Tiny Little Big Thing

Reggel ismét vekkerre keltünk, mert nem könnyű az utazó élete, aztán hasonló reggeli lightot kaptunk, mint előző nap, és természetesen kávét. Mire ezzel végezünk, gyanúsan sötét lett, majd elkezdett fújni a szél, ami furcsa, ha azt vesszük, hogy az ötemeletes házak közti két méter széles sikátorban voltunk. Kimentem felnézni az égre, mikor megérkezett a recepciós lány nagy mosollyal, hogy milyen kellemes hűvös van. Hát, az volt b+, rövidesen el is kezdett esni az eső. Mikor azt hittük már rendesen esik, arról kiderült, hogy akkor még csak csöpögött. Amikor tényleg rákezdett, akkor olyan volt, hogy Noé is idegesebben kezdte volna a jószágokat terelni felfelé.

Ekkor érkezett meg a kísérőnk, és elsétált velünk a szomszéd szállodába, ahol újabb utasok csatlakoztak, aztán kiálltunk az út szélére megvárni a buszt. Közben az özönvíz egy kicsit sem enyhült, a fejünkre és a hátizsákra terített kölcsön esőkabát ellenére csurom vizesek lettünk az ötven méter séta alatt. A buszon aztán jégverem fogadott, ami vizes ingben különösen kellemes volt. Akárcsak előző nap köröztünk egy darabig, míg begyűjtöttünk mindenkit. Az út a Halong-öbölig nem volt túl hosszú térben, de időben igen. Közben az időjárás nem sokat javult, ami nemcsak kellemetlen volt, de oka lehetett volna annak, hogy az egész hajókázásunkat töröljék, rossz időben ugyanis nem engedik ki a hajókat a kikötőből. Ezzel a megnyugtató gondolattal poroszkáltunk a tenger felé. Közben elhaladtunk egy oldalán fekvő kamion mellett, ami egy boltban állt meg. Mindezt nyílegyenes úton, úgy, hogy az ötvenes tempót nem nagyon lehet átlépni a rengeteg motoros miatt. Csak gratulálni tudok a teljesítményéhez.

A kikötőbe érve az eső már elállt, de még mindig volt némi szél. Nem is engedték ki a hajókat, de azért optimistán várt minden csoport. Végül csak zöld utat kaptunk, és mind a tizenhét és fél millió turista egyszerre indult meg a rakpart felé, ahol sorban álltak a hajók, arra várva, hogy elindulhassanak. A gond csak az volt, hogy a rakpart összesen két méter széles, egyik oldalon a tenger, másikon a kerítés. Itt kellett volna végigmenni mindenkinek a hajójáig, kerülgetve azokat, akik éppen próbálnak bemászni a sajátjukba. Az utóbbi akció sem volt olyan egyszerű, mert éppen apály volt, így létrán kellett lemászni a hajóhoz, amit két ember tartott. Ez igazából azoknak volt probléma, akik az összes motyójukkal jöttek, mint például mi.

Mikor aztán végre elindultunk, az első az volt, hogy megetettek minket. Jó volt az ebéd, de nemsok minden különböztette meg a vega menüt a normáltól, és hát a fogyókúránk is folytatódott. Néha kezd az az érzésem lenni, hogy velünk van a baj, nem az adagokkal.

Ebéd után aztán az összes hajó, ami a reggeli vihar miatt kénytelen volt egyszerre elindulni, egyszerre akart kikötni ugyanazon a szigeten.

A Halong-öböl egy szép nagy terület, ráadásul a jellegzetes szigetek folytatódnak észak felé, egészen Kínáig. Nem értem, hogy miért centire ugyanazt az útvonalat követi minden egyes társaság. El lehet képzelni, milyen az, amikor hat kikötőhelyre beáll ötven dzsunka. A kiszállás még egyszerű volt, mert a kiszállóhelyen csak addig álltak a hajók, amíg az utasok kimásztak a partra, utána szépen kulturáltan betömörödtek a kikötőhelyre, hogy megvárják amíg mindenki megnézi a barlangot.

Mi is felmásztunk az esztétikusan zöld, piros, kék és sárga fényekkel megvilágított barlangba, ami tényleg szép lett volna, ha kevesebb erőfeszítést tesznek a világítással, és egyszerűen belógatnak három villanykörtét. Talán még Vangelis-szel lehetett volna rontani rajta. Tulajdonképpen így sem volt rossz, különösen szép volt, ahogy az egyik bejáraton besütött a nap.

A nép távozása után jött a hajós dodzsem, és akinek eddig nem volt egyértelmű, hogy miért vannak rossz gumiabroncsok a hajókon körbe, az is megértette magyarázat nélkül. A partnál állók szerettek volna távozni, a többiek meg szerettek volna beállni a helyükre, de úgy, hogy nem várják meg az előbbiek távozását. Nem ártott kapaszkodni, legalábbis a korlát mentén, mert egy-egy ütközésnek komoly ereje volt.

Mikor aztán mindenki megtalálta a hajóját, illetve az utasait, és szétakasztották az egymásra futott hajókat, akkor lenyugodtak a kedélyek és elkezdődött a kellemes hajókázás a szigetek között. A táj megintcsak Yangshuohoz volt hasonlítható, csak itt minden hegy egy sziget. Több mint ezer van belőlük, és remekül néznek ki. Mivel nemzeti park a terület, nem engedélyezik egyiken sem az építkezést, illetve letelepedést, így aztán úszó falvak alakultak ki a nyugodtabb öblökben. Itt haltenyésztéssel foglalkoznak, ami úgy néz ki, hogy nagy ketrecek úsznak a vízen, abban vannak a halak. Meg természetesen mellettük úsznak a házak, az iskola és a kocsma is. Nincsen olyan falu, amelyikben nincs kocsma.

