfelejtik. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak olyanokra, hogy a pincér ugyan hozzon már kanalat is leveshez, vagy kapcsolják fel az áramot a szobánkban (sok helyen a recepcióról is le lehet kapcsolni a bojlert, a légkondit, mert az sokat fogyaszt).
Végül nem volt más választásunk, felkeltünk, de jól is tettük, mert perceken belül ütvefúróval kezdtek dolgozni a szomszédban, valamint bekopogott a recepciós, és barátságosan érdeklődött, hogy „today check out?”. Neked is pálinkás jó reggelt! Percekkel később kijelentkeztünk és az összes cuccunkkal elvonultunk reggelizni, majd tovább a város azon részébe, ahonnan Gangtokba mennek a terepjárók.
Mielőtt odaértünk volna, le is szólítottak, és már pakolták volna a cuccainkat a tetőre. Valamiért ilyenkor nagyon serények, és képtelenek kivárni, hogy ráhúzzuk a tokot a zsákokra. Hely megint csak a csomagtartóban volt, ahol két ülés van hosszanti irányban. Egyszerűen remek hely! Kilátni nem lehet, mert a padló itt sokkal magasabb, mint az utastérben, cserében minden bukkanót kétszeresen érezhetünk. Mikor még csak kiálltunk a parkolóhelyről, már akkor megjegyeztem, hogy remek sofőrhöz van szerencsénk. Vannak ugyanis ezek a fiatal kölkök, akik valahonnan szereztek jogsit, és most sofőrként dolgoznak. Valószínűleg mindegyikük meg van róla győződve, hogy ha a Tatánál jobb verdát tolnának a segge alá, akkor lealáznák a rally nagyjait. Sportos vezetési stílusuk egyébként a padlógáz-padlófék váltogatásából, valamint a kormány hirtelen rángatásából áll.
Mikor kiértünk a város abszolút dugójából, egyből érzékelhetővé vált a sportos stílus, amit nagyra értékeltem a csomagtartóban ülve. Vezetni csak az út közepén tudott, ha valami jött, félrerántotta a kormányt, majd utána rögtön vissza is, mert mint említettem, vezetni csak középen. Ez akkor is igaz volt, ha egymás után öt autó jött szembe. Nyilván ilyenkor öt flikk-flakkot csináltunk. Persze a burkolat minősége finoman szólva is szar volt, amit néha fekvőrendőrökkel tarkítottak, teljesen érthetetlen módon, ezek előtt satufékkel lelassítottunk, majd utána rángatósan sportos váltásokkal kigyorsítottunk.
Elsőként a mellettem ülő srác mutatta meg, hogy mit evett, diszkréten a padlóra pakolt. Rövidesen csatlakoztam hozzá, bár ha már volt lehetőség, hát kihúztam az ablakot és zöldséges momóval végigokádtam a kocsi oldalát. Apró elégtétel. Már nagyon-nagyon régen nem hánytam autóban, szinte már hiányzott. Mivel az elmúlt évben igen sok hasonló úton autóztunk, és nem átalltam néha aludni is, miközben a fejem jobbra-balra billent, bármiféle rosszullét nélkül, azt hiszem nem bennem volt a hiba.
Gangtokban a szokásos helyen raktak ki minket, vagyis a fene tudja hol, a város szélén. Ez a legjobb eset, ilyenkor aztán lehet találgatni, hogy hol is lehetünk, illetve merre is kéne indulni. Első lépésként az ember iránytűért nyúl. Most is így volt, elindultunk északnak, feltételezve egy szimpatikus pontot a térképen, mint tartózkodási helyet. Néhány liter kiizzatása után revideáltuk álláspontunkat, és arra jutottunk, hogy még csak most vagyunk azon a ponton, ahol induláskor gondoltuk. Újabb pár