Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

45200 km, Bangkok

2009.12.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem mondanám, hogy a reggelt, de a napot azzal kezdtük, hogy mindent kipakoltunk a hátizsákból, kiszereltük a merevítőket, és levittük kimosatni. Előző este megkérdeztük, és húzta ugyan a száját az ürge, de azt mondta, hogy megcsinálja. Ma már nem. Nem lehet, mert azért nem lehet, mert lehet, hogy ööö.... eltörik egy csat. Elmentünk egy másik helyre, ott se vállalták, és a harmadikon se. Nem értem, miért nem lehet bevágnia mosógépbe jó pénzért. G hátizsákját konkrétan 10 éve mossuk mosógépben otthon.

Szóval hátizsákok visszavittük a szobába, mi meg kimentünk a buszmegállóba. Legalábbis így terveztük, mert az úton éppen nem lehetett átkelni, állt a forgalom is, delegációt vártak. A király születésnapjával most már kezd tele lenni a bakancsunk. Azóta tart, mióta megérkeztünk Kambodzsából, és nem tűnik úgy, hogy vége akarna lenni.
Gondoltuk, akkor sétálunk tovább, aztán majd később átmegyünk. Nem, ilyen itt nincs! A delegáció már rég elvonult, a forgalom helyreállt, de átkelni azt nem lehetett, mert a kétszer hatsávos úton nincs még egy zebra három kilométeren belül. Nem mintha kijelölt átkelőhely és lámpa hiányában nem tudnánk megoldani az átkelést, de középen termetes sövény is van. Szóval vissza a kályhához.
A busz rövidesen jött, sőt a sofőr értette is, hogy az úszó piachoz akarunk menni, úgyhogy túl sok gond nem volt. A kalauz tépett nekünk jegyet, aztán szólt is, hogy hol kell leszállni. Erre szükség is volt, mert az úszó piac közelében víznek nyomát nem láttuk.
Volt helyette sok virágárus, meg mindenféle édesség. A reggelink elmaradt, úgyhogy vettünk valami csokisat, további információt csak kóstolással sikerült beszerezni róla . Finom volt. Aztán kávét is ittunk, így már jobban tudtuk élvezni a piacot, ami nem volt túl nagy, az úszó része meg kimondottan kicsi volt. Néhány úszó stégen ültek a kedves vendégek, a sütés-főzés meg csónakokon történt, de csak az egzotikum kedvéért. Nem is tudtak volna sehova elcsónakázni, mert a stég és a part között, ahol a csónakok álltak, egy nagy faketrec volt, nagy halakkal, akik a víz alól felnézve láthatták barátaikat sülni, illetve eltűnni a mohó szájakban.
A csokis süti ugyan finom volt, de kicsi, úgyhogy megvettük azt a két dolgot, amiről G azt mondta, hogy el tudná képzelni reggelire. Az elsőről aztán kiderült, hogy mégse, mert csíp. Majd egyszer elmesélem mennyire, mert nekem jutott a feladat, hogy egyem meg. Neki meg egy törpeharcsát (tilappia) vettünk kisütve, hozzá üdítőt. Errefelé vannak érdekes üdítők, mint például a licsis Mirinda. Nem mondanám, hogy finom, inkább csak jellegzetes íze van. A színe meg egyenesen vegyipari.
Ezzel gyakorlatilag meg is volt a piac élmény. Van még a környéken két másik úszópiac is, de azok már az útikönyv szerint is fájdalmasan műanyagok, úgyhogy nem strapáljuk magunkat, az odabumlizással.
Megkerestük a buszmegállót, és visszaindultunk. Kicsit megakadt a dolog ott, hogy meddig kérünk jegyet, de szerencsére beugrott a Demokrácia emlékmű, ami azért tényleg egy vicc, főleg hogy a környékén mostanában minden este – nyilván nem a király félretett pénzéből – tűzijáték van, meg oltári mennyiségű izzó mindenen, hogy szép legyen.
Az egyik közeli templomhoz mentünk, ami kivételesen más, mint a többi egymillió. Sok kis tornyocskából áll, több emelettel, a tetején meg egy kis fülkében ül egy jól bebugyolált Buddha szobor. A kilátás sem rossz fentről.
Innen érzésre elindultunk a várososzlop felé. Közben megittunk egy sört, amire igazából nekem volt szükségem, mert a reggeli csípős izé már átmart pár dolgot a belsőmben, sürgősen el kellett oltani. A navigáció egész jól sikerült, elégedett voltam.
A várososzlop nem egy olyan masszív darab, mint Vientiane-ben volt, de kettő van belőle, hogy stabilan álljon a város.
Innen szépen visszafelé araszoltunk a környék utcáit ellepő ócskapiac forgatagában. Volt egy-két érdekes darab, mint például az USB-s malac alakú dolog. Vagy hangszóró volt vagy rádió, mindenesetre a farkával lehetett hangerőt állítani, a két füle meg reset, illetve scan névre hallgatott. Voltak ősi mobiltelefonok és természetesen köbméterszám álltak az amulettek is. Nem vettünk semmit, pedig most megint van hely a hátizsákban.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45185 km, Bangkok

2009.12.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Elindultunk a királyi palotához, de rövidesen érezni kezdtük, hogy nem fogjuk látni. Az út le volt zárva, mindenhol iszonyat tömeg volt, az út mellett meg díszőrség. Gondolom, Őfelségét kihozták megmutogatni szeretett és szerető népének. Nem tudom, mikorra tervezték a műsort, de nem kívántuk megvárni. Látszott, hogy sokan már régóta kint vannak, és még sokáig kint is lesznek, hogy a legjobb helyet tartsák fenn maguknak, meg a családnak. Szánalmasabb ez, mint mikor mozijegyért sátoroznak.

