Mivel tegnap sikerült metróval hazaérkezni, ma nem okozott már gondot megtalálni a lejárót, úgyhogy metróval mentünk a buszállomásra. Kilépve a patyolat tiszta környezetből kicsit sokkoló volt újra Indiában járni. A buszállomást nem találtuk, és legalább négy ember meg kellett kérdezni, mire egy megértette, hogy mit akarunk.
Közel volt, de mielőtt beléphettünk volna, egy ember lekapcsolt, hogy most megy csilli-villi magánbusz Rishikeshbe. Elcsábultunk és elmentünk az irodájukhoz. Ott persze kiderült, hogy csak Haridwarig megy, úgyhogy otthagytuk őket. Persze jött utánunk, hogy Rishikeshbe csak délután megy busz, és másképp amúgy se lehet oda eljutni.
A buszpályaudvar az utunk eddigi leggázosabb buszállomása volt, pedig jártunk néhány nyomorult helyen. Ebben a többemeletes valamiben, aminek az alsó szintjén álltak a roncsok, csőtörés miatt víz vagy inkább talán szennyvíz folyt a mennyezetből, de ez senkit nem zavart. Nagyon nem állt meg tócsában, mert a burkolat teljes hiánya lehetővé tette, hogy szépen elszivárogjon. Jegypénztárt nem találtam, de kis futkosással meglett az információ, ahol egy cicuka közölte, hogy a 30-as állásról megy busz óránként és jegyet a buszon vehetünk. A jelzett kocsiállásnál törmelékhalmot találtam, de szerencsére a környéken éppen óbégatott egy kalauz, méghozzá azt, hogy Rishikesh, így azonnal tudtam, hogy ő az én emberem. Öt percen belül indult a busz, ami a pályaudvarához méltó volt. Egyetlen pozitív tulajdonsága az volt, hogy leánykorában az úgynevezett deluxe kategóriában szolgált, így kétszer két ülés volt egy sorban, ami kényelmes, viszont a plüss, ami az üléseket borította, az évek során műbőrré zsírosodott. Az alapjáratot gondosan a lefulladás határára hangolták, pontosan a megfelelő frekvenciára, hogy a kasztni berezonáljon.
A rezonanciajelenséget mindjárt elkezdhettük tanulmányozni, mert a busz telítettsége nem érte el az elvárt szintet, így kétméterenként megálltunk, hátha valaki még felszáll a nagy Rishikeshrishikeshrishikeeeesh üvöltözésre. Negyed óra alatt elértük a kijáratot. Itt megtudtuk, hogy hova söprik az utasok által az ablakon kidobott szemetet: a kapu mellé egy baromi nagy rothadó kupacba.
A magánbuszos felhajtó mondókájából csak egy dolog bizonyult igaznak, az út nyolc órán át tartott, de ez így lett volna bármilyen kerekeken guruló jármű esetén, mert a forgalom határozta meg a sebességünket, általában valahol 40 km/h közelében. Ráadásul ezernyi dugón is át kellett araszolni, ami a rezonanciajelenség további tanulmányozására adott lehetőséget. Az ablakot már induláskor rögzítettük gombócba gyűrt taknyos papírzsebkendővel (MacGyver is azzal dolgozott, ami rendelkezésre állt), így az nem zörgött, de minden más igen. Nem volt egy lélekemelő utazás, de apró örömként ki tudtam nyújtani a lábamat, mivel az első sorban találtunk helyet. Hátrébb nagyon szűkek voltak a helyek, gondolom, amit az ülések elrendezésénél elvesztettek keresztben, azt megpróbálták bezsúfolni hosszában.
Rishikeshben újra elkezdődött a harc a riksásokkal, de most némi sikert könyvelhettünk el, 150-ről lementünk egészen 60-ra. Ennyi örömünk maradt az egész napra, mivel az első helyen, ahol próbálkoztunk, nem volt egyáltalán szoba, pedig vagy nyolc szálloda van egy helyre zsúfolva. Szembesülve a ténnyel elindultunk lefelé a hegyről gyalog a sötétben, mindenki megpróbált elütni minket az út szélén. Nem húzom a sztorit, hat és fél kilométert gyalogoltunk összesen, bementünk saccra húsz helyre, de minden tele volt. Az utca is mindenhol tele volt alvó emberekkel, kezdtük elveszteni minden reményünket. Végül két srác elcipelt egy helyre, amit előtte felhívtak. Egyébként ez a séta majdnem két kilométert kitett a túrából. Megérkezve kiderült, hogy nincs hely. (Nem értem, minek telefonált?) Becsületükre legyen mondva, a szemközti szállodában intéztek nekünk helyet a beígért összegért.
Ekkor már fél tizenegy volt, de még átmentünk a szomszéd étterembe, ami szerencsére nyitva volt. Nem kíméltek, háromnegyed órát vártunk a pizzánkra, pedig reggel óta nem ettünk. Nem csoda, hogy elégettem a számat. Éjfélre értünk a szállodánkba, ahol meleg víz ugyan nem volt, de legalább puha ágy igen. Persze erről is lelóg a lábam.
Utolsó kommentek