száz méter után rájöttünk, hogy nem, máshol vagyunk, de még kevésbé közel a célhoz. Persze végig felfelé másztunk, mert Sikkim már csak ilyen, tele van Himalájával. Feladtuk ambíciózus terveinket, és úgy döntöttünk taxival megyünk. Persze ilyenkor mind visszahúzódik valami titkos földalatti üregbe, szóval taxikeresés közben olyan közel kerültünk a célhoz, hogy már mehettünk akár gyalog is. Na, egyébként így kell csinálni az egészet: apró lépésenként. Körülutazni Ázsiát nagy falatnak tűnik, de valójában mindig csak egy kicsit kell menni.
Persze a szállodában nem volt hely. Elindultam az utcában, hogy végignézzem az összes többi szállást is, de egy nyomorult szobát találtam csak, azt is irreális áron. Vagy tíz szálloda meglátogatása után kiderült, hogy a másik irányba indulva rögtön az első helyen lett volna szoba. Nem egy luxuslakosztály, nem is olcsó, de legalább valami.
Gyors evés után elindultunk túrát szervezni. Sikkim egy spéci hely Indián belül. Egyrészt egy nagyon kicsi állam, másrészt engedély kell a meglátogatásához. Ez valójában puszta formalitás, hiszen akár belépéskor is kiállítják a papírt. Ezzel viszont Sikkimnek nagyjából egyötödét lehet meglátogatni, ha kicsit északabbra akar valaki menni, ahhoz már csoport kell – két fő az már csoport -, meg újabb engedély. Persze a legtöbb terület még így sem látogatható. Vannak helyek, ahova hosszas szervezés után lehet expedíciót indítani, de a tibeti határ közelébe még az indiaiak sem mehetnek, csak ha katonai egyenruhában vannak. Ennek az az oka, hogy Indiának nemcsak Pakisztánnal vannak határvitái, hanem Kínával is, sőt azt hiszem Myanmar határait is vitatják. Alapvetően Kína igényt tart Sikkimre, mivel az Tibet része volt, és minden, ami Tibet, az Kína. Ennek a viszonynak megfelelően a határt nem is lehet átlépni, illetve helyiek, akiknek van kereskedő igazolványa, átmehetnek a határ túloldalára üzletelni, de ez igazából nem jelent beutazást.
Végigjártunk jónéhány túraszervezőt, de komoly eredményeket nem tudtunk felmutatni. Egyikük sem érdekelt abban, hogy csoportokat szervezzen, jó nekik az is, ha kettesével mennek az emberek. Annyit mindenesetre kiderítettünk, hogy melyik cégek olcsók, vagy inkább kevésbé drágák.
Átmenetileg felhagytunk a kutatással, és elmentünk vacsorázni. Kellemesen elüldögéltünk az étteremben, már csak azért is, mert ingyenes wifivel szolgáltak, amire még nem volt példa Indiában.
Alapvetően Sikkim nem is India. Gangtok nem mocskos, nem akarják folyamatosan elütni az embert, és ha dudálnak is, csak ésszel teszik. Van járda, amin tényleg gyalogosok közlekednek. Sőt, a város közepén sétálóutca van padokkal, virágokkal, üzletekkel! Fel-alá sétálgatunk, alig bírtunk elszakadni a helytől.
Miközben leveleket olvasgattunk, meghallottuk, hogy a szomszéd asztalnál ülők is északnak tartanának, ha nem kellene egy egész kocsit kifizetniük. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy egyesítjük erőinket, és reggel találkozunk, remélhetőleg megerősítve még legalább egy emberrel. Ők szerettek volna egy hatfős csoportot, mi meg nem. Az ugyanis azt jelenti, hogy valakinek a csomagtartóban kell utaznia.