Engem személy szerint mindig is erősen taszított mindennemű személyi kultusz. Legyen az film- vagy rocksztár, politikus vagy az osztály hivatalos „jófeje”. Erre itt van egy ország, ami Délkelet-Ázsia egyetlen demokráciájának próbálja eladni magát (meg még sok minden másnak, attól függően, hogy mi a téma) és van egy királya, akit szeretni KELL. Na jó, nem kötelező szeretni, lehet róla olyanokat irkálni, hogy tenyérbemászó képe van, csak vállalni kell a kockázatot, hogy hét évre börtönbe vágnak érte, mint az ausztrál turistát, aki leköpte a képét egy plakáton.
Szóval a királyi palota helyett a szomszédos bazárt nézegettük. Ez végre nem egy turistabazár volt. Leginkább amuletteket árultak. Buddha van minden méretben, de a legnépszerűbb a pici agyagplakett, amit aztán műanyag tokban a nyakukban hordanak, pedig „az ellen nem véd”. Van, akinek egy egész sorozat van a nyakába, de láttunk olyan paranoiás egyedet is, akin legalább két kiló amulett lógott. Szerintem a végén fulladásos halál áldozata lesz, valószínűleg azért, mert fulladás elleni Buddhája pont nincs.
A Buddhák mellett lehet kapni Ganésát is, meg lingát bronzból vagy fából. Az utóbbiból van néhány egész használható darab is, bár a legtöbb csak zipzárhúzónak lenne jó.
A sikertelen palotalátogatás után a szerzetesek adománygyűjtő táljait gyártó üzletekhez mentünk, leginkább toronyiránt. Átmentünk pár parkon és egész érdekes tiltó táblákra lettünk figyelmesek. Volt például „ne önts halat és teknőst vödörből a tóba” piktogram, ami még egész érthető, nyilván így is van pont elég, de a „sétálni tilos” táblát nem tudtam hova tenni. Persze lehet, hogy félreértem a piktogramot, de mégis mit jelenthet két ember kézen fogva, piros karikában, áthúzva?
Bangkok sok csatornája közül az egyiket keresztezve arra lettünk figyelmesek, hogy a vízen úszó szemét megállítására szolgáló bambuszkötegen egy méteres varánusz napozik. Nem gondoltam volna, hogy van élet ebben a vízben, bár valószínűbb, hogy éppen megszökött valakitől, hogy aztán a horrorfilmekben ismert módon hatalmasra nőjön valami vegyszertől és felfalja a várost.
Úgy tűnt, hogy a tálkészítők is szabit vettek ki a király születésnapjára való tekintettel. Jó hosszú szülés lehetett, hogy négy napig kell ünnepelni, bár lehet, hogy tovább is fog tartani, vagy mondjuk szép lassan átvált a királynő születésnapjába.
Összesen két üzlet volt csak nyitva, vagy inkább két stand, ahol egy-egy nő akart minket meggyőzni az azonnali tálvásárlás szükségességéről. Az egyikük egy kicsit túl is pörgött, és leült kalapálni egy tálat, mintha éppen készítené, és mondta, hogy csináljunk fotót róla. Nem éltünk a lehetőséggel. Rajtunk kívül volt még két turista, más nem. Úgy látszik, ők is már csak szuvenírt termelnek.
Ha már a környéken voltunk, elmentünk az Arany Hegyhez, ami meglepő módon egy templom, ráadásul nem is arany, meg nem is hegy.
Építettek egy mesterséges dombot, de betonból. Tulajdonképpen nem lenne rossz, de az. Ugyan le van festve fehérre, de igénytelenül látszik a zsaluzás. A felvezető út mellett szép kis bronzharangok lógnak, de ordenáré betonvasakat lógattak beléjük harangnyelvnek. Felérve a templomba aztán folytatódik az oda nem illő dolgok sora. A padló valami fényes járólap, a Buddha szobrok meg valószínűleg bronzból vannak, de lefestették őket aranyfestékkel. A sarokban meg büfé van. Annyira mű az egész, a tetejére a chedihez már fel sem akartam mászni. És mindezt megpróbálják réginek eladni.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45177 km, Bangkok

2009.12.18. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Egész simán megtaláltuk a kikötőhelyet, sőt, jegyvásárlás után azonnal jött is a hajó. Végre valami jó is történt! Tömegközlekedés céljára kicsit lassúnak tűnhet a hajózás, de nem magyar bénázást, meg folyami hajózást kell elképzelni, úgyhogy gyorsabb, mintha busszal mentünk volna. Pláne, hogy a fene se tudja melyik busz lenne jó és hol kellene átszállni.