Szépen haladtunk a Cat Ba sziget felé, ami a legnagyobb és egyben az egyetlen, amin laknak is. Itt kiszálltak azok, akik a szigeten töltötték az éjszakát, meg azok is, akik csak egynapos túrára jöttek, azt hiszem. Az idegenvezetőnk kicsit zavarosan tudta előadni, hogy kinek merre is kéne menni, úgyhogy minden tájékoztatója után összenéztek az utasok, hogy most akkor mi van? Az biztos volt, hogy mi a hajón alszunk, tehát maradtunk.

Hajónk elpöfögött, na nem a naplementébe, hanem pont kelet felé, ahol kisebb szigetek közelében kajakozhattunk egyet. Sajnos a késői indulás miatt sok időt nem tölthettünk a vízen, fél órán belül teljesen besötétedett, vissza kellett menni. A kajakozás nem volt rossz, bár egy elhagyatott hely lehet, hogy romantikusabb lett volna, mint egy úszó falu környéke, és tudtam volna értékelni, ha az evező nem üreges és repedt. Így minden csapásnál egy liter víz folyt az ölembe.

Miután a két kajakkal eltévedt indiai is meglett, átpöfögtünk valami horgonyzóhelyre, ahol már állt legalább ötven hajó, és megvacsoráztunk. Hallottuk, hogy néhány hajón már megy a karaoke, és nagyon bíztunk benne, hogy nálunk erre nem kerül sor. Inkább felmentünk a tetőre, és beszélgettünk. Nagyon jól néztek ki a kivilágított hajók a hegyekkel körülvéve, és nagyon idilli volt a tetőn üldögélni.

Volt a csapatban két angol srác, akik hét hónapja vannak úton, de fogalmuk sincs, hogy merre tartanak. Ha valaki mond egy jó helyet, akkor odamennek. Marha jól érzik magukat, de saját bevallásuk szerint úgy érkeztek meg Szingapúrba, hogy azt sem tudták, hol van a térképen. Angkorban is úgy kóboroltak, hogy fogalmuk nem volt mit látnak, de ajánlják mindenkinek, mert gyönyörű. Beszélgetés közben egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy egy „Hello, something to buy!?” evezett mellénk, és egy kátrányozott bambuszfonat izén lebeg a víz tetején. Kísérőnek volt mellett egy komplett szeszlerakat, nyilván eladásra. Kicsit szürreális, mikor az éjszaka sötétjéből egy ilyen lélekvesztő bukkan elő.

Túl sokáig nem maradtunk fenn, egyrészt meg a hajón drágán adták a sört, másrészt mert a reggeli fél nyolcra volt meghirdetve.

Visszavonultunk a kétágyas, fürdőszobás kabinunkba, ahol csak komoly tervezés után lehetett megoldani azt, hogy egyikünk kijöjjön a fürdőből, a másik meg bemenjen. Ennek ellenére még a ruháinkat is sikerült kiteregetni.

A generátor monoton brümmögése ringatott álomba.

A buszunk leparkolt az erre kijelölt helyen, ahol próbálták szorgalmazni, hogy mindenki vegyen kalapot meg esernyőt a meleg ellen, gondolom, jutalékot kapnak. Nem jártak túl nagy sikerrel, a legtöbb utasnál már egyébként is volt kalap, az esernyőre sem startolt rá senki. Ezután négyesével bádogcsónakokba ültünk, mivel a Pagoda csak vízi úton, egy óra evezéssel közelíthető meg. A csónakokban kizárólag olyan nők vihetik a látogatókat a tetthelyre, akik a háborúban elvesztették a férjüket, apjukat, esetleg fiukat. Mivel többen vannak, mint ahány csónak, minden év elején kisorsolják, hogy abban az évben kik evezhetnek. Nem mondom, nem egy egyszerű munka a közel negyven fokos melegben!

Errefelé is olyan karszthegyek vannak, mint Yangshuo környékén, úgyhogy nagyon kellemes volt a csónakban üldögélni és nézelődni.

Megérkezéskor a csónakos nénik szépen kifeküdtek pihenni az erre a célra kialakított sátorban, mi meg egy közepesen igénytelen, pilleszékes helyen kaptunk egy ebédet. Négy-ötféle kajából lehetett csipegetni, de nem hiszem, hogy bárki is jóllakott volna.