 

Címkék: india gangtok

69570 km, Darjeeling

2010.04.22. 10:00 | Ahmet | 2 komment

A vasútállomáson közöljék velünk, hogy a vonatra nincs jegy, sőt, semelyik vonatra nincs már jegy két napon belül. Tisztára, mint a tervgazdálkodásban! Miért nem indítanak akkor több vonatot? Lehet, hogy ezeket is a MÁV üzemelteti?

Gondoltuk, akkor elmegyünk terepjáróval, de az sem egyszerű. A város összes utcája egy nagy terepjáróparkoló. Ahol egy kis hely van, ott biztos, hogy parkol néhány. A legtöbbre ki van írva, hogy hova megy, de a fene se tudja, hogy az nekünk jó irányban van-e. Végigkérdeztünk néhányat, de mindenki csak mutogatott egy másik irányba. Ott sem találtunk senkit, aki elvitt volna. Ez a legutálatosabb Indiában, hogy soha, semmi nem megy simán. De tényleg, semmi! Az ember a szart nem tudja lehúzni, mert vagy nincs víz, vagy nem működik a tartály, vagy egyáltalán nincs is tartály, csak egy vödör. Ha minden működik, akkor is az ember vödröt keres a végén, mert még a papírt se viszi le a lendület. Szóval mit is várhatnánk egy kicsit is bonyolultabb dologtól!
Hagytuk a fenébe az egészet, inkább elindultunk megkeresni azt a kolostort, ami itt van a városban. Közben persze elkövettük azt a hibát, hogy megkérdeztük a helyieket, hogy merre is kellene menni. Ha az ember nagyon el akar tévedni Indiában, akkor csak kérdezzen meg valakit, hogy merre kell menni. Ha nem tudják, akkor is fognak mondani valamit, mert nehogy már úgy tűnjön, hogy nem tudják merre van, vagy egyszerűen csak hazudnak, mert azt szeretik csinálni. Az egyértelműen hülye irányba mutogató emberek véleményét figyelmen kívül hagytuk, így csak egy utcával mentünk mellé. Sajnos hegyvidéken nincs olyan lehetőség, hogy akkor a következő utcán majd lemegyek, és már ott is vagyok. Vannak szinte párhuzamos utcák, csak az egyik lefelé megy, a másik felfelé, és a kettő között nincs összeköttetés, legfeljebb siklóernyővel.
A tibeti kolostor helyett egy furcsa helyen kötöttünk ki. Egy újabb hindu szentély volt, szigorúan betonból, de a környék imazászlókba volt csomagolva. Hogy a kettő hogy jött össze, azt nem egészen értem, de nem is annyira érdekel. Nem akarok több hindu templomot látni, főleg nem olyanokat, amik betonból vannak, fehér csempével kirakva.
Továbbmentünk az úton, hogy végre rájöjjünk, hogy hol is vagyunk. Közben volt alkalmunk megtekinteni egy indiai útfelújítást is.
A meglévő burkolatot fellocsolták bitumennel, természetesen szigorúan kézzel, kilyuggatott olajoskannák segítségével. Aztán megkeverték az aszfaltot. A zúzottkövet először is két hosszanti halomba rakták, hogy megtartsák a fémlemezt, ami alatt aztán tüzet raktak, hogy a tetejére halmozott követ felmelegítse. Nyilván, hideg kővel nem lehetne aszfaltot keverni betonkeverőben. Ezt a keveréket aztán egy lerohadt pickuppal elvitték a tetthelyre, ahol gereblyékkel elterítették majdnem egyenletesen, kb. két centi vastagságban, majd úthengerrel elegyengették. Nem mondom, hogy tömörítették, mert egy két centi vastag réteget, ami kb. kétcentis kövekből áll, nem nagyon lehet tömöríteni. Hogy az egész jól nézzen ki, homokkal is kevertek egy adag bitument, és megismételték az egészet, mintegy kiglettelve az első réteget. A végeredmény egy fekete, ámde hullámos út lett. Szerencsére fagy nincs, tehát lehet, hogy néhány év is eltelik, mire ugyanolyan lesz, mint előtte volt.
Végül aztán meglett a megfelelő út is, ami a kolostorhoz vitt, ehhez persze vissza kellett menni majdnem az út legelejére, és onnan le.
A kolostor kicsi, először senkit sem találtunk benne, bár az emeleten G benyitott egy ajtón, amiről kiderült, hogy valakinek a szobája, de ott se volt senki.
Az templomajtó zárva volt, de egy tábla állt mellette, hogy bent szigorúan tilos fotózni. Mielőtt feladtuk volna, megjelent egy ember, és beengedett minket. Kiderült róla, hogy szerzetes, - bár nem volt annak öltözve -, és ő vigyáz a templomra. Az épület nem túl régi, az eredeti templom nem is itt állt, csak mikor megépült az angolok temploma, akkor elköltöztették. A keresztény elmélyülést ugyanis zavarta a tibeti trombitálás, meg dobolás.
A kolostort látva úgy döntöttünk, hogy a ghoomi kolostorok tulajdonképpen nem is érdekelnek annyira.
Visszafelé benéztünk néhány boltba, hátha veszünk valami haszontalan dolgot, de nem így lett. Ugyan egy Buddha szoborral át akartak verni, de nem jött össze. Két dolgot állítottak róla: azt, hogy tömör, és azt, hogy tiszta ezüst. Az árazása is ennek felelt meg, de nem volt tiszta ezüst és nem volt tömör. Azóta egyébként máshol is láttunk ugyanolyat, ott már nem volt tömör ezüst, csak ezüstözött, bár ugyanazért az árért, mi egyébként szerény 300 €.
Buddha helyett teát vettünk a bazárban, anélkül mégse lehet hazamenni. A gond ezzel is csak az, hogy ugyan állítják, hogy a legjobb minőségű Darjeeling tea, attól még lehet fűrészpor is a zacskóban, főleg, hogy pont ugyanolyan csomagolásban lehet kapni 30-tól 300 rúpiáig. Majd otthon kiderül.