Hipp-popp a város másik felén voltunk, ahonnan még egy keveset sétálni kellett, hogy aztán még egy kicsit fel s alá mászkáljunk a myanmari követség megtalálásáig.
Az ügyfélfogadási idő egészen emberi volt, ami azt jelenti, hogy azonnal intézhettük a vízumot. Először ki kellett tölteni a vízumkérő lapot, aztán egy belépési papírt, aztán nyilatkozni a munkahelyeinkről évekre visszamenőleg. Miért nem kérdezik meg egyszerűen, hogy újságíró vagy-e?!
A beadáshoz sorszámot csak akkor adtak, mikor megmutattam, hogy van fénymásolatunk az útlevélről. Nem értem, minek kell annyi papírt kitölteni, ha a végén útlevélmásolatot kérnek, amin minden adat rajta van. Az is rejtély, hogy minek írják aztán ezt a rengeteg adatot a vízumra is rá, amikor úgyis ott van az utolsó oldalon. Miért nem elég egy pecsét?
Négy nap múlva lehet a vízumért menni, nem tudom mi a fenét csinálunk itt addig!
Visszabaktattunk a hajóhoz, és elhajókáztunk a Wat Arunig. A templomból a chedi érdekes, ami apró porcelándarabokkal van kirakva. Három terasza van és fel is lehet mászni az egyre meredekebb lépcsőn. A kilátás nagyon jó, de lefelé jönni nem tériszonyosnak való.
Visszakompoztunk a túlpartra, majd találomra elindultunk és találomra azonnal oda is találtunk a Wat Phohoz. Bangkok nagy teljesítményű város, legalább kétezer watos.
Ebben a templomban van a híres fekvő, vagyis reclining Buddha. Természetesen a világ azon része, amelyik olyan alakokból áll, mint mi, recycling Buddhának hívja. Meg kell mondjam, azon kívül, hogy nagy, mást nem nagyon tud felmutatni. Eleve bent fekszik egy templomban, amit nagyjából ki is tölt, tehát látni nem igazán lehet, mindig csak egy részét, az oszlopok között, az meg olyan, mint egy nagy aranyozott fal. A talpa a legérdekesebb, mert gyöngyházból ki van rakva az ujjlenyomata. Egyébként meg mint szobor totál aránytalan.
A gigabuddha háza mögötti templomok és chedik viszont nem rosszak, sokkal inkább megérik a látogatást, mint a hámló aranyfesték a szörnyön.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45159 km, Bangkok

2009.12.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kómaszerű álmunkból későn ébredtünk, köszönhetően az ablaktalanságnak. Még L is aludt legalább nyolcig, pedig állandóan hat előtt ébred, és fel is kel, hogy zöröghessen. Mivel az elmúlt két hétben nem állt rendelkezésére konyha ezen tevékenységéhez, E is elég korán kelt minden nap.

A recepción örömmel jelentették, hogy van üres szoba ventillátorral, ablakkal, egyéb luxus nélkül. Mielőtt átköltöztünk volna, kipakoltuk a hátizsákjainkból azokat a dolgokat, amit haza akartunk küldeni. Előkerült a télikabát, a kesztyű, a sapka otthonról és Pakisztánból, az útközben vásárolt kacatok, néhány pár be nem vált papucs, meg hasonlók. Határozottan könnyebb lett mindkettőnk zsákja a göncátömlesztés után, de furcsa mód a méretük alig változott.
A nap eléggé használhatatlannak ígérkezett, és turisztikai szempontból az is lett. A késői reggeli után megpróbáltuk kideríteni, hogy a reptéri departure tax mennyi is, hogy legyen annyi baht, amennyi kell. Azt tudtuk meg, hogy a legtöbb esetben már a repjegy árában benne van, így nem kell fizetni. Kíváncsi vagyok a valóságra. Azt is megtudtuk, hogy a király (82.) születésnapja miatt szépséges ünnepségeket tart a spontán tömeg, ami miatt lezárják a fél várost kb. délután hatkor, tehát mindegy mivel akarunk a reptérre jutni, célszerű öt körül elindulni, mert utána innen már se ki, se be. Azt is ígérték, hogy óriási dugó lesz, mivel ünnep ide vagy oda, munkanap van. Utóbbi kevésbé aggasztotta E-t és L-t, inkább az, hogy mi a fenét fognak csinálni a reptéren 23:55-ig, amikor a gépük indul.
Mindenesetre egy taxit rendeltünk a szállodánkhoz ötre. Van ugyan busz is, de sokkal nem olcsóbb és kényelmesen, elegánsan akartak távozni.
Ezzel a kötelező program le is volt zárva, innentől semmit nem csináltunk, csak a környéken köröztünk, ellenőriztük az eladásra kínált cuccokat, illetve egy-egy példányt meg is vásároltunk, hiszen kihagyhatatlanok voltak. Fél ötre visszasétáltunk a szállodához. Rövidesen meg is érkezett a taxi. E és L nagy integetések közepette beszálltak, és elrobogtak. Egészen a sarokig, ott percekig álltak, mire sikerült kikanyarodniuk.
Mi meg igazolványképet csináltatni indultunk, mert már megint elfogytak, és már megint vízumügyintézés lesz. Lassan elfogynak az üres oldalak az útlevelemben.
Este még kinéztünk a lezárt főútra, ami végig díszkivilágításban pompázott, ami egyszerűen csodálatos volt, és mindenhol a király fényképei virítottak. Borzasztóan tenyérbemászó képe van, ráadásul a fotók, amiket leggyakrabban kiraknak róla, csak rontanak a helyzeten. A kedvencünk az, amin az esőben állva gondolkodik, valószínűleg az ország sorsán, mindeközben az orrán egy vízcsepp fityeg, a kezét pedig pont úgy tartja, mintha arra mutatna. Természetesen ennek ellenére éljen soká a király! Stb, stb... (Még itt leszünk, mikor ez megjelenik.)