Ezután elindultunk felfelé a Pagodához. A gyíkabbja felvonóval ment fel, mi maradtunk a gyaloglásnál. Rögtön megnéztünk még lent egy templomot, ahol folyt az imádkozás. A kísérőnk itt angol nyelvű idegenvezetést próbált tartani, amiből egy szót sem sikerült megértenünk. Már korábban a buszon is nagyon kellett fülelnünk, hogy legalább kulcsszavakat elkapjunk. A legidegesítőbb az, hogy közben a srác minden bizonnyal meg van győződve róla, hogy jól beszél angolul, mert senki sem veszi a fáradtságot, hogy utólag reklamáljon, már csak azért sem, mert szerintem az utasok 99%-ának fogalma sem volt, hogy mi a cég neve. Az út szép meredek volt felfelé, a hőmérséklet kellemes 37-38 °C körül mozgott, a páratartalom is magas volt, mint a hegyek. Útközben 50 méterenként volt egy árus, aki vizet vagy egyéb üdítőt akart eladni nekünk. Mire felértünk, úgy néztünk ki, mint aki tényleg 50 méterenként vásárolt egy liter vizet és végigöntötte magán. Még a szakállamból is csöpögött a víz. Ez annak is köszönhető, hogy a buszon rendesen le volt tekerve a légkondi. Néhány óra után megszokja az ember szervezete, hogy csak normális meleg van, nem forróság, így aztán kiszállás után mindenkiről ömleni kezd a víz. Szállodai szobáknál is ez van. Nagyon kellemes bemenni a szobába, de egy légkondis éjszaka után egész nap úgy izzad az ember, mintha a teste egy vízzel töltött vászonzsák lenne.

Maga a Pagoda igazából a hagyományos értelemben nem is pagoda, Vietnámban ugyanis azt hívják pagodának, ahova imádkozni járnak, és azt templomnak, amit valaki tiszteletére emeltek. Ez állítólag Vietnám legjelentősebb buddhista szenthelye, egy cseppkőbarlangban van a hegy tetején.

A barlangban kellemes hűvös volt, legalábbis a kinti klímához képest, ami szépen gőzölgő turistákat eredményezett. Kísérőnk hagyta, hogy akár 5-10 percet is eltöltsünk bent, mielőtt visszaindultunk volna, a csoportban volt ugyanis egy páros, akiknek időben vissza kellett érnie Hanoiba, hogy elérjenek egy másik buszt. Ha valakinek sietős! Egyébként isteni lehet csumára átizzadtan éjszakai buszra szállni.

Lefelé menet egy spanyol páros felajánlotta nekünk, hogy menjünk felvonóval, mivel ők retúrjegyet vettek, de lefelé mégis inkább sétálni lenne kedvük. Elfogadtuk az ajánlatot, úgysem utaztunk még errefelé felvonóval, és mondták, hogy gyönyörű a táj felülről is. A felvonót éppen akkor állították le, amikor felértünk, de mondták, hogy húsz perc és újraindul. Gondoltuk, annyit várhatunk, úgyis legalább harminc perc az út lefelé gyalog, nem kell a többieknek ránk várnia. Húsz perc elteltével azonban gyanúsan semmi nem történt. Megkérdeztük újra, ismét azt mondták, hogy húsz percet. Valószínűleg a „Mi lett a tegnapi Fradi meccs vége?” kérdésre is az lett volna a válasz, hogy „Húsz perc”.

Nem tudtuk, hogy ezek után érdemes-e várni, vagy elinduljunk gyalog. Végül úgy döntöttünk, várunk, mert most már mindegy. Valahogy keservesen eltelt az újabb húsz perc is, végül kiderült, hogy egy csapat indiaira vártunk. Az út a felvonóval tényleg nagyon látványos volt, bár nem tartott tovább tíz percnél. Lent a kísérőnk már a körmét rágva várt minket, futólépésben mentünk a csoport többi része után. A spanyolok, akiktől a jegyet kaptuk, nem győztek bocsánatot kérni, bár nyilván nem rajtuk múlt. Azonnal előkerült az evezős nénink is, és már indultunk is visszafelé. A hőmérséklet már egy kicsit elviselhetőbb, a táj továbbra is gyönyörű volt. Igazából a túrának ez volt a legjobb része.

Az evezős néni még kiszállás előtt gyorsan emlékeztetett rá, hogy ne felejtsük el a borravalót, és ezt erősen nyomatékosította kiszállás után is. Adtunk neki, mert megdolgozott a pénzéért.

Visszafelé természetesen egy dugóba is belefutottunk, már biztosak voltunk benne, hogy utastársaink miattunk lekésik az esti buszukat, de csodával határos módon időre visszaértünk Hanoiba. Itt kitettek minket az óvárosban, és sajnos a kísérő nem kapott borravalót. Legalábbis tőlünk biztos nem, különös tekintettel arra, hogy irgalmatlan szar poénokat sütött el, és mikor senki nem értékelte, akkor megmagyarázta őket.

Én nem tudtam hirtelen, hogy hol vagyunk, de G felismerte a helyet: a jó nős saroknál kellett jobbra fordulni, aztán a donutossal szemben balra, és már otthon is voltunk. Még beugrottunk a tegnapi helyre sült krumplit meg húst enni. Úgy tűnik, a néni este otthon elalvás előtt elgondolkodott rajta, hogy mi a fenét akarhattunk tegnap, mert most jobban ment neki a dolog. Sikerült egyből két adagot szereznünk a húsból, csak a krumpliért kellett megint harcolni egy kicsit. Két sört is volt a hűtőben a számunkra, ami mindenképpen megér egy kisötöst.