 

Címkék: india darjeeling

69564 km, Darjeeling

2010.04.21. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A vonaton most azokat az ágyakat kaptuk, amik a folyosóval párhuzamosak. Eddig soha nem aludtunk ezeken, és jobb is, mert ezek rövidebbek, mint a többi, viszont nincs olyan lehetőség, hogy lelóg az ember lába, mert fal van mindkét végén. Összességében nem volt túl kényelmes. Mivel a meleg éjjel sem váltott még csak hűvösre sem, az ablakok nyitva voltak. Egyébként be lehetett csukni, de úgyis kinyílt. Sajnos a levegőn kívül jött be a por is, aminek eredményeként Siliguriba hót mocskosan érkeztünk meg. Borzasztó volt, nem akartunk a saját bőrünkben lenni.

Darjeeling innen még három óra volt terepjáróval. Nem a távolság nagy, az csak negyven kilométer légvonalban. Ennek a fele teljesen sík terepen vezet, de a második fele úton valójában hatvan kilométer, és 200 méterről felvisz 2200-ra. Kicsit kanyargós, kicsit meredek. A kocsiban a sofőrön kívül volt még tizenegy utas, pedig ez nem egy busz volt. Közben a meleg is eltűnt valahol félúton, Darjeelingbe érve már pulóverről álmodoztunk.
Lepakolva a terepjáró tetejéről már boldogan gyűltek körénk a teherhordók, de igen csalódottak voltak, mikor a tokokból előhúztuk a hátizsákot. Rengeteg a teherhordó az országban. Máshol kézikocsikkal, triciklikkel szállítanak irgalmatlan mennyiségű árut, de itt túl meredek hozzá a legtöbb utca, lépcsőn meg tényleg semminek nincs esélye. Itt egy, a homlokukon átvetett hevederrel és némi kötéllel viszik a cuccokat
Ahogy leszálltunk, megtalált mindek egy lerobbant alkoholista, hogy szállást ajánljon. Határozott nemet mondtunk. Kicsivel később egy másik fickó is megjelent az ajánlatával, és elmentünk megnézni a helyet, már csak azért is, mert fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk pontosan, és nem akartunk mást, mint lezuhanyozni. A hely nem volt rossz, még meleg víz is volt. Nem bármikor, előtte szólni kellett, hogy ugyan kapcsolják már be az áramot a vízmelegítőnél.
Utána már lehetett szó bármi egyébről is, úgyhogy elmentünk körülnézni a városban. Nagyon messzire nem nézhettünk, mert tökig felhőben állt az egész, pedig innen elvileg jó a kilátás, és Darjeeling nevezetességei között van néhány kilátópont, ahonnan ellátni egészen a Kangchengdzongáig. Persze csak tiszta időben, most a város másik felét se lehetett látni. Azt hiszem, kicsit másképp láttuk a helyet, mint azok, akik jó időben jönnek. Ugyan nem nyomult folyamatosan valaki, hogy adjunk neki pénzt, vagy vegyünk valamit, de Darjeeling is csak egy újabb szemétdomb, bár nem pont olyan, mint a többi, mert míg a többi vízszintes, ez erősen meg van döntve.
Benéztünk a piacra, ahol természetesen lehetett teát is kapni, mindenféle kiszerelésben, minőségben és csomagolásban.
Elmentünk a vasútállomásra is, hogy megnézzük, mikor megy vonat a szomszédos Ghoomba, ahova szívesen benéztünk volna, hogy megnézzünk két tibeti kolostort. A vonat egy keskeny nyomtávú kis játékvonat, a sínek alig vannak távolabb egymástól, mint másfél arasz. Nem volt egyszerű megépíteni, hiszen ugyanazt a 2000 métert kell legyőznie, mint amit mi terepjáróval tettünk meg. Az útvonal nagy része egyébként egybeesik a közúttal, úgyhogy legalább százszor kereszteztük is a vágányokat. Sorompó vagy egyéb biztosítás nincs, de nem hiszem, hogy nagy lenne a veszély, a vonat nem túl gyors, és menetrend szerint naponta egy vonat megy a hat kilométerre lévő Ghoomig (na meg még kettő „joyride” a turisták kedvéért, gőzmozdonnyal, és irreálisan drágán).
Meg is állapítottuk, hogy reggel a helyi dízel járattal lezötyögünk Ghoomig, az pont olyan jó lesz, mint gőzössel, a mozdonyt úgyis csak szagolni lehet, ha az ember rajta ül a vonaton.
Benéztünk a szomszédos templomba is, ami egy khatmandui templom másolata. Hindu templom, úgyhogy csak benéztünk, annyi pont elég is volt.

 

Címkék: india darjeeling

68975 km, Úton

2010.04.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az ablaktalan szobáknak nemcsak az az előnyük, hogy dohosak, hanem az is, hogy reggel felébredve az embernek elképzelése nincs, hogy hány óra lehet. Ennek ellenére egész értelmes időben felkeltünk. Először is vonatjegyet intéztünk. Azt hiszem, sikerült a lehető legdrágábban beszereznünk, de már olyan régen verettük át magunkat, hogy szinte hiányzott.

