Hajnalban nem volt buszbrümmögtetés, meg dudálás sem, ennek ellenére nem aludtunk sokáig, mert el akartuk csípni a fél nyolcas buszt Hekouba, a határra. Ez így is lett, minden bonyodalom nélkül. Még sokat cipekedni se kellett a buszig, ott állt a szálloda előtt. Sok utas sem volt, talán rajtunk kívül még két-három ember.
Először is a busz leereszkedett a hegyről, 1500 méterről, a kellemes 25 fokból 200 méterre, a 36 fokba. A kis falvakon keresztül hat órán át zötykölődött, helyenként kerülgetve a felettünk vezető autópálya lábait.
Hekouban aztán a buszállomáson rögtön akadt egy önkéntes segítőnk, aki rá is tért rövidesen a lényegre, lehet nála pénzt váltani. Abban maradtunk, hogy elmegyünk enni egyet, aztán visszatérhetünk a kérdésre. Ahogy megettük az ebédünket, újra ott volt, ami gyanús volt, de azért beváltottunk 400 yuant nála, mert éppen jobb lehetőség nem kínálkozott, és nem akartunk vietnámi pénz nélkül belépni semmiképp, mert soha nem lehet tudni, mi vár a másik oldalon. Cserébe megmutatta, hogy merre van a határ. Mint kiderült, nem a városon kívül van, valahol a pusztában, hanem egy percnyi sétára. G még a maradék másfél yuant elköltötte a buszállomás büféjében, élve az elköltési jogával. Régen a maradék aprót hazavittem emlékbe, de ez nagyon nem tetszett neki. Egyrészt, mert pénzkidobás, másrészt mert így otthon semmire nem jó pénzek hevernek valami fiókban marékszámra. Szóval kiharcolta az elköltési jogot. Ennek eredményeképpen egy-egy nyalókával szánkban és két emlék jiaoval a zsebemben léptünk be a határállomásra. Két határőr rögtön kezelésbe vett, kitöltettek velünk egy sajtpapírt, aztán elvitték az útlevelünket ellenőrizni, majd a placc közepén kipakoltatták a hátizsákjainkat. A vietnámi-kínai határon rászálltak a Lonely Planet Kína útikönyvekre, mindenkitől elkobozzák, akár jön, akár megy, mivel az valamelyik térképen Taiwant külön országként jelöli, pedig hát közismerten az csak egy lázadó tartomány. Nálunk volt egy rakat útikönyv, de a Kínát már elcseréltük, így csalódottak voltak, akármelyiket nyitották is ki, tényleg az volt benne, ami a borítón, még akkor is, ha a Burmát Thaiföldnek nézték a térkép ellenére is. Hiába mondtam nekik minden kínai tudásomat egybegyúrva, hogy Kína könyv nincs, lelkesen kerestek. Lelkesen, de nem túl tehetségesen. Két dolgot nem akartuk, hogy megtaláljanak: a nagykést, és a laptopot. Az elsőt azért, mert az mindig kérdéseket vet fel, és nehéz megmagyarázni, hogy szuvenír, a másodikat meg azért nem, mert a határőrök imádják a laptopokat bekapcsoltatni, aztán keresni rajtuk az államtitkokat, amit ki akarunk csempészni. Nem tudom, hogy létezik-e olyan ostoba kém, aki egy laptop vinyóján akar információt csempészni, de ha ilyenre vetemednék, akkor fognék egy nyolc gigás micro SD kártyát, ráraknék mindent, ami kell, aztán találják meg a hátizsákomban. De nem csinálok ilyesmit, meg különben is csak két gigás van nálunk.
Egyébként egyiket sem találták meg, pedig mindkettő nagyobb egy memóriakártyánál. Aztán volt még egy röntgen, aminek az eredménye már senkit nem érdekelt, kaptunk egy pecsétet, és kint is voltunk Kínából. Irányba vettük Vietnámot.
Ez egy sétát jelentett a Vörös folyó felett átívelő hídon. Milyen szép is az, hogy két névleg kommunista országot egy ilyen nevű folyó választ el.