Reggel az első dolgunk volt elvonulni Ho apóhoz, de kiderült, hogy házon kívül van, konkrétan Moszkvában, úgy látszik nincs szerencsénk vele. Felajánlották, hogy esetleg megnézhetnénk a Ho Chi Minh Múzeumot, de azért annyira nem érdekelt minket. Helyette elmentünk a Nyugati tóhoz, ami egyébként északon van. Maga a tó nem túl érdekes, de a partján álló Quan Thanh templom nagyon jó volt, annak ellenére, hogy az útikönyv éppen hogy csak megemlíti, talán azért, mert kicsi. Jó volt látni, hogy itt vannak hívők. Nem tudom miért, de elsőre lehet tudni, hogy aki az oltár előtt hajlong, az hívő, vagy csak azért gyújtott füstölőt, mert az ártani nem árt. Ez különösen a kínai templomok után volt szembetűnő. Nem kevesen rakosgatták az ajándékokat az oltárra, gyümölcs, pénz, vagy éppen ananászos keksz formájában. Közben az egész templomot éppen felújították, de ez senkit nem zavart. Az egész fölé raktak egy ideiglenes tetőszerkezetet, és lekapták a cserepeket, meg a falakat is javítgatták. Alatta meg folyt az élet tovább. És nemcsak a hívők szorgoskodtak, az udvaron éppen valamilyen harcművészeti edzés folyt, találán wushu, a fene se tudja. A mester és négy-öt tanítvány volt ott, akik láthatóan nem voltak kezdők, viszont még mindig lelkesek és elszántak voltak. Jó volt nézni őket egy kicsit. Ahogy felénk pillantgattak, úgy tűnt, hogy ők sem bánták, hogy nézzük az edzést, inkább belevittek néhány látványosabb mozdulatot.

Innen visszasétáltunk a belvárosba a Ngoc Son templomhoz, ami a Hoan Kiem tó közepén áll. A tó arról híres, hogy itt vette vissza az aranyteknős Le Thai To király szent kardját, amivel kiűzte a kínaiakat az országból. Mit mondjak, talán csak egy kicsit nyelvtörőbbek a nevek, mint Kínában voltak. A tóban azóta is látnak néha teknősöket, nem is kicsiket. Úgy tartják, hogy aki meglát egyet, azt nagy szerencse fogja érni. A legutóbb látott példány 250 kilós volt és két méteres. Ezt pontosan lehet tudni, mert döglött volt. Gyorsan ki is tömték, és kiállították a templomban. Egyesek szerint csak valami humorista brigád hoz néha egy-egy példányt a tóba, hogy aztán ámuljon a nép. Számomra hihető ez a verzió, mert nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen Városligeti tó méretű (bár gondolom azért mélyebb) vízben óriási teknősök élnek.

Kicsit sétálgattunk az óvárosban, de győzött az éhség, és elmentünk a szállásunk utcájában lévő teljesen egyforma kifőzdék egyikébe. Egyforma nénik ülnek egyformán koszos kis helyiségek előtt, amiben egyforma kis műanyag hokedlik vannak, és mindegyikben ugyanazt lehet kapni: sült krumplit, meg sült valamit, ami hús, kicsit a virslihez hasonló. A mai nénivel párhuzamos univerzumban léteztünk. Én két adagot kértem, ő meg nem értette, hogy mi kettő. Mutogatta, hogy 20.000 đ, én meg bólogattam, hogy OK, akkor adjon kettőt. Majd kaptunk egyet. Sikerült végül kibogoznunk, hogy a mértékrendszerünk jelentősen különbözik. Míg mi a kaját porciókban számoljuk, ő pénzben. Így aztán mikor rábólintottam, hogy húszezer, akkor annyiért adott, és a két ujjamat figyelmen kívül hagyta, mint értelmezhetetlen karaktersort. Éhen azért nem maradtunk, bár jó lenne elmagyarázni neki valahogy ezt a felfedezésemet, mert most biztos abban a tudatban él, hogy a külföldiek teljesen hibbantak.

Gyorsan tartottunk egy sziesztát is, mert meleg volt, a szobánkban meg hideg sör várt, és ennek elég nehéz ellenállni. A következő programunk a vízi bábszínház előadása volt. Hogy miért kezdtek vízben bábozni, az számomra rejtély. Állítólag az árvíz miatt kezdték el, de ez elég hülyeségnek tűnik. Az előadás érdekes volt, el tudom képzelni, hogy milyen népszerű lehetett az ilyesmi a falvakban, mikor még nem volt se tévé, se mozi. Nem egy történetet jelenített meg, hanem kis jelenetek sora volt, melyek hétköznapi eseményekről vagy mitikus lényekről szóltak, meg aztán volt egy kis történelmi jelenet is, az arany teknőssel meg szent karddal. Vacsorázni az előre kiszemelt helyre mentünk. A sarki bolt nappal kalapokat és sisakokat árul robogókhoz, este átalakul étteremmé. Ha jön vendég, gyorsan előkapnak még egy asztalt, széket, és máris van hely. A rendelést a pultnál veszik fel, ahol ki lehet válogatni, hogy a nyársra húzott dolgokból mit és mennyit kér az ember. Gyakorlatilag minden van a békától a rákig. Aki robogóval érkezik, csak megáll a sarkon és elegánsan leszáll, egy srác már tolja is a parkolóhelyre a verdát (az utca másik felén lévő járdára..). A placc szélén hárman sütik a rendelést, ketten hordják ki, és egy külön ember felelős az italokért. Mindezt vezényli egy összevont szemöldökű asszonyság, akit nem nagyon szeretnék főnökömnek. A kaja egyébként kitűnő volt és a kis műanyag hokedlik és asztalok, valamint a járdán való elhelyezkedés ellenére a hangulat is. Vacsora után valami stílusban hasonló helyet kerestünk egy sör legurítására.