Ezután a Sikkim House-ban átvettük az engedélyünket. Teljesen logikus módon most kellett kitölteni a formanyomtatványt, amihez már hozzá volt tűzve a fényképünk és az útlevélmásolatunk. A kész engedély már ott várt az asztalon. Igazi írógéppel megírt engedély. Hihetetlen, de ilyenek még léteznek, sőt Indiában sokkal ilyenebb dolgok is.
Például egy egyszerű kereszteződésnél legalább három rendőrre van szükség. Olyat már láttunk, hogy van lámpa, de állítanak mellé rendőrt is, hogy az autósok tényleg megálljanak a pirosnál, de itt kettő van, plusz egy ember üldögél a sarkon egy fülkében. Először nem is foglalkoztam a dologgal, csak az tűnt fel, hogy az irányító rendőr pontosan tudja, hogy mikor vált a lámpa, pontosabban másodpercekkel előre tudja, hogy váltani fog. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy hát a gyakorlat meg az évek, de jobban megnézve rájöttem, hogy a fülképen ülő rendőrnek is van munkája. Ő kapcsolgatja a lámpákat. Komolyan! Van előtte négy kapcsoló azzal irányítja a forgalmat. Nemcsak egy kereszteződésben, hanem mindenhol ilyen rendszer van a városban. Azt hiszem, valójában a fülkében ülő ember csak az irányító rendőrök jelzéseihez igazítja a lámpát. Szóval összehangolt zöldhullámra ne számítson senki Kolkatában.
Gyalog indultunk el a város északi részének felfedezésére. Könyvünk rengeteg koloniális épületről regélt, de az első három után rá kellett jönnünk, hogy ezek az épületek nemcsak hogy ma már nem szépek, de eredetileg sem voltak túlzottan érdekesek. Mostanra az összeomlás szélére jutottak, arról nem is beszélve, hogy helyenként ráépítettek néhány borzasztó emeletet, az ablakok fölé zöld műanyag napellenzőket fabrikáltak, amik már félig leszakadtak, kötegszámra lóg rajtuk a vezeték, esetleg néhány légkondicionáló is. Amúgy sem lehetne megcsodálni az épületeket, mert a légvezetékek mindenhol keresztül-kasul szelik az eget, és ha az ember egy pillanatra megáll, a tömeg letapossa, és ez még a jobbik lehetőség, mert megtehetnék ezt a buszok vagy a taxik is.
Benéztünk Tippu szultán mecsetébe is, bár nem volt egyszerű, úgy körbe van véve bazárral, hogy alig találtuk meg a bejáratot. Maga a mecset finoman szólva is visszafogottan érdekes.
Innen a kormányzói palotához mentünk, de nagy reményeket nem fűztünk hozzá, mivel használatban van, még a kertjébe se bemenni. Megpróbáltuk megtalálni a Burmai pagodát. Nem sikerült bejutni a parkba, ahol áll, mert tulajdonképpen két stadion van a parkban, meg mögöttük valahol ez a pagoda. Feladtunk, inkább elmentünk a virágpiacra. Hosszú séta volt. A piac a Howrah híd mellett van, a Hoogly folyó partján. Természetesen ez is egy nagy káosz és dzsuvatenger, de azért érdekes. Tonnaszámra áll a virág, illetve a virágfüzér, amit csak áldozati ajándékként használnak. Nemcsak templomokban, hanem házi oltárokra vagy szentképekre aggatva.
