Reggel egyenesen a múzeum felé vettük az irányt. Szerencsére nincs messze, mert táskát nem lehet bevinni, megőrző viszont nincs, amolyan indiai megoldás. Szóval a cuccok a szobánkban maradtak, természetesen lezárva a fürdőszobaajtóhoz. Két dologból szokott hiány lenni a szállodai szobákban egyébként: masszív dolgok nincsenek, amihez hozzá lehetne lakatolni a cuccokat, meg olyan dolgok, amihez ki lehetne kötni a szárítókötelet.
A múzeum felé menet átvágtunk a hajléktalanok során. Itt élnek a járdán, különösebben nem zavarnak senkit. Nem olyanok itt a hajléktalanok, mint nálunk. Például nem alkoholisták és nem fetrengenek saját mocskukban. Komplett családok élnek az utcán szinte hétköznapi életet. Anyuka főz a három téglából álló tűzhelyen, a gyerek vizet hoz a nyomós kútról, a kisebbek meg játszanak, természetesen tök pucéran. Mondjuk már az is furcsa, hogy egy Kolkata méretű városban nyomós kutak vannak. Szerencsére van két vizelde is, így egészen kulturált maradt a környék. Hogy az egyéb dolgokat hogy oldják meg, azt nem tudom.
A múzeum érdekes. Ha nem is egészen úgy, ahogy egy múzeumnak érdekesnek kellene lennie, de kár lett volna kihagyni. Igazi viktoriánus múzeum, csak hát a britek lelépése óta eltelt idő rajtahagyta a nyomát. Leginkább úgy néz ki, mintha a karbantartó és a tudományos személyzet helyet cserélt volna, persze az is lehet, hogy a függetlenség kivívása után tényleg a takarítókkal kellett feltölteni a személyzetet. Hatalmas tárolók, vitrinek sorakoznak benne, szépen sorba rakott kiállítási tárgyakkal. Például van egy terem legalább tíz tonna ásvánnyal, mindegyik mellett fakult címke van, más semmi. Ugyanígy egy másik teremben rovarok vannak, kicsit leharcolt állapotban. Eredetileg komoly gyűjtemény lehetett, ez már csak abból is látszik, hogy a tárolók lába kis edényben áll, amit eredetileg feltöltöttek vízzel, hogy mondjuk a hangyák ne tudjanak bejutni a tárlókba.
Vannak persze állatcsontvázak, köztük például sok elefántcsontváz, de sajnos sem olifántcsontvázat, sem Ganésha csontvázát nem találtuk közöttük. Aztán vannak még kitömött állatok is, eléggé vedlett állapotban. A kitömött krokodilok tényleg ki vannak tömve, mintha verseny lett volna, hogy ki tud több szalmát beletaposni egy döglött állat bőrébe.
Ezután kimentünk a Maidanra. Ez Kolkota hatalmas tere, parkja, vagy a fene tudja mije, amit a britek hagytak meg, mikor a várost építették. Azt gondoltuk, hogy egy hatalmas park, amin kellemesen végigsétálhatunk a Victoria Memorialig, de nem teljesen ez a helyzet. Fák ugyanis nem nagyon vannak, inkább csak fű, az is elég szépen kitaposva. Nyilván hétvégenként reggel meg este, mikor nincs pokoli meleg, itt is ezrek kriketteznek. A tűző napon caplattunk a Viktória királynő gyémántjubileumára épített emlékműig. Hogy mire jó egy ilyen emlékmű, azt nem egészen értem. Egy dolog, amibe bele lehetett ölni egy rakat pénzt. Hatalmas márványépület, különösebb funkció nélkül. A park szép körülötte, maga az emlékmű is az, ez kétségtelen. A bejártnál Viktória királynő trónol vén szatyorként, ahogy a gyémántjubileumot megélte. Ha még ennél is tovább húzza, nem tudom, hogy a következő jubileumot minek nevezik, volfrám-karbid jubileumnak?
Nem hiszem, hogy szántak értelmes funkciót az épületnek, nem is lenne alkalmas semmire, azért próbáltak valamit kiállítást összehozni benne India nagy dicsőségére. Fotók mutatják be az építést, valamint kiállították külföldi festők alkotásait is Indiáról. Középen a királynő márványszobra áll, de ez fiatalkori, az mégis jobban mutat.
Körbenéztünk, aztán körüljártuk kívülről is. Ehhez kellett az erős akarat, mert majd negyven fok volt, de a páratartalom miatt sokkal többnek tűnt.
Innen a szomszédos St. Paul’s katedrálisba mentünk. Zárva volt, de kivártuk a negyed órát nyitásig. Megint egy olyan műemlék volt, ahol a legfontosabb az, hogy a látogató ne fotózzon, de még bemenni se igazán lehetett, inkább csak benézhettünk a főhajóba. Donációt természetesen elvártak volna.
Innen egyenesen a Sikkim House-ba mentünk, ahol engedélyért folyamodtunk, hogy beléphessünk majd Sikkim államba. A légkondicionált irodából kilépni a valóságba sokkoló volt.
Még mielőtt bezárt volna, elmentünk a South Park temetőbe. Itt nem idétlen rajzfilmfigurák vannak eltemetve, hanem azok a britek, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy Indiában teljesítettek szolgálatot, ráadásul meg is haltak. A legtöbb elhunyt bőven negyven alatt volt, legtöbben a húszas éveikben haltak meg. Azt hiszem, hogy India megszállását legalább annyira utálták az ott szolgáló britek, mint az indiaiak. Érdekessége egyébként az egésznek, hogy tulajdonképpen egy cég, az East India Company tartotta megszállva Indiát.
A temető nagyon hangulatos, a síremlékek ugyan kicsit eltúlzott méretűek, de a londoni Highgate temetőhöz képest mégis szerények.
A szállodánkba visszaérve bevedeltünk egy pár liter vizet, hogy pótoljuk a nap folyamán kiizzadt folyadékot.
Utolsó kommentek