Persze az összepakolás nem tartott sokáig, de mikor előző nap végignéztünk a szobán az volt az érzésünk, hogy egy ideig elbíbelődünk majd vele. Végül jóval korábban lent voltunk, a busz meg természetesen késett.

Felszállásnál azonnal egyértelmű volt, hogy egy hosszú körözés vár még ránk, mire megtelik. Így is lett, pár kört megtettünk, és leparkoltunk. Mutatta a sofőr, hogy kávézni mennek. Remek! Mi meg vártunk a buszban, mert azt gondoltuk, hogy öt perc és indulunk tovább. Nem indultunk, nyugodtan kereshettünk volna valami reggelit, ha nem kamuznak. Persze ahogy leszálltam, indultunk. Legalábbis egy rövid ideig úgy gondoltuk, hogy indulunk, de csak a környéken köröztünk tetű tempóban, mert ahol állt a busz, ott útban volt. Közben szépen esett az eső, az egész rettenetesen idegesítő volt. Végre aztán megérkezett az éjszakai busz, amire vártunk, átszállt róla néhány utas, és végre tényleg elindulhattunk volna, ha kínai utastársaink nem mászkáltak volna el. Egyébként egész úton ezt csinálták. Ha kinyílt a buszajtó, akkor szétszéledtek, mint a birkák.

Fél kilenc helyett végül fél tizenegykor irányba álltunk és felvettük az utazósebességet, ami Vietnámban soha nem több ötvennél. A motorok miatt, gondolhatnánk, csak azt nem tudom, hogy a vasúti síneken kik motoroznak, mert az sem gyorsabb.

Az út így sem annyira hosszú, négy óra alatt Hoi Anba ér a busz. A táj közben kicsit megviselt volt mindkét oldalon. A tájfun itt nagyobb erővel csapott le, ennek megfelelően félbetört fa is több volt. Helyenként teljes fiatal fasorok voltak szépen párhuzamosra fésülve, a reklámtáblák is mind feküdtek. Érdekes módon a házak teteje általában épségben volt. Az persze mindenhol látható, hogy készültek a viharra, mert az összes hullámbádogtetőn homokzsákok voltak, de a cseréptetők csak úgy simán túlélték. Az út nagy részét átaludtam. Egy alagút közepe táján ébredtem, kinéztem, aludtam tovább, mikor megint felébredtem, megint alagutat láttam. Kérdeztem G-t, hogy ez már egy másik, vagy még mindig az? Még mindig az volt. Szép nagy hegyet fúrtak át. Szerencsére volt akkora a hegy, hogy a másik oldalán már ne essen az eső.

Mire Hoi Anba értünk már sütött a nap. A buszunk persze valami teljesen világvége helyen rakott ki minket, ahonnan aztán gyalogolhattunk.

A kiszemelt szállodára G azt mondta, hogy el nem gyalogol odáig ilyen melegben, úgyhogy egy közelebbibe mentünk, de az meg túl drága volt. Nagy keservesen megkerestünk egy harmadikat, abban viszont nem volt szoba, úgyhogy visszamentünk a drágához. Megnéztük a szobát, és egyből még drágábbnak tűnt. Ekkor már annyit gyalogoltunk, mintha a távolabbihoz mentünk volna. És akkor végül mégiscsak arra vettük az irányt. Valahogy odaértünk, de pofátlanul magas árat mondtak, ami furcsa, mert az egész utca csak szállodákból állt. Rögtön két házzal arrébb kaptunk harmad áron. Van hűtő, tévé angol nyelvű csatornákkal, lehet választani ventillátor vagy légkondi közül, és természetesen van fürdőszoba is, szóval az az apróság, hogy nincs ablak, igazán jelentéktelen.

Délután háromkor elindultunk végre reggelizni.

A városban körülnézve láttuk, hogy itt még erősen a romeltakarítás fázisban vannak. Elnézve a helyzetet egy kicsit azért többet is kaptak a jóból, mint Hue. Az utcák némelyikét még vastagon borította az iszap és a hordalék, máshol már kupacokba voltak húzva a letört ágak, meg a szemét, amit a folyó olyan szépen kikotort onnan, ahova az emberek elsuvasztották. A falakon ugyan túl élesen sehol nem látszott, hogy meddig állt a víz, de azért könnyen meg lehetett állapítani, hogy a folyóparton a járda szintje felett kb. három méterrel hullámzott még a folyó két nappal korábban. Természetesen a város nem egy hegyoldalban épült, hanem egy tök lapos placcra, úgyhogy a folyóparti három méter az a város szélén még legalább kettő volt.

A délután fennmaradó részét cipővadászattal töltöttük, ugyanis G kínai hamis Crocs papucsának a talpán már akkora volt a lyuk, hogy feltétlen szükségessé vált egy új beszerzése. Úgy tűnik, nem bírta a napi 8-10 km gyaloglást. Természetesen ilyet csak egy helyen lehetett kapni, az is már a hamisítvány hamisítványának másolata volt. Ettől függetlenül jó lett volna, csak hát a méret nem stimmelt: volt 36-os, meg 40-es. Ráadásul akárhol kérdeztük, vagy az volt a válasz, hogy van, menjünk velük, és elcipeltek ahhoz az egy bolthoz, vagy a klasszikus indokínai „same same but different” kifejezéssel ajánlottak helyette mondjuk egy magas sarkú bőrszandált. Szóval feladtuk, és vettünk egy klasszikus vietnámi strandpapucsot.