Erre kitűnően alkalmas egy bia hoi, ahol saját főzésű biát lehet inni. Eddig ez az egyetlen szó, amit megtanultam, talán a (bier-bia) nem véletlen hasonlóság miatt. A berendezés itt is hasonló volt. A járdára kipakolt asztaloknál lehetett inni és enni. Mi maradtunk csak a sörnél, ami egész jó volt, bár mikor hozták a színe alapján erős kétségeim voltak. A hely luxusfelszereltségű volt, nemcsak ventillátorokkal csapták nekünk a szelet, de finom vízpermetet is szórtak a vendégek fejére. Sok hatását nem éreztem, de biztos van, mert a klíma elviselésének megkönnyítésében mindig a helyiek tippjei a tutik. Mondjuk a hideg sör hatása sokkal szignifikánsabb. Szerintem.

A vonat ugyan kényelmes volt, de a vietnámi nyomtáv keskenyebb, ezért jobban kóvályog rajta szerelvény, mint a normál nyomtávon. Persze nemcsak az 1000 mm-es keskeny létezik az országban, hanem van szabvány 1435 mm-es is, sőt olyan is, ami vegyes. A lényeg az, hogy túlzottan nem volt pihentető az éjszaka, különösen, hogy a vonat reggel ötre ért Hanoiba. Erre figyelmeztetett az egyik srác karórája is, bár hirtelen felébredve első gondolatom az volt, hogy kedvenc vekkerünk szivat, ami elég kellemetlen lett volna.

Még sötét volt, csak ébredezett a város, de azért a taxisok nem aludtak, bár aludhattak volna, mert velünk nem sokra mentek. Gyalog indultunk a belváros felé, amiről kiderült, hogy nincs is olyan messze.

Felcsengettünk egy szerencsétlen embert a kinézett szálloda recepcióján. Csak harmadik csengetésre adott életjelet, ami valami nyögésszerű hang volt, gondolom, azt jelentette, hogy „jóvanmegyekmá”. Alsógatya, atlétatrikó, fél pár papucs szerelésben nyitott ajtót, miközben tekintetével a papucs párját kereste még. Megbeszéltük vele, hogy jó lesz légkondi nélküli szoba is, amire kaptunk egy kulcsot és intett, hogy mehetünk is fel, majd a továbbiakat elintézzük egy alkalmasabb időpontban.

Így aztán hatkor már el is dőltünk az ágyunkban, hogy aludjunk majdnem tízig. Akkor azért csak felkeltünk és megnéztük miféle városba is jöttünk. Csipegettünk ezt-azt útközben Ho Chi Minh mauzóleuma felé. A kommunista mauzóleumok stílusában épült kockánál feltűnően nagy volt a csend, így megnéztük az útikönyvet, amiből kiderült, hogy öt perccel zárás előtt érkeztünk. Már ha egyáltalán jó időszakban jöttünk, mert évente három hónapot Moszkvában nyaral Ho apó, karbantartás miatt. Gondolom, összejárnak Leninnel, meg talán néha Mao is beugrik. Hány kitömött államfő van a világon vajon?

Ha már a környéken voltunk, elsétáltunk a közeli Egyoszlopos pagodához. Ez eredetileg a XI. században épült, de a franciák a kivonulásuk előtt lerombolták, mert durcásak voltak. A kis faépület egy szál kőoszlopon egyensúlyozik egy kis medence közepén. A történet szerint a király álmában fiúgyermeket kapott egy istennőtől és ez az álom valóra is vált, ezért hálából megépítette ezt a pagodát.

Ha már így benne voltunk a vallási épületek látogatásában, elmentünk az Irodalom templomába, aminek nem egészen tudom, mi köze van az irodalomhoz. 1070-ben alapították, majd itt hozták létre az első egyetemet is 1076-ban. A végzősök neveit kőtáblákra írták, amik a mai napig megtekinthetők, mindegyik egy teknős hátán áll. Igaz egy idő után abbahagyták a sztélék farigcsálását, úgyhogy nincs mindenki felsorolva.

Visszacaplattunk az óvárosba, leginkább azért, hogy jegyet vegyünk a vízi bábszínházra, de sikerült szépen elsétálnunk mellette, így inkább tettünk egy kört a Hoan Kiem tó körül és újra megkíséreltük, ezúttal sikerrel.

Ezután arra koncentráltunk, hogy találjunk egy éttermet, ami nem utcai kifőzde, és ahol nem vágnak meg túlzottan. Erre ráment néhány kilométerünk, de végül meglett, sőt még a kaja is jó volt. Már sötétben indultunk haza – a haza mindig ott van, ahol a hátizsákot leraktuk -, vagyis majdnem jó irányba mentünk, de még időben visszafordultunk. Ennek a nem tervezett kitérőnek volt annyi előnye, hogy egy játékbolt kirakatában megláttam egy csapat olyan kejfeljancsit, amilyen nekem is volt, legalábbis a gyermekkori emlékeim szerint. Hihetetlen, hogy ilyesmit Vietnámban kell újra látnom, lehet, hogy az import azért állt le, mert megszűnt a nagy szocialista barátság országaink között?