A szomszédos hidat, ami szép méretes, szigorúan tilos fotózni, nemzetvédelmi okokból. Kíváncsi lennék, hogy milyen hatékonysággal tudják megakadályozni, hogy fényképek készüljenek róla.
Hogy agyonüssük az időt, gondoltuk, beülünk egy moziba, de hiába néztünk végig vagy ötöt, egyik sem játszott angolul beszélő filmet, csak hindi volt, esetleg kínai.
Mozi helyett elmetróztunk a Khalighathoz, ahol Kolkata névadó Káli temploma áll. A britek ugyan Kalkuttának hívták, de ez valószínűleg soha nem tetszett az indiaiaknak, mivel így a város neve leginkább Káli kutyát jelent, szóval visszaváltoztatták Kolkatára. Érdekes, hogy a nagy visszanevezést Delhi megúszta, ami eredetileg Dilli volt (sokan még ma is így hívják), de McLeod Ganj se kapott új nevet.
Maga a Káli templom hosszú időre az utolsó meglátogatott hindu templom lesz számunkra. Ilyen mocskos templom nincs még egy, a vasúti vécékkel van holtversenyben. Nem értem, nem látják, hogy gáz? Közben azonnal ránkakaszkodott két ember, akik vadul mutogatták az igazolványukat, hogy ők nem guide-ok, hanem brahminok, de a funkciójuk ugyanaz volt: dumálni, aztán markot tartani. Hát mit mondjak, nem sok időt töltöttünk a templomban, mondjuk tizenöt másodpercet.
A templom mellett áll egyébként az a ház, ahol Teréz Anya meghalt. Kolkatában van a sírja is, és mellette egy kis múzeum, de az ma zárva volt. Az általa működtetett missziók még működnek, bár – mint mindennek – ennek is kétségbe vonják jóságát, vagy hasznosságát.
Visszametróztunk a szállásunkra, ahol a vonatjegy még mindig nem volt meg, úgyhogy elmentünk inni egy sört, hogy aztán két órával később még mindig ne legyen meg. Kis üvöltözés hatására persze meglett.
A söröző egyébként egy elég nívós hely volt, ennek ellenére a pincér úgy oldotta meg az asztal takarítását, hogy a morzsákat, a szalvétát ronggyal a padlóra seperte, majd a sarokba rugdosta. Két sör után nem álltuk meg, hogy megemlítsük neki, hogy ez talán nem a megfelelő megoldás, de ezzel nem értett egyet. Nyilvánvalóan ő nem abba a kasztba tartozik, aki takarít. Na, például ezért teljesen reménytelen ez az ország.
Kitaxiztunk a Howrah vasútállomásra. G büszke volt rá, hogy sok taxis megkérdezése után végül 150-ről lealkudta az árat 90-re. Sajnos nem néztük meg, hogy melyik állomásról megy a vonatunk, így rossz helyen kötöttünk ki, csak újabb taxizással jutottunk el a Sealdah vasútállomásra, ami eredeti kiindulási helyünkhöz sokkal közelebb lett volna. Szerencsére még így is volt elég időnk a vonat indulásáig.