 

 

Címkék: bangkok thaiföld

45158 km, Bangkok

2009.12.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A nap nem ígérkezett egy kéjhömpölynek és előrebocsátom, hogy nem is volt az. Ugyan az elmúlt napokhoz képest szinte későinek volt mondható a fél nyolcas kelés, ez csekély vigasz volt az egész napos buszozásért.

Kávéra és reggelire azért hagytunk időt, meg a busz is, ahogy szokott. Kilenckor érkezett meg és csak az út szélén állt meg, hogy felszálljunk. A jegyet kamugyanúsan meg kellett venni Phnom Penhtől, pedig ugye jócskán nem ott szálltunk fel.
Az út a nagy lapos Kambodzsán vezetett keresztül, gyakorlatilag végig rizsföldek között, amik gondosan tele voltak szórva pálmafákkal. A fák nem igazán zavarják a sarlós aratást, az árnyékuk meg a rizst nem zavarja, a falusiak viszont nagy hasznukat veszik. Ez az a fajta pálma, aminek a terméséből azt a fertelmes levet rohasztják, amit pálmasörnek hívnak. A gyümölcs leszedéséhez persze fel kell mászni a hosszú, sima fatörzsön. A mászás egyszerűsítése végett a fák mellé bambuszt kötöznek, aminek az ágait csonknak meghagyják, így létraként funkcionál. Persze egy nem elég, úgyhogy legalább kettő, de inkább három bambusz követi egymást. El lehet képzelni, hogy milyen szép magas fákról van szó. Ha több fa áll egymáshoz közel, akkor nem szivatják magukat azzal, hogy mindegyik mellé létrát eszkábáljanak, inkább visznek magukkal egy rudat, amit a két fa koronája között átfektetnek, és azon átfüggeszkedve jutnak át a szomszédos fára szüretelni. Jók az idegeik, meg aztán piáért bármit megtesz az ember. Van egy olyan érzésem, hogy ez a legtöbb áldozatot szedő szeszesital a világon.
A fa egyébként elég hasznos, mert a gyümölcséből nemcsak sört lehet csinálni, hanem mást is, a csíranövényből lekvár készül, a levelével tetőt fednek, a törzse építőanyag, a gyökerének a füstje pedig elűzi a szúnyogokat. Egyébként az a baj, hogy ami elűzi a szúnyogokat, az általában az embereket is.
Kínkeservvel megérkeztünk Poipet kies városába, ami valami modern vadnyugatként burjánzik az ország szélén. Maradék rieljeink elköltése nem is volt olyan könnyű, mint amilyennek bármilyen pénz elköltése tűnhet. A lányokra bíztuk a feladatot, és még így is csak harmadik nekifutásra sikerült. Amúgy is az egész ország dollárban számol, de itt el sem akarták fogadni a rielt. Ráadásul mivel Thaiföld tényleg csak egy köpés, bahtot akartak mindenhol. Végül valami sütödénél kötöttünk ki, ahol megvettük a világ legszarabb sült húsait. A pálcikákra tűzött cafatok igen jelentős része színtiszta zsírnak bizonyult, a maradék meg betonkeménységű volt, vagy egyenesen csont. Tulajdonképpen az egész egy koldus zacskójában landolt, akinek nagyon felcsillant a szeme, mikor felajánlottuk. A rizzsel biztos jó fog lakni, de lehet, hogy az állati maradványokat majd a kutyának adja, aztán dühöng, hogy az sem eszi meg. A kaja mellé a maradék pénz egy részét is megkapta, a többivel a lányok elvonultak. Szépen összekapták magukat, mert maradéktalanul sikerült elkölteni, ráadásul egész hasznosan. Egy doboz vitamint vettek, amire tényleg szükségünk van, bár mostanában sok gyümölcsöt eszünk, különös tekintettel az ananászra. A vitamin mellé jutott még egy lázmérő is. Igen, megvan a tizenegyedig khmer higanyos lázmérőnk is.
Gyalog vágtunk neki a határnak. A kambo oldal egészen simán ment, a thaiok viszont notóriusan kipiszkálnak velünk, lehet, hogy érződik rajtam az országuk iránti nagy szeretet. Mikor végre kiálltuk a sort, mutatták, hogy érkezési papírt kell kitölteni, ami ott, balra van eldugva. Papírtöltés után újra állhattunk be a sorba.
