A vekker fel volt hergelve ötre, gondoltuk, hogy durva lesz felkelni, de arra nem gondoltunk, hogy van rosszabb az ötkor kelésnél. Mindjárt ott van például a negyed ötkor kelés. Kivételesen nem az ébresztőóra volt túlbuzgó, csak az ablakunk alatt tenyerelt a dudára egy busz sofőrje, miközben melegítette az irgalmatlanul egyenetlenül járó motort. Nem, nem véletlenül, gondolom utasokat hajkurászott, de nem hinném, hogy több embernek támadna kedve az utazáshoz attól, hogy negyed órán keresztül dudál egy busz. Mikor dudálva elindult, azt hittük vége, hallottuk a dudaszót elhalni az utcákon, de pár perc múlva visszajött és tovább dudált. Erősen fontolgattam, hogy lemegyek, és móresre tanítom.
Aztán forgolódtunk még egy kicsit a vekker csiviteléséig, majd felkapcsoltuk a lámpát.
A városban nagyobb élet folyt, mint az várható lehetett volna ilyen hülye időpontban. Egy sofőr azonnal meg is próbált beszervezni minket egy túrára, bár nehezen tudom elképzelni, hogy reggel öt harminckor bóklásszon a városban egy turista, aki pont vevő egy napkeltenézésre.
Rövidesen aztán megérkezett a vezetőnk, vagyis a lány, akivel a boltot megkötöttük, meg a sofőr a kisbusszal. A nap folyamán sikerült még két ausztrált hozzácsapniuk a csoporthoz, így öten ültünk zötykölődtünk a buszban. Azt még nem tudtuk, hogy lesz-e napkelte, mert ugyan látszottak csillagok, de a felhők is. És hát minél nagyobb az erőfeszítés a napkelte miatt, annál valószínűbb, hogy felhős lesz az idő. Ennyivel jobb a napnyugta, ott azért lehet sejteni valamit előre, meg aztán felkelni se kell hozzá. Útközben, a vaksötétben az autó reflektora megvilágította az út szélén baktatókat. Hogy hajnalban, honnan hova mennek az emberek egy köteg tűzifával a hátukon, azt nem tudom.
Az út szélén leparkolva egy kövezett ösvényen indultunk el, bele a sötétbe. Előtúrtam a lámpát, de nem volt egy hosszú túra, kb. 100 méterrel később kiértünk egy kilátópontra, ahonnan jól lehetett látni, hogy bizony tök sötét van. Napkeltéig még volt fél óra. Lassan elkezdett világosodni, de még mindig nem tudtuk, hogy mit fogunk látni. Felhők jöttek-mentek, pára emelkedett fel a völgyből, mindent eltakarva, aztán ahogy jött, el is tűnt. Alattunk közben előtűntek a rizsteraszok. Az egész völgy szintvonalasra volt faragva, lehet, hogy valahol a környéken le van alapozva egy észak jel is.
Ha nem is volt egy különleges napkelte, azért érdemes volt felkelni. Amikor a hegy fölé emelkedett a nap, és megvilágította a teraszokat, igazán jól nézett ki a völgy. Közben a hegy gerincén már várakoztak a felhők. Mikor elmentünk, bezárult az egyetlen lyuk is az égen, és vége lett a napsütésnek.
A város felé menet még azért megálltunk pár helyen. Például rögtön az első faluban, hogy megnézzük a piacot. Pontosabban az embereket a piacon, mert az sokkal érdekesebb volt, mint az eladásra kínált féldisznó, vagy tökvirág. A környéket két kisebbség lakja, a yi és a dai. Az egyik csapat színes népviseletben mászkál, a másik egyszínűben. Az asszonyok elég jól viselték, hogy megrohanta őket öt turista, öt fényképezőt kattogtatva. Tulajdonképpen mi sem vagyunk jobbak azoknál a japánoknál, akik minket fényképeznek, ahogy sorban állunk a McDonald’s-ban.
A piac után már csepegő esőben ültünk vissza a kocsiba. Mire a dai faluhoz értünk, már rendesen esett. Ennek ellenére, senki nem mondta, hogy hagyjuk ki. Mivel nagyon szervezettek és felkészültek voltunk, előhúztuk az esőkabátjainkat, míg a többiek áztak. Stefano nejlonzacskóba csomagolta a fényképezőjét, a fejére meg a hátizsákja vízhatlan tokját húzta. Úgy nézett ki ebben a városi kamuflázsban, mint egy kis szeméthalom.
A falu nem volt túl érdekes, de nagyon szép rizsteraszok mellett mentünk el, miközben a bivalyok legalább annyira megbámultak minket, mint a gazdáik. Ezzel a délelőtti program gyakorlatilag véget is ért, visszafurikáztak minket a városba. Stefanoval még egyeztettünk egy ebédidőpontot, aztán eldőltünk aludni.
Az ebédet ugyanabban az étteremben rendeztük, mint az előző napi vacsorát, de egy kicsit extrémebb menüvel. Étlap helyett megint az üveges szekrényt használtuk, ráböktünk az alapanyagokra. Stefano közben kínai tudásával próbálta kideríteni, hogy mi micsoda, de még így sem volt könnyű. A sült rügyekhez közelebb hajolva kiderült, hogy szöcskék, a krumpliról meg hogy száznapos tojás. Rendeltünk mindkettőből.
A tojás egyáltalán nem volt durva, csak egy kicsit sós. A szöcske meg kimondottan jól csúszott a sörhöz. Vagy a sör a szöcskére.
Az ebéd végére az ausztrálok is előkerültek, kicsit beszélgettünk és elcseréltük velük a Kína útikönyvünket egy Vietnámra. Mindketten jó üzletet kötöttünk.
Négykor aztán megint jött értünk a sofőr, hogy elvigyen egy körre. Ide már csak hárman mentünk. Sok helyen megálltunk, és szinte mindenhonnan lélegzetelállító volt a látvány. Helyenként már arattak, természetesen kézzel. Az asszonyok sarlóval vágták a rizst, a férfiak meg a helyszínen kicsapkodták a magokat egy szánféleségbe, amit a sárban húztak. Az egész aratás térdig vízben történt. A magok egyébként meglepően könnyen kihullottak, kétszer-háromszor vágták csak oda a kötegeket.
A legszebb hely az a rész volt, ahonnan egy egész völgykatlant be lehetett látni. A hegyoldal olyan meredek volt, hogy a völgy aljában lévő házakra lenézve légifotónak tűnt.
Utolsó kommentek