Hipp-popp a város másik felén voltunk, ahonnan még egy keveset sétálni kellett, hogy aztán még egy kicsit fel s alá mászkáljunk a myanmari követség megtalálásáig.

Az ügyfélfogadási idő egészen emberi volt, ami azt jelenti, hogy azonnal intézhettük a vízumot. Először ki kellett tölteni a vízumkérő lapot, aztán egy belépési papírt, aztán nyilatkozni a munkahelyeinkről évekre visszamenőleg. Miért nem kérdezik meg egyszerűen, hogy újságíró vagy-e?!

A beadáshoz sorszámot csak akkor adtak, mikor megmutattam, hogy van fénymásolatunk az útlevélről. Nem értem, minek kell annyi papírt kitölteni, ha a végén útlevélmásolatot kérnek, amin minden adat rajta van. Az is rejtély, hogy minek írják aztán ezt a rengeteg adatot a vízumra is rá, amikor úgyis ott van az utolsó oldalon. Miért nem elég egy pecsét?

Négy nap múlva lehet a vízumért menni, nem tudom mi a fenét csinálunk itt addig!

Visszabaktattunk a hajóhoz, és elhajókáztunk a Wat Arunig. A templomból a chedi érdekes, ami apró porcelándarabokkal van kirakva. Három terasza van és fel is lehet mászni az egyre meredekebb lépcsőn. A kilátás nagyon jó, de lefelé jönni nem tériszonyosnak való.

Visszakompoztunk a túlpartra, majd találomra elindultunk és találomra azonnal oda is találtunk a Wat Phohoz. Bangkok nagy teljesítményű város, legalább kétezer watos.

Ebben a templomban van a híres fekvő, vagyis reclining Buddha. Természetesen a világ azon része, amelyik olyan alakokból áll, mint mi, recycling Buddhának hívja. Meg kell mondjam, azon kívül, hogy nagy, mást nem nagyon tud felmutatni. Eleve bent fekszik egy templomban, amit nagyjából ki is tölt, tehát látni nem igazán lehet, mindig csak egy részét, az oszlopok között, az meg olyan, mint egy nagy aranyozott fal. A talpa a legérdekesebb, mert gyöngyházból ki van rakva az ujjlenyomata. Egyébként meg mint szobor totál aránytalan.

A gigabuddha háza mögötti templomok és chedik viszont nem rosszak, sokkal inkább megérik a látogatást, mint a hámló aranyfesték a szörnyön.