Hetek óta kanyargunk a világ legnagyobb hegyei között, és még egyre sem másztunk fel. Mondjuk a tetejére nem is fogunk egyiknek sem, ahhoz túlzottan alföldiek vagyunk, de mára beterveztük az Ultar-völgy megmászását. Egy völgy megmászása elég hülyén hangzik, de tulajdonképpen ezt csináltuk. És ha hozzáteszem, hogy a szállásunk 2300 méteren van, az Ultar rét - ahova készültünk –, pedig 3100-on, akkor mindjárt más a perspektíva. Ekkora szintkülönbséget Magyarország határain belül már határozottan keresni kell.
A vár mellett elhaladva egy keskeny kis ösvényen indultunk el a völgy felé. Szerencsére az út elejéről már kikérdeztünk egy pár embert, így nem tévedhettünk el, később meg már komoly erőfeszítés kellett volna hozzá.
A völgy mindkét oldala gyakorlatilag függőleges és mind hivatalosan, mind nem hivatalosan rohadtul magas. Vagy a völgy irgalmatlan mély. Mi most az aljában álltunk így maradjunk annál, hogy a falak magasak.
Ez, hogy magas, függőleges, a helyieket egy pillanatra nem zavarta abban, hogy öntözőcsatornákat véssenek a falakba, mondjuk százméterenként. Úgy értem, hogy minden vastag szintvonalra jut egy csatorna, ami aztán a gleccser olvadékvizét viszi a környéken mindenhova. A víz elég érdekesen néz ki, mert tele van csillámmal, ami látványosan kavarog a vízben anélkül, hogy kiülepedne.
Csillám persze nem csak a vízben van, hanem a porban a földön, következésképpen a bakancsunk is pillanatok alatt úgy nézett ki, mint valami varieté hegymászó-felszerelés. A völgy alja tele van omladékkal, ami nem könnyítette meg az életünket. Helyenként kövek vannak, amik csak laza rézsűben állnak. Ha az ember rálép, minden mozog. Helyenként pedig csak homok van. Lefelé meg a nagy mélység, aljában a folyóval. Na jó, nem olyan nagy mélység, csak amolyan elégséges mélység ahhoz, hogy mentőket már ne kelljen hívni.
És természetesen meredek is, mert ezt a szintkülönbséget az ösvény nagyjából három kilométeren produkálja. Fújtattunk rendesen, szerencsére a hegy még árnyékolt, így nem kellett a napon mászni. Szegény GPS sípolt bánatosan, hogy elvesztette a jelet, de ha látott is valami műholdat, a pontosság maradt inkább a saccolás tartományban.
Ahogy araszoltunk felfelé, egyre hihetetlenebbnek tűnt, hogy bárki megtegye ezt az utat három óra alatt, ahogy mondják. Aztán egyszer csak felértünk mi is, bár puhány 3,5 óra alatt. Tömegekkel nem találkoztunk sem az úton, sem fent. Összesen láttunk egy embert, aki az egyik csatornát piszkálta egy lapáttal, meg fent volt két fickó, akik az éjszakát ott töltötték.
Leültünk a napon és megettük a jutalomfalatkáinkat, közben bámultuk a gleccsert és hallgattuk, ahogy néha dördül egyet. Felette az Ultar magasodik 7388 méterrel, mint rangidős, sorban mellette a Boyohagur-Duanasir 7329 méterrel, majd a futottak még kategóriában a Hunza 6270-nel, illetve a Bubulimating kerek 6000-rel. Igaz az utóbbi a legszebb. Egy nagy kiálló szikla az egész. A neve magyarul Hölgyujj, ami nem biztos, hogy jó fordítás, mert az okrát is hívják így, és arra jobban hasonlít, még akkor is, ha mindenféle tündérmesét is kerekítettek már a hegy köré.
Szerencsénk volt, hogy láthattuk a csúcsokat, mert egy óra múlva megérkeztek a felhők. Itt a hegyek közt nem is annyira jönnek a felhők, hanem csak úgy lesznek. Szóval eltűntek a hegyek, meg a napsütés is, amivel egy időben hideg is lett.
Pulcsiban indultunk lefelé, bár ahogy elértük a meredek, omlatag szakaszt, le is vettük. Lehet, hogy felfelé fárasztóbb az út, de határozottan lefelé félelmetesebb.
Az egyik csatornánál tettünk egy kísérletet, hogy másik úton menjünk le. A csatorna falán - ami szerencsére széles és ösvényként is funkcionál – sétáltunk végig. Szépen el is értük a völgy száját, nagyjából ott, ahol bejöttünk, csak függőlegesen 500 méterrel feljebb. A kilátás gyönyörű volt, és ha kicsit lejjebb is néztünk, akkor félelmetes. A csatorna a hegyet követve hamarosan elért egy gyümölcsöst. Gondoltuk onnan majd valahogy lejutunk a városba. Láttunk is egy szép kitaposott ösvényt, ami nagyon hívogatott, csak az volt a gond, hogy a csatornából a víz 10 méter zuhanással érte el az öntöznivaló területet és ezzel együtt az ösvényt is. Ha száraz lett volna, talán még le is mászunk, de így lehetetlen volt. Sajnos a csatorna folytatásának fala már keskeny volt, azon nem mehettünk tovább, bár azért kísérletet tettem rá. Azt kell, hogy mondjam befosatós.
Kénytelenek voltunk visszaballagni oda, ahonnan indultunk. Hátra volt még egy különösen kellemetlen omladékos szakasz, néhány seggreüléssel. Érdekes, hogy így, közel vízszinten a völgy vége pár perc séta volt csak. De azért közel sem volt egy Duna-parti korzózás. Az egyik oldalon 500 méter mélység van, és közben arra kellett figyelnünk, hogy a fejünket be ne verjük egy kiálló sziklába. Igazából a mélység egy szint után már nem lesz veszélyesebb, csak több ideje van az embernek, hogy végignézze azt a bizonyos filmet.
Szerencsére bajunk nem esett, szépen leértünk a völgy szájához, aztán már csak le kellett sétálni enyhén remegő lábainkkal a szállásig.
Utolsó kommentek