A határ túloldalán aztán egymásra találtunk egy sawngtheaw-val, ami történetesen egy normál méretű teherautó volt, ez vitt a buszállomásra. Ezzel aztán E és L is kipróbálhatta a platón utazást, bár megfelelően kis dózisban ahhoz képest, hogy eredetileg úgy tűnt, tíz órát fogunk platón zötykölődni Sen Monoromig. Ez szerencsére elmaradt.
A buszra sem kellett sokat várni, bár kiderült, hogy nagyon sokat nem takarítottunk meg a menetrendszerinti járművek használatával, viszont azzal a boldog tudattal ülhettünk be a buszba, hogy tudjuk, nem vertek át.
Ötkor indult a busz, bennünk az a fals tudat élt, hogy mindjárt Bangkokban vagyunk. Ezt arra alapoztuk leginkább, hogy idefelé három óra alatt megtette a távot a mikrobusz, és most sem mentünk lassan. Ennek ellenére valahogy mégis elhúzódott az út és csak este tízkor gördültünk be a buszállomásra, amelyikről csak sejtettük, hogy melyik, de biztosat a mai napig nem tudunk.
Persze azonnal taxisok rohantak meg, nyúlkálva a cuccaink utána, amit különösen utálok, legszívesebben hentesbárddal koppintanék a kezükre ilyenkor. Ennek ellenére megkérdeztem, hogy mennyiért vinnének el. Négyszáz bahtért ajánlkoztak, barátok közt. A taxióra emlegetésére hevesen helyeseltek és továbbra is az említett összeget szajkózták. Rövid úton le lettek rázva. Tíz méterrel odébb már csak kétszáz volt az árfolyam, a taxiórára csak a legendás „same same” választ kaptuk. A „same same”-ről lehet tudni, hogy minden esetben azt jelenti, hogy valami tök mást kapsz, de az eladónak ugyanúgy megéri, vagyis neki same same, nem nekünk. Újabb tíz méter után elértük a hivatalos drosztot, ahol egymillió taxi várakozott szép sorban. Egyből be akartak ültetni abba az egybe, amibe nem fért be a cuccunk. Átvezényeltek egy másikhoz, annak a sofőrje meg a leglustább taxisnak bizonyult egész Ázsiában. Lelkesen végignézte, ahogy beszuszakolom a hátizsákomat, de nem segített. Persze a negyedik hátizsák már az utastérben fért csak el. Kiszállásnál még ennyire sem volt lelkes, ki se szállt nézni. Fillérre kiszámoltam, amit mutatott az óra. Egyébként az összeg kilencvenhárom baht volt. Szóval ennyit a „same same”-ről.
Szerencsénkre szobát is kaptunk a korábbi helyünkön, bár csak légkondisat, amihez fürdőszoba is járt, de ablak nem. Jeleztük, hogy másnap költöznénk emeleti olcsóbb szobába. Ismerve a taktikájukat G belengette, hogy ha nem lesz szoba, akkor nem maradunk. Ugyanis tudják, hogy az ember lusta, így megpróbálják majd kiadni az olcsókat másnak, aztán széttárják a kezüket, hogy sajnos nem volt üresedés. Más, kevésbé mosolygó országokban ilyenkor inkább az szokott előfordulni, hogy ha nincs az olcsóbb szobából, akkor a drágábbat odaadják ugyanazon, vagy kedvezményes áron.

 

Címkék: bangkok thaiföld

44526 km, Kompong Chhnang

2009.12.15. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Kivonultunk testületileg, hátizsákostól, gurulóbőröndöstől a jegyirodához, ahonnan a busz indult. A gondos szervezésnek köszönhetően még kényelmesen ihattunk egy kávét, ehettünk egy szendvicset is indulás előtt. Aztán persze kiderült, hogy ehettünk volna még többet is, mert a busz csak nem akart megérkezni a meghirdetett időpontban. Mondták, hogy biztos dugó van, ami háromnegyed órás késésnél már nem tűnt annyira hihetőnek, pláne, hogy az indulási pont nem volt messzebb egy kilométernél. Végül csak megérkezett.