Szépen elterveztük, hogy majd meglátogatjuk az egyik közeli falut, találkozunk valamelyik kisebbséggel a sok közül, akik a hegyekben élnek, ők meg megpróbálnak eladni nekünk mindenfélét. Ehhez képest mikor felkeltünk olyan köd volt, hogy az utca túloldalát nem lehetett látni, ami elég szép teljesítmény, mert ha valaki leparkol, akkor esélyes egy méretes forgalmi dugó, pedig Sapa nem egy világváros. Kicsit később a köd, vagyis a felhő feljebb emelkedett, ami csak annyit változtatott az időjáráson, hogy esni kezdett. Ez ment egész nap. Ha lent volt a felhő, akkor látni nem lehetett, ha fent, akkor esett belőle az eső. Így aztán inkább levonultunk a szálloda halljába internetezni meg olvasni.

A szobából már tízkor ki kellett jelentkezni, úgyhogy sok választásunk nem is volt. Az előző nap kimosott ruhák természetesen semmit nem száradtak reggelig, elrakni viszont nem akartuk őket így kiteregettük egy esőmentes helyre, de nem reméltük, hogy bármennyivel is szárazabbak lesznek a nap végére. Különösen, hogy néha látni lehetett, ahogy az ablakon begomolyog a köd.

Azért szerencsére akadtak olyan pillanatok, mikor viszonylag tiszta volt az idő és nem is esett. Ezeket a pillanatokat használtuk ki, hogy kimenjünk egyet sétálni, és csináljunk néhány képet a népviseletbe öltözött asszonyokról, akik az utcákat járják. Ha az ember rájuk pillant, azt azonnal kiszúrják, és előrántanak valami hímzett dolgot és megpróbálják eladni. Ilyenkor ha az ember nem néz azonnal félre, akkor számíthat egy hosszú bemutatóra, hiába esküdözik, hogy nem fog semmit venni.

Néhány turista egy-egy fotóért cserébe vesz valamit, gondolván, hogy akkor letudta a jótékonyságot és mindenki jól is járt. Csakhogy ha valaki vesz valamit, azzal még nem szabadul, mert pillanatokon belül megjelenik még húsz asszony, reménykedve, hogy a balek még nem fejezte be a pénzosztást. Jópofán néznek ki a pici asszonyok a puttonyaikkal, ahogy körbevesznek egy termetes európait.

Mi inkább benéztünk a piacra, ahol szépen sorban ülnek a hímzett cuccaik között és míg vevőre várnak, újabbakat gyártanak. Tényleg nagyon szépen hímeznek, csak mi a fenét lehet csinálni egy hússzor húszas hímzett tarisznyával, esetleg egy másfél méteres hímzett szalaggal? Valószínűleg a népviseletük részeként mutatós darab a nyakba akasztható hímzett dolog is, ami leginkább nyakkendőre emlékeztet, de nem hinném, hogy jó benyomást tennék benne a következő állásinterjúmon.

Természetesen a piacon is lelkesen ajánlgatják a portékát, és szinte már vettünk is egy párnahuzatot, de aztán mégse. Sőt a késeknek is ellenálltam, vagy inkább G állt nekem ellen, szóval nem vettünk még egy pár dolgot, amit cipelni kellene.

Délután aztán megérkezett a mikrobuszunk, ami Lao Caiba vitt a vasútállomásra. Azt hittük, hogy beülünk, és megyünk, de nem így alakult. Hiába tettünk egy kört a városba, nem lett több utas, úgyhogy egy fél óra autókázás után újra a szállodánknál álltunk, ahonnan valahogy előkerült még egy csapat. Így aztán már elindulhattunk. Túlzottan nem aggódtunk a körözés miatt, mert a vonat csak kilenckor indult. A vasútállomás melletti éttermek egyikében vacsoráztunk, söröztünk, majd átcaplattunk a vonathoz.

Jegyünk nem volt, csak valami kézzel írt utalvány a szállodától. A kapuban aztán kaptunk érte egy jegyet, ami teljesen más kocsiba szólt, mint ami a fecnin állt, de ez túlzottan nem érdekelt minket. Viszont a nőt, aki adta igen, így utánunk futott, és kavarni kezdett. Angolul nem tudott, de nagyon úgy tűnt, hogy a rengeteg jegy, amit kiosztott aznap eléggé véletlenszerűen került az emberekhez. Mi is kaptunk újakat, bár ezek sem az eredeti helyre szóltak. Végül elvitt az egyik kocsihoz, ahol két másik csajjal leboltolta, hogy egy fülkébe kerüljünk, mint ahogy egyébként arról eredetileg is szó volt. Végül az eredetileg hard sleeper osztályra vett jegyünkért soft sleeper kocsiba kerültünk. Hm, valaki biztos ráfaragott, de annyira azért nem piszkálta az igazságérzetemet a dolog, hogy végigmenjek a vonaton és megkeressem az illetőket.

Ezután a Cat Cat nevű falu meglátogatását tűztük ki célul. Ehhez át kellett vágni a piacon, ahol most jobban megnéztük a kínálatot. Rögtön az első sorban árultak kutyát, de nem úgy mint nálunk, hanem belezve. Mellette volt egy lavór rák, aztán béka, valami pia, ami olyan színű volt, mint a vilmoskörte, de ebben egy kígyó meg egy skorpió volt. Biztos üt rendesen. És természetesen volt Vietnámi balzsam, meg az alapanyagául szolgáló kámforfa. Hegyekben álltak az egzotikus gyümölcsök, mint például az alma, meg a körte, mellette ott voltak a kommerszek: sárkánygyümölcs, káki, mangó, ananász stb.

