Az volt a terv, hogy mielőtt még meleg lesz, elindulunk megnézni a romokat. Először is nem ébredtünk korán, másodszor Hampiban nem lehet csak úgy gyorsan megreggelizni, mert minden eltart legalább egy óráig. Mire előkerül valaki és seggvakarva felveszi a rendelést, aztán amíg elkészül a kaja, míg végre összebogarásszák a visszajárót, már szinte dél is van, lehetne ebédelni.
Azért ennyire nem húzódtak el a dolgok, úgyhogy még délelőtt sikerült biciklit bérelni. Sokszor megfogadtam, hogy nem ülök többet ázsiai biciklire, de ezek most mások voltak, emberi méretű kerékpárok. Annak ellenére, hogy váltó nem volt rajtuk, megdöbbentően könnyedén lehetett haladni velük a méretüknek köszönhetően.
Persze rögtön az elején volt egy meredek emelkedő, aminek a végén már csak toltuk a vasakat, de ez egyáltalán nem szégyen, néha a buszok se tudnak elsőre felmenni. Egyébként a környék tele van hegyekkel, dombokkal, de az út ezeket gondosan elkerüli. A másik oldalon kényelmesen legurultunk, át néhány templom oszlopsorán. Igazából nem is biztos, hogy a templomhoz tartoztak, nehéz megmondani, hogy mi micsoda. A legtöbb templom előtt egy hosszú bazársor van, ami ma már csak nevében bazár, hiszen az oszlopok, és az árkádok megvannak, de az üzletek már nem. Szóval egy ilyen oszlopsoron megy keresztül az út. Az oszlopok között pont befér egy busz és függőlegesen is éppen hogy átcsusszan. Aranyos, ahogy az aszfaltcsík elkeskenyedik, hogy áttekeregjen a lyukon, de azért a felezővonal gondosan fel van festve a két méter széles szakaszon is.
Pár perc karikázás után elértük a királyi negyedet, ahol először a földalatti Shíva templomnál álltunk meg. Persze nem földalatti templom, csak megint fantáziálnak az emberek. Egyszerűen csak egy mélyedésben épült, és szép lassan betemette a hordalék. Isztambulban bezzeg elsüllyedt palotának hívják a ciszternát, ami nyilván mindig is föld alatt volt.
Egyébként a templom nem túl különleges, főleg, hogy ki van ásva. Talán annyi érdekessége van, hogy áll benne a víz, amibe persze mindenki lelkesen belegázol, nem tudom, hogy minek.
Innentől földúton folytattuk az utat, de nagy távokat nem bicikliztünk, mert egymást követték a látnivalók. Leginkább csak a magas falak maradtak meg, amik masszív kőtömbökből épültek. A kövek nem tégla alakúak, hanem ahogy kijött, de gondosan összefaragták őket, úgyhogy nincs sehol rés az elemek között. Eddig azt hittem, hogy ez valami embertelen erőfeszítést igényelt. Mármint a kövek megfaragása, úgy, hogy pontosan illeszkedjen a mellette, illetve alatta lévőhöz. Most kiderült, hogy ez csak trükk, mert a fal nem tömör, a kövek nem lapjukkal illeszkednek egymáshoz, csak élekkel. A fal belseje meg kisebb kövekkel van kitöltve. Igazából mindegy is volt annak idején, hogy hogyan állnak a kövek, mert eredetileg le volt vakolva az egész.
A falakon helyenként megmaradt egy-egy őrtorony, egy régi mecset is áll még, meg mellette egy furcsa torony. Maga a torony számunkra ismeretlen funkciójú, csinos darab. Ami furcsa, az a mellé épített lépcsőház, ami teljesen független építmény, mintha az állvány lebontásakor jöttek volna rá, hogy nincs lépcső.
Továbbbringázva elértük a Hazara Ramachandra templomot. Útikönyvünk ugyan hallgat róla, pedig szép templom, rengeteg domborművel, amik mindenféle jeleneteket ábrázolnak, vagy talán egy komplett történet is összeállna belőlük, ha ismernénk a város történelmét. Kicsit olyan, mint egy egyiptomi templom. Jobban megnézve aztán kiderül, hogy már a régi indiaiak is voltak olyan barbárok, hogy a dombormű közepénél hozzáépítsenek egy új falat az épülethez, csak nekik még nem állt rendelkezésre hullámlemez meg vasrács, úgyhogy a stílusban jobban passzoló kőből kellett megcsinálniuk.
Innen a királyi palota maradványaihoz mentünk. Egészen pontosan nem úgy történt az egész, hogy ide mentünk, oda mentünk. Egyszerűen mentünk valamerre, és akkor ott volt valami érdekesnek tűnő rom, és a tábláról kiderült, hogy ez bizony a királyi rezidencia volt. Jól nézhetett ki, mikor a kőkapuk még álltak. És itt a kapu alatt nem csak a kapuépületét kell érteni, hanem az egészet, beleértve a kapuszárnyakat is.
Innen egy kis visszakanyarodással, a királynő palotájához érkeztünk, valamint az elefánt istállókhoz. Ez a rész maradt meg a legjobb állapotban. A kör befejezéseként még beugrottunk a királynő fürdőjébe, meg még egy rakat templomba. Azt hiszem, a templomlátogatásokat rövidesen fel kell függesztenünk, mert a túladagolásunk lesz.
Ebédelni a falu egyetlen olyan helyére mentünk, ahol emberi időn belül kiszolgálnak, cserébe sok a légy és a földön kell ülni kényelmetlen gyékényeken.
Délután még elbicikliztünk a Vittala templomhoz, mivel a jegyünk oda is érvényes volt, de csak a megvásárlás napján. Hiba volt biciklivel menni, mert az út jelentős része nem alkalmas a kerékpározásra, a többi szakaszon meg lépcső van. A templom tényleg szép, és ennek az udvarán van az a kőszekér, amit minden képen látni lehet. Természetesen nem egy rendes szekér, csak másolata azoknak a szekereknek, amiken fesztiválok alkalmával az istenszobrokat szállítják. Mondjuk arra azért figyeltek, hogy legalább a kereke forogjon.
Utolsó kommentek