A Vietnámiak a turkálás helyett inkább a papírmunkára mentek rá. Először is egy egészségügyi nyilatkozatot kellett tenni, hogy nem tüsszentettünk, köhögtünk, fostunk már két hete, és nem is fáj semmink. A lap alján felhívták a figyelmünket arra, hogy ha bármilyen kérdésünk van, azt e-mailben feltehetjük és ehhez egy marék gmailes cím volt megadva. Nem mondom, jó a gmail, csak kissé meglep, hogy egy ország hivatalos szervei használják.
Utána egy újabb papírfecnit kellett kitölteni, amire kétszer is rá kellett írni mindent, mert egyik fele a fogadónál maradt. Aztán kaptunk egy pecsét, és be is léphettünk Vietnámba. Röntgen itt is volt, de be se volt kapcsolva. Egyébként igazuk van, mit szarakodjanak, a hülye kínaiak már megcsinálták helyettük teljesen ingyen. Ezzel végezve elmondhattuk magunkról, hogy hét határon túl vagyunk.
Belépve az országba azonnal megrohantak a buszosok, pénzváltók, meg egyebek, hogy felajánlják szolgálatukat, a világ legjobb üzletét. Mi inkább kissé arrébb letelepedtünk, aztán elmentem keresni egy bankot. Amit találtam, az nem váltott yuant, de megmondták a hozzávetőleges árfolyamot, ami hozzávetőlegesen sokkal jobb volt, mint amit a kínai oldalon adtak a pénzünkért. Szerencsére csak keveset váltottunk ott be.
A hiénák már kint vártak a bank előtt, és mindenáron pénzt akartak váltani. Próbáltam keresni egy másik bankot, de hirtelen nem találtam, így kiharcoltam náluk az általam elfogadhatónak tartott árfolyamot, és megkezdődött, az „akkor is átverünk” hadművelet. Szépen kiszorozták nekem, hogy mennyi az annyi, majd a kezembe nyomták a kiszámolt pénzt. Természetesen összekevert bankjegyek formájában. Leültem, megszámoltam kétszer, rendben, akkor ez a hét millió, jön még a maradék. Kezembe nyomtak 54.000 az 540.000 helyett, mondtam, hogy kérnék még egy nullát hozzá. Próbáltak meggyőzni, de nem ment. Kiszorozták nekem a telefonnal újra, de nagyon rafináltan a szorzás után nem tudom, mit nyomtak, de nem egyenlőséget, csak begépeltek egy új számot. Ez se jött be, mert kivettem a kezéből a telefont és bepötyögtem magam. Ez nem is olyan könnyű, ha vietnámi hülyeségeket ír ki a telefon. Továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy megkaptam ami jár. Mondtam, hogy akkor stornó az egész, viszlát, erre mindjárt előkerült az a fél millió és ők is megkapták a yuanjukat.
Gondolták, ha sem az árfolyam, sem a számolási trükk nem jött be, akkor legalább megbuszoztatnak minket. Felajánlották, hogy elvisznek Sapaba fejenként 200.000 dongért, de kifejtettem mindegyiknek személyre szólóan, hogy egy szemét alak. Természetesen magyarul, mert ritkán provokál épeszű ember másik ötöt egyszerre.
Elindultunk valamerre, és rövidesen meg is állt mellettünk egy minibusz, amiben utasok is voltak, és 30.000-ért elvitt.
Sapa Vietnám leghűvösebb pontja, így felfelé menet a hőmérséklet kellemesen csökkent, bár a hidegtől továbbra is elég messze jártunk.
Mgérkezve azonnal szállodai felhajtók rohantak meg, akik közül kiválasztottuk a nyertest, aki elvezetett a szállodájába.
A délutánt az informatika rejtelmeivel és képeink feltöltésével töltöttük, mivel Vietnámban nem szórakoznak ilyen hülyeségekkel, mint a képgalériák blokkolása.
Utolsó kommentek