 

Címkék: india úton

68907 km, Kolkata

2010.04.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egyenesen a múzeum felé vettük az irányt. Szerencsére nincs messze, mert táskát nem lehet bevinni, megőrző viszont nincs, amolyan indiai megoldás. Szóval a cuccok a szobánkban maradtak, természetesen lezárva a fürdőszobaajtóhoz. Két dologból szokott hiány lenni a szállodai szobákban egyébként: masszív dolgok nincsenek, amihez hozzá lehetne lakatolni a cuccokat, meg olyan dolgok, amihez ki lehetne kötni a szárítókötelet.

A múzeum felé menet átvágtunk a hajléktalanok során. Itt élnek a járdán, különösebben nem zavarnak senkit. Nem olyanok itt a hajléktalanok, mint nálunk. Például nem alkoholisták és nem fetrengenek saját mocskukban. Komplett családok élnek az utcán szinte hétköznapi életet. Anyuka főz a három téglából álló tűzhelyen, a gyerek vizet hoz a nyomós kútról, a kisebbek meg játszanak, természetesen tök pucéran. Mondjuk már az is furcsa, hogy egy Kolkata méretű városban nyomós kutak vannak. Szerencsére van két vizelde is, így egészen kulturált maradt a környék. Hogy az egyéb dolgokat hogy oldják meg, azt nem tudom.
A múzeum érdekes. Ha nem is egészen úgy, ahogy egy múzeumnak érdekesnek kellene lennie, de kár lett volna kihagyni. Igazi viktoriánus múzeum, csak hát a britek lelépése óta eltelt idő rajtahagyta a nyomát. Leginkább úgy néz ki, mintha a karbantartó és a tudományos személyzet helyet cserélt volna, persze az is lehet, hogy a függetlenség kivívása után tényleg a takarítókkal kellett feltölteni a személyzetet. Hatalmas tárolók, vitrinek sorakoznak benne, szépen sorba rakott kiállítási tárgyakkal. Például van egy terem legalább tíz tonna ásvánnyal, mindegyik mellett fakult címke van, más semmi. Ugyanígy egy másik teremben rovarok vannak, kicsit leharcolt állapotban. Eredetileg komoly gyűjtemény lehetett, ez már csak abból is látszik, hogy a tárolók lába kis edényben áll, amit eredetileg feltöltöttek vízzel, hogy mondjuk a hangyák ne tudjanak bejutni a tárlókba.
Vannak persze állatcsontvázak, köztük például sok elefántcsontváz, de sajnos sem olifántcsontvázat, sem Ganésha csontvázát nem találtuk közöttük. Aztán vannak még kitömött állatok is, eléggé vedlett állapotban. A kitömött krokodilok tényleg ki vannak tömve, mintha verseny lett volna, hogy ki tud több szalmát beletaposni egy döglött állat bőrébe.