A beszállás sem ment gördülékenyen, mert amíg én a csomagok pakolászásával megbízott fiúnak próbáltam elmagyarázni az alapvető fizikát, miszerint egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú bőrönd akkor sem megy be, ha nagyon akarja, G és az ábécé többi tagja nyelvi nehézségekkel küzdött. A pontatlan kiejtés miatt a jegyellenőrző srác meg volt győződve róla, hogy Kompong Chamba akarunk menni, következésképpen meg akarta győzni őket, hogy ez nem az a busz. Történetesen ebben igaza volt. Rövidesen minden megoldódott és elindulhattunk a Tonle Sap folyó mentén, hogy aztán a célunk előtt pár kilométerrel tartsunk pihenőt. Nyilván senkit nem érdekelt, hogy mi meddig megyünk, nem a végállomásnál akartunk leszállni.
Kompong Chhnangban a járdaszegélyre kipakoltunk, egyből megrohantak a motoros taxik, de egyelőre nem tárgyaltunk velük, hanem elindultam szállást keresni. Sok sikerrel nem jártam, viszont a motorosok egyike nem hagyta magát, és utánam jött meggyőzni, hogy nincs itt olyan sok szállás, mint ahogy az útikönyv mondja. Éppen kezdtem ezt amúgy is belátni és aggódni, hogy érdemes volt-e eljönni, ha egyszer a hajók sem állnak már meg, és a vendégházak is kihaltak.
Felpattantam mögé, és elvitt egy kissé koszlott, de nem túl borzasztó helyre. A szobák megtekintése után abban is megegyeztünk, hogy ő és három kis barátja értünk jönnek egyre, és elvisznek az úszó faluhoz, meg még egyéb helyekre, amikről sok fogalmam nem volt, de nem ellenkeztem, csak azt akartam tudni, hogy hány kilométer motorozást jelent ez, mert nem mindenki lelkes, ha instabil a jármű.
Visszarobogtunk majd négyesben elsétáltunk az amúgy nem túl távoli vendégházhoz, de éppen csak hogy lepakoljuk a cuccainkat, már mentünk is vissza oda, ahol leszálltunk a buszról, mert ott volt egy szimpatikus étterem.
Ebéd után a piacra mentünk, mert az van mindenhol, és általában érdekes szokott lenni, még akkor is, ha viszonylag egyformák. Ezzel el is telt az idő, mehettünk a motorosainkért, akik pontosan felvonultak az elszállításunkra.
Lassan, nagyon óvatosan gurultunk a folyópart felé egy olyan falun keresztül, amit két hónapja még csónakkal kellett volna meglátogatnunk. Motorosaink direkt elkerülték a főutat, tudták, hogy ez érdekesebb számunkra, mint villámgyorsan megtenni azt a pár kilométert.
A parton két csónakost is kerítettek, akik egy órás sétacsónakázásra vittek a rozzant lélekvesztőiket. A falu egyáltalán nem volt turistalátványosság, hanem egy falu, ami a vízen lebeg. Szenzációs élmény volt! A parthoz közelebbi házak ugyan magas cölöpökön álltak, de a távolabbiak csinos utcácskákba rendezve úsztak. Evezős asszonyunk láthatólag ismert mindenkit, mindenkivel váltott pár szót menet közben. Minket ugyan nem ismert senki, ennek ellenére minden gyerek vadul integetett és hellózott. A házak igen változatosak voltak. Volt olyan, amelyiknek az alapját egy csónak adta, ami mellé két nagy köteg bambuszt raktak, hogy a tetejére rakott házat fenn-, illetve egyensúlyban tartsa. Volt olyan, amelyik csak bambuszkötegeken úszott. Némelyik alatt betontartályok voltak, vagy csak egy beton hajótest. A felépítmény is változatos volt. Leggyakoribb a faház volt, változatos állapotban, de akadt pálmalevélből készült kunyhó és bádoglemez-házikó is, meg természetesen ezeknek a kombinációja. A kialakítás viszont elég egységes volt. A ház hátsó része zárt volt, ami előtt egy nyitott oldalú szoba volt, ahol azt hiszem a napi élet folyt. Általában itt volt a tévé, sok helyen a falba építve, alatta DVD-lejátszóval. Ennek a szobának az első fala hiányzott, vagy csak egy rács, esetleg korlát volt, valószínűleg azért, hogy távol tartsa a kisgyerekeket a víztől. Ezen kívül volt még egy terasz is, ahova a csónakból kiléphettek. Természetesen elmaradhatatlan tartozék volt a függőágy a teraszon, és a hosszú pózna tetejére szerelt tévéantenna.
Azok a ház-, vagy csónaktartások, amik nincsenek ellátva árammal, este csak diszkréten akkumulátorról üzemelnek, akárcsak a szárazföldön. Ahogy régen mi hordtuk töltetni a szódás üveget, úgy hordják ők töltetni az akkut. A töltőállomásokon mindenhol van egy nagy aggregátor, amiből, mint egy pókháló, jön a sok drót, körülötte meg az akkuk.