Elhagytuk a piacot, aztán a várost is, majd rövidesen elértünk egy sorompót, ahol legomboltak rólunk némi pénzt a falu meglátogatásáért. Innen még jó sokat kellett lefelé menni az úton, míg elértük a falut és vele együtt a bódét, ahol ellenőrizték, hogy van-e jegyünk. Ha nem lett volna, én biztos nem megyek fel újra, csak azért, hogy jegyet vegyek és visszajöjjek.

A falu maga – hát hogy is mondjam -, nem egy Hollókő. Inkább a turistáknak eladható göncökről szól az egész, mint a kisebbségről, ami lakja. A házak csak úgy elszórtan állnak. A táj viszont nagyon szép, gyorsan le is tértük a kikövezett útról, hogy tegyünk egy kis kitérőt.

A patak partján láttunk egy nagyon jópofa automata mozsarat, ami éppen kukoricát őrölt. Tulajdonképpen egy libikóka volt, aminek az egyik vége a mozsár törője, a másik meg egy nagy kanál volt, amibe bambuszcsövön folyt a víz. Ha a kanál megtelt, lebillent, ezzel a túloldalon felemelkedett a törő, valamint kifolyt a víz. Így aztán már nem volt nehezebb a törőnél, ami visszacsapódott, rá a kukoricára, és kezdődött az egész elölről. Nem egy villanydaráló tempó, de határozottan kényelmesebb megoldás, mint kézzel csinálni.

Visszatérve a faluba a kövezett úton lesétáltunk a vízeséshez, ami tényleg nagyon szép volt, aztán folytattuk az utunkat egy patak völgyében. A zúgók rengeteg lehetőséget adtak, hogy giccses képeket gyártsunk, a kövek meg arra, hogy tornyokat építsünk belőlük a patak partján. Kicsit feljebb gyerekek fürödtek, láthatóan nagyon élvezték. A lányok teljes ruházatban fröcsköltek, ők már abban a korban voltak, amikor van mit és van miért takargatni. A kisgyerekek viszont sehol nem voltak túlöltöztetve. Kínában majd mindegyiken alul kivágott gyorstüzelő nadrág volt pelenka helyett, itt még az sem. Itt kapnak egy pólót, aztán mehetnek is a port túrni. Ahogy kinéztek, valószínűleg tényleg ilyesmivel múlatták az időt, mert mindegyikük irgalmatlan mocskos volt.

A Sapába való visszamászás nem ígérkezett kellemesnek, bár gyorsabban visszaértünk, mint gondoltuk. Folyt is rólunk a víz, mert hiába a leghűvösebb hely, a hőmérsékletnek csak sikerült harminc fok fölé mennie megint.

A délutánt aktív semmittevéssel töltöttük, de ez nem okozott lelkiismeretfurdalást, mert közben eleredt az eső.

Este végül vacsorakereső útra indultunk. Először a piacon kóstoltunk némi sült banánt, aztán egy standnál nyárson sült húsokat ettünk, végül egy étteremben kötöttünk ki, ahol a csirkéinket egy sörrel is leöblíthettük. Mivel újra esni kezdett, gyors tempóban gyalogoltunk vissza a szállodánkba, ahol foglaltunk két jegyet másnap estére Hanoiba. Gondolkodtunk rajta, hogy tovább maradunk, de a recepciósunk időjárás-előrejelzése nem volt túl bíztató.

Konkrétan elhúzta az orrát, és azt mondta, hogy szerinte esni fog.

Először is a busz leereszkedett a hegyről, 1500 méterről, a kellemes 25 fokból 200 méterre, a 36 fokba. A kis falvakon keresztül hat órán át zötykölődött, helyenként kerülgetve a felettünk vezető autópálya lábait.

Hekouban aztán a buszállomáson rögtön akadt egy önkéntes segítőnk, aki rá is tért rövidesen a lényegre, lehet nála pénzt váltani. Abban maradtunk, hogy elmegyünk enni egyet, aztán visszatérhetünk a kérdésre. Ahogy megettük az ebédünket, újra ott volt, ami gyanús volt, de azért beváltottunk 400 yuant nála, mert éppen jobb lehetőség nem kínálkozott, és nem akartunk vietnámi pénz nélkül belépni semmiképp, mert soha nem lehet tudni, mi vár a másik oldalon. Cserébe megmutatta, hogy merre van a határ. Mint kiderült, nem a városon kívül van, valahol a pusztában, hanem egy percnyi sétára. G még a maradék másfél yuant elköltötte a buszállomás büféjében, élve az elköltési jogával. Régen a maradék aprót hazavittem emlékbe, de ez nagyon nem tetszett neki. Egyrészt, mert pénzkidobás, másrészt mert így otthon semmire nem jó pénzek hevernek valami fiókban marékszámra. Szóval kiharcolta az elköltési jogot. Ennek eredményeképpen egy-egy nyalókával szánkban és két emlék jiaoval a zsebemben léptünk be a határállomásra. Két határőr rögtön kezelésbe vett, kitöltettek velünk egy sajtpapírt, aztán elvitték az útlevelünket ellenőrizni, majd a placc közepén kipakoltatták a hátizsákjainkat. A vietnámi-kínai határon rászálltak a Lonely Planet Kína útikönyvekre, mindenkitől elkobozzák, akár jön, akár megy, mivel az valamelyik térképen Taiwant külön országként jelöli, pedig hát közismerten az csak egy lázadó tartomány. Nálunk volt egy rakat útikönyv, de a Kínát már elcseréltük, így csalódottak voltak, akármelyiket nyitották is ki, tényleg az volt benne, ami a borítón, még akkor is, ha a Burmát Thaiföldnek nézték a térkép ellenére is. Hiába mondtam nekik minden kínai tudásomat egybegyúrva, hogy Kína könyv nincs, lelkesen kerestek. Lelkesen, de nem túl tehetségesen. Két dolgot nem akartuk, hogy megtaláljanak: a nagykést, és a laptopot. Az elsőt azért, mert az mindig kérdéseket vet fel, és nehéz megmagyarázni, hogy szuvenír, a másodikat meg azért nem, mert a határőrök imádják a laptopokat bekapcsoltatni, aztán keresni rajtuk az államtitkokat, amit ki akarunk csempészni. Nem tudom, hogy létezik-e olyan ostoba kém, aki egy laptop vinyóján akar információt csempészni, de ha ilyenre vetemednék, akkor fognék egy nyolc gigás micro SD kártyát, ráraknék mindent, ami kell, aztán találják meg a hátizsákomban. De nem csinálok ilyesmit, meg különben is csak két gigás van nálunk.