Ezután kimentünk a Maidanra. Ez Kolkota hatalmas tere, parkja, vagy a fene tudja mije, amit a britek hagytak meg, mikor a várost építették. Azt gondoltuk, hogy egy hatalmas park, amin kellemesen végigsétálhatunk a Victoria Memorialig, de nem teljesen ez a helyzet. Fák ugyanis nem nagyon vannak, inkább csak fű, az is elég szépen kitaposva. Nyilván hétvégenként reggel meg este, mikor nincs pokoli meleg, itt is ezrek kriketteznek. A tűző napon caplattunk a Viktória királynő gyémántjubileumára épített emlékműig. Hogy mire jó egy ilyen emlékmű, azt nem egészen értem. Egy dolog, amibe bele lehetett ölni egy rakat pénzt. Hatalmas márványépület, különösebb funkció nélkül. A park szép körülötte, maga az emlékmű is az, ez kétségtelen. A bejártnál Viktória királynő trónol vén szatyorként, ahogy a gyémántjubileumot megélte. Ha még ennél is tovább húzza, nem tudom, hogy a következő jubileumot minek nevezik, volfrám-karbid jubileumnak?
Nem hiszem, hogy szántak értelmes funkciót az épületnek, nem is lenne alkalmas semmire, azért próbáltak valamit kiállítást összehozni benne India nagy dicsőségére. Fotók mutatják be az építést, valamint kiállították külföldi festők alkotásait is Indiáról. Középen a királynő márványszobra áll, de ez fiatalkori, az mégis jobban mutat.
Körbenéztünk, aztán körüljártuk kívülről is. Ehhez kellett az erős akarat, mert majd negyven fok volt, de a páratartalom miatt sokkal többnek tűnt.
Innen a szomszédos St. Paul’s katedrálisba mentünk. Zárva volt, de kivártuk a negyed órát nyitásig. Megint egy olyan műemlék volt, ahol a legfontosabb az, hogy a látogató ne fotózzon, de még bemenni se igazán lehetett, inkább csak benézhettünk a főhajóba. Donációt természetesen elvártak volna.
Innen egyenesen a Sikkim House-ba mentünk, ahol engedélyért folyamodtunk, hogy beléphessünk majd Sikkim államba. A légkondicionált irodából kilépni a valóságba sokkoló volt.
Még mielőtt bezárt volna, elmentünk a South Park temetőbe. Itt nem idétlen rajzfilmfigurák vannak eltemetve, hanem azok a britek, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy Indiában teljesítettek szolgálatot, ráadásul meg is haltak. A legtöbb elhunyt bőven negyven alatt volt, legtöbben a húszas éveikben haltak meg. Azt hiszem, hogy India megszállását legalább annyira utálták az ott szolgáló britek, mint az indiaiak. Érdekessége egyébként az egésznek, hogy tulajdonképpen egy cég, az East India Company tartotta megszállva Indiát.
A temető nagyon hangulatos, a síremlékek ugyan kicsit eltúlzott méretűek, de a londoni Highgate temetőhöz képest mégis szerények.
A szállodánkba visszaérve bevedeltünk egy pár liter vizet, hogy pótoljuk a nap folyamán kiizzadt folyadékot.

 

Címkék: india kolkata

süti beállítások módosítása