A szomszédba való átszaladás természetesen nem olyan egyszerű, mint egy normál faluban, csónak kell hozzá. A gyerekek ezt egyszerűen megoldják, beleülnek a család legnagyobb lavórjába, és kézzel áteveznek. Persze van ennél szofisztikáltabb megoldás, mint például az, amikor a lavórt egy megfelelő méretű gumibelsőbe rakják.
Az órás csónakázás után motoros vezérünk felvetette, hogy megnézhetjük a szomszédos falut is, ha akarjuk. Akartuk. Ehhez csak el kellett sétálni a párszáz métert, a másik csónakkikötőig. Közben útba ejtettük a hajókikötőt, meg a halpiacot is.
Befizettünk egy újabb egy órás csónakázásra. A teknők, amikkel vittek, most sem voltak túl bizalomgerjesztők, de láttunk néhányat, amiből menet közben elég tempósan meregették ki a vizet, azoknál azért jobbak voltak. A csónak meglehetősen lapos volt, és az egészet fedélzet borította, amire sámli jellegű dolgokat raktak, hogy azon ülhessünk. Igazából csak jelképes ülőkének lehetett tekinteni ezeket a dolgokat, mert nem voltak magasabbak öt centinél. Ezeken kushadtunk míg az evezős állva evezett.
Ez a falu is olyan volt, mint az előző, de egy kicsit kevesebb volt az élet. Úgy tűnt, hogy a lakosság nagy része muzulmán, ugyanis a falu szélén nyurga lábakon állt egy szép fehér betonkocka, kupolával a tetején, azon meg egy félhold. Furcsa volt mecsetet látni a víz felett.
Elhaladtunk egy halválogató üzem mellett is. A kifogott halakat villámgyorsan, kézzel válogatták szét fajonként és pakolták tartókba, amik a hajó mellett úsztak.
A csónakázás után újra motorra pattantunk. Mindig figyelni kell, mert mindenhol motoros taxik ajánlkoznak, nem könnyű megtalálni, hogy ki az, akivel érkeztünk. Rendszeresen előfordul, hogy nem ismerjük meg az illetőt, számunkra olyan egyformák. Szerencsére ők megismernek minket. Ezért sem célszerű például előre fizetni, így nagyobb a motivációjuk.
Újabb lábakon álló falvakon keresztül visszagurultunk a városba, majd tovább a rizsföldek között. Egy fazekasműhelynél álltunk meg, ahol éppen tűzhelyeket gyártottak sorozatban. Ezek tulajdonképpen egy vödörbe épített agyagedények, amikben tüzet lehet rakni, és a tetejükön megáll a lábos.
Motorosaink szépen el is magyarázták, hogy hogyan és miből csinálják. Ugyan volt bolt is, nem próbáltak beterelni, mi azért bementünk. E agya azonnal kiadta, hogy új cukortartó kell otthonra, mert a régi eltört. Ki is néztünk egy alkalmas edényt, de túl kicsi volt. Mondák, hogy nem probléma, van másik bolt, ott biztos lesz. A következő műhelyben kerek fenekű főzőedényeket csinált egy fiatal- és egy öregasszony. A technológia elég meglepő volt. Az edény száját úgy tűnik, hogy korongozással alakították ki, de onnantól lefelé csak egy elnagyolt agyagcső volt. Ezt a félkész terméket aztán egy magas tuskóra állította a fiatalasszony, - aki egyébként egy kismama volt -, belenyúlt, kívülről meg egy falappal paskolni kezdte. Ahogy körbejárt, szépen kihasasodott az edény, de alja ettől még nem lett, az az öreg néni feladata volt. A továbbra is félkész edényeket lerakták száradni, de úgy, hogy a befejezetlen alját becsomagolták, hogy nedves maradjon. Így mikor a néni fejjel lefelé az ölébe vette őket, a szájuk már nem nyomódott el. A paskolásos módszerrel dolgozott ő is. Először a kezét, végül egy fadarabot használva ellendarabnak. Addig ütögette az agyagot, míg a kezdetben arasznyi lyukat szépen be nem dolgozta. Akkor szépen simára törölte és mehetett is száradni. A kiégetést nem bonyolították el, a cuccot egy rizspelyvahalomba rakták, amit aztán begyújtottak.
A bolt is meglett, abban meg az ideális cukortartó. Pont olyan, mint a nagy főzőedények, csak kicsi.
A fazekasoktól egy szórakozóhelyre mentünk kipróbálni a pálmasört. A földek szélén kis kunyhók álltak, azokban telepedtünk le, rövidesen hoztak is egy kis vödörnyi pálmasört, alaposan túlbecsülve a képességeinket és a szesz minőségét. L megivott majdnem három pohárral, én eggyel is alig tudtam megbirkózni. Az élmény talán leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember nem akarja a vállalati bulin lehányni a főnök Gucci öltönyét, ezért inkább visszanyeli a cuccot. Talán annyival volt rosszabb, hogy ennek még az eredete is ismeretlen volt. Kaptunk mellé egy kis szárított halból készült valamit, ami viszont finom volt.
A tapasztalatgyűjtés után még felmentünk egy közeli dombra, hogy megnézzük a naplementét, de két okból sem láttuk. Egyrészt a fák mindent eltakartak, másrészt későn értünk oda. A programból már csak a visszaút volt hátra, meg a sör a végén. Rendes sör.