Egyébként egyiket sem találták meg, pedig mindkettő nagyobb egy memóriakártyánál. Aztán volt még egy röntgen, aminek az eredménye már senkit nem érdekelt, kaptunk egy pecsétet, és kint is voltunk Kínából. Irányba vettük Vietnámot.

Ez egy sétát jelentett a Vörös folyó felett átívelő hídon. Milyen szép is az, hogy két névleg kommunista országot egy ilyen nevű folyó választ el.

A Vietnámiak a turkálás helyett inkább a papírmunkára mentek rá. Először is egy egészségügyi nyilatkozatot kellett tenni, hogy nem tüsszentettünk, köhögtünk, fostunk már két hete, és nem is fáj semmink. A lap alján felhívták a figyelmünket arra, hogy ha bármilyen kérdésünk van, azt e-mailben feltehetjük és ehhez egy marék gmailes cím volt megadva. Nem mondom, jó a gmail, csak kissé meglep, hogy egy ország hivatalos szervei használják.

Utána egy újabb papírfecnit kellett kitölteni, amire kétszer is rá kellett írni mindent, mert egyik fele a fogadónál maradt. Aztán kaptunk egy pecsét, és be is léphettünk Vietnámba. Röntgen itt is volt, de be se volt kapcsolva. Egyébként igazuk van, mit szarakodjanak, a hülye kínaiak már megcsinálták helyettük teljesen ingyen. Ezzel végezve elmondhattuk magunkról, hogy hét határon túl vagyunk.

Belépve az országba azonnal megrohantak a buszosok, pénzváltók, meg egyebek, hogy felajánlják szolgálatukat, a világ legjobb üzletét. Mi inkább kissé arrébb letelepedtünk, aztán elmentem keresni egy bankot. Amit találtam, az nem váltott yuant, de megmondták a hozzávetőleges árfolyamot, ami hozzávetőlegesen sokkal jobb volt, mint amit a kínai oldalon adtak a pénzünkért. Szerencsére csak keveset váltottunk ott be.

A hiénák már kint vártak a bank előtt, és mindenáron pénzt akartak váltani. Próbáltam keresni egy másik bankot, de hirtelen nem találtam, így kiharcoltam náluk az általam elfogadhatónak tartott árfolyamot, és megkezdődött, az „akkor is átverünk” hadművelet. Szépen kiszorozták nekem, hogy mennyi az annyi, majd a kezembe nyomták a kiszámolt pénzt. Természetesen összekevert bankjegyek formájában. Leültem, megszámoltam kétszer, rendben, akkor ez a hét millió, jön még a maradék. Kezembe nyomtak 54.000 az 540.000 helyett, mondtam, hogy kérnék még egy nullát hozzá. Próbáltak meggyőzni, de nem ment. Kiszorozták nekem a telefonnal újra, de nagyon rafináltan a szorzás után nem tudom, mit nyomtak, de nem egyenlőséget, csak begépeltek egy új számot. Ez se jött be, mert kivettem a kezéből a telefont és bepötyögtem magam. Ez nem is olyan könnyű, ha vietnámi hülyeségeket ír ki a telefon. Továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy megkaptam ami jár. Mondtam, hogy akkor stornó az egész, viszlát, erre mindjárt előkerült az a fél millió és ők is megkapták a yuanjukat.

Gondolták, ha sem az árfolyam, sem a számolási trükk nem jött be, akkor legalább megbuszoztatnak minket. Felajánlották, hogy elvisznek Sapaba fejenként 200.000 dongért, de kifejtettem mindegyiknek személyre szólóan, hogy egy szemét alak. Természetesen magyarul, mert ritkán provokál épeszű ember másik ötöt egyszerre.

Elindultunk valamerre, és rövidesen meg is állt mellettünk egy minibusz, amiben utasok is voltak, és 30.000-ért elvitt.

Sapa Vietnám leghűvösebb pontja, így felfelé menet a hőmérséklet kellemesen csökkent, bár a hidegtől továbbra is elég messze jártunk.

Mgérkezve azonnal szállodai felhajtók rohantak meg, akik közül kiválasztottuk a nyertest, aki elvezetett a szállodájába.

A délutánt az informatika rejtelmeivel és képeink feltöltésével töltöttük, mivel Vietnámban nem szórakoznak ilyen hülyeségekkel, mint a képgalériák blokkolása.