 

Címkék: kambodzsa kompong chhnang

44417 km, Phnom Penh

2009.12.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hajnali négykor ébresztettek a szálloda lelkes dolgozói, akik úgy gondolták, hogy nem élet az élet, ha éjjel nincs áram, ezért beindították a generátort, amit egy baszomnagy dízelmotor képviselt. Valaha lehet, hogy volt rajta kipufogódob, de az már rég eltűnt, és sokat az sem javított volna a helyzeten, tekintve, hogy gyakorlatilag az ablakaink alatt volt elhelyezve a konténer.

Kicsit felhúztam magam, és lementem leüvölteni a hajukat, de sokat nem értem el vele. Hatig bőgették azt a szart, mi meg negyed hétkor keltünk. Remek éjszaka volt! Távozáskor azért még G feltette a kérdést, hogy szerintük mi a francnak jönnek ide az emberek? Mivel bután néztek elárulta, hogy aludni, de nem állt össze nekik a kép. Hiába, Pol Pot tényleg kiirtotta az intelligens réteget. Ennek egyébként tényleg érződik a hatása. Az országnak legalább a fele gyerek, öreget meg alig-alig látni. A tanár meg sajnos nem a fán terem, úgyhogy pillanatnyilag nem tartoznak a világ szellemi elitjéhez. Azt hiszem, nincs is egyetem az országban, de nem is nagyon van rá szükség, az emberek fele még odáig sem jutott el, hogy írni-olvasni tudjon. Érdekes, hogy ennek ellenére vannak igencsak gazdagok, pontosabban iszonyat nagy különbség van a gazdagok és a szegények között. Az utakon csak úgy nyüzsögnek a Lexus terepjárók, meg a húsz emberrel és fél tonna csomaggal megrakott, szétrohadt mikrobuszok. Erős a kontraszt, meg a korrupció is. Egy itt élő, vagy inkább tengő-lengő dán mesélte, hogy Sihanoukville-ben a rendőrők árulják a drogot.
Persze nem valószínű, hogy a vörös khmerek tehetnek erről, mert már előtte is úgy mentek itt a dolgok, hogy mikor a király filmet akart forgatni, akkor a hadsereg hozta a vadászgépeket, a főszerepet meg a lánya, egy minisztere, esetleg ő maga játszotta. Szóval ez itt néphagyomány minden szinten.
Buszunk ugyanazon az úton ment, amelyiken jöttünk, így harmadszor is áthaladhattunk Snuol kies városán, majd tovább Phonm Penh felé. Nem volt egy túl érdekes utazás, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival, mikor mindenki dzsekiben mászkál már harminc fokban is, így különösen fázik, ha huszonháromra állítják a hőmérsékletet.
A fővárosban szinte már otthon érezzük magunkat. A tuk-tukosokat lepattintva a korábbi szállodánkhoz sétáltunk ahol megkaptuk a korábbi szobáinkat. Elsőnek a vécét ellenőriztük, mert azt múltkor hiába öblítettük le százszor, nem értünk el jelentős eredményt. Konkrétan szardarabok úszkáltak a vízen bárit is csináltunk. Na, ezek eltűntek azóta, de a rendszer maga nem javult meg, ezt kísérletileg bizonyítottuk.
A thai követség nyitásáig volt idő ebédelni, amit meg is tettünk, mert hiába ettünk meg öt ananászt az úton, azzal túlzottan nem laktunk jól.
A követségen visszakaptuk az útleveleinket, benne a szép matricás vízummal, amin kiállítás dátumának a beadás napja szerepelt. Kérdem én, hogy akkor mi az öregördög vérveres seggéért ültek rajta négy napot? Thaiföld a mosoly országa, csak jó lenne már észrevenni, hogy nem ránk, hanem rajtunk mosolyognak.
A vízummal a zsebünkben a további utat próbáltuk megszervezni. Azt terveztük, hogy hajóval megyünk Kompong Chhnangba, de a khmerek közbeszóltak. Ugyan jár hajó azon az útvonalon, de nem hajlandó megállni, még akkor sem, ha a teljes útra veszünk jegyet. Az irodában azonban elgondolkodtak egy kicsit, majd feltettek néhány fontos kérdést:
- Hányan akarnak menni?
- Négyen.
- Milyen hajóval?
- Mindegy.
- Hmm, akkor van egy ilyen hajó, mutat a képre, ez elviszi magukat kétezer dollárért.
Hangos röhögéssel, távoztam. Ennyiért szerintem helikopterrel is elvinnének. Emberünk kitartó volt, utánunk jött, hogy van másik hajó, az csak háromszáz. Mondtam neki, hogy nem akarjuk megvenni azt a szart, csak négy jegy kellene, de nem tudott segíteni, úgyhogy a tervet módosítottuk és busszal megyünk. Azt megszervezni sem volt egyszerű, mert majdnem ugyanolyan problémába ütköztünk, mint a hajónál. Mennek arra buszok, de oda nem. Érthetetlen, felüljáró van a város felett vagy egyszerűen tilos ott megállni?
Végül találtunk egy céget, így reggel megint kelhetünk hajnalban, hogy elérjük a buszt.

 

Címkék: kambodzsa phnom penh

süti beállítások módosítása