Tiny Little Big Thing

Miután mindent elintéztünk, felkaptuk a zsákjainkat, búcsút vettünk az ismerősöktől, akikbe Lahore óta rendszeresen botlunk, és kimentünk az utcára, hogy Suzukit fogjunk. A helyi közlekedést ezek a kisteherautók bonyolítják. Szerintem ezek a legkisebb létező platós járművek. A platóra ponyvát raknak, meg két padot, kicsit kibővítik a hátsó lökhárítót és máris kész a busz.

G bemászott a cuccokkal, én inkább a lökhárítón utaztam, mert egyszerűbb, mint bezsúfolódni. Megállók nincsenek, ha valaki fel akar szállni, akkor int, ha le, akkor kopog. Mikor már dugig volt a járgány természetesen beszállt még két ember, és kettőnk mellé még kettő felkapaszkodott a lökhárítóra is. Így az utaslétszám elérte a 18 főt. A platón normálisan hat ember férne el, a fülkében meg a sofőrön kívül egy. És ez se lenne kényelmes.

A buszállomáson megnyugtattak, hogy lesz busz rövidesen. Mikor beállt, mindenki megrohant egy bódét, ahol a viteldíj befizetése után felírták a nevét. Jegy nem volt. Egy férfi kedvesen megkérdezte, hogy honnan jöttünk, majd szemrebbenés nélkül elém tolakodott. Én se voltam rest, addig nyújtottam a kezem, míg el nem vették belőle a pénzt.

A hátizsákokra ráhúztuk a tokot, mert megint a tetőn utaztak. Felpakoltunk és fél kettőkor már úton is voltunk Karimabad felé.

Ugyan nem volt nagy a táv, de a sebesség sem volt nagyés még egy ebédszünetet is beiktattunk néhány útszéli hentesbódé mellett. Azt hiszem, kellett volna ennünk.

Továbbindulás után nem sokkal baljóslatú kocsisorra bukkantunk az egyik faluban. Mi is leparkoltunk. Mindenki kiszállt, bár szemerkélt az eső. Szerencsére egy nejlont azért húztak a cuccokra úgy nagyjából. Körbekérdezve kiderült, hogy jól sejtettem, a KKH sziklaomlás miatt le van zárva. Pontosabb a KKH sziklaomlással lezárta magát. A fickó szerint, akit kérdeztem, egy óra alatt letakarítják. Kétségeim voltak ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy tudtam volna bármit is a helyzetről.

Kicsit később előrébb húztunk pár kilométert, ahonnan már látni lehetett a markolót, amint serényen rakja a követ a völgybe, de továbbra sem lehetett tudni semmit. Kicsit később még előrébb mentünk, de továbbra sem volt semmi információnk. Közben szépen telt az idő, és egyre hidegebb lett. Mindenki türelmesen üldögélt a buszban este kilencig, mikor megjött a hír, hogy mára a munkát befejezték, de ez nem azt jelenti, hogy kész.

Egy utastársunk gondjaiba vett és mondta, hogy hozzuk a cuccunkat, a túloldalon biztos találunk valami közlekedési eszközt. Sokan gondolták ezt így, szóval sietni kellett, mert ha nem marad hely, akkor ott állunk a Karakoram Highway közepén éjjel. Gyorsan kikaptuk a zsákokat a tokból, fel a hátunkra, és loholtunk a sziklaomlás felé, ahol már tömegek mászták a hegyet mindkét irányból, ugyanazzal a céllal. Sikeresen átjutottunk, bár sötétben nem volt igazán egyszerű.

Emberünk elég gyorsan talált egy kisbuszt, ami Karimabadba ment, de nekünk is gyorsnak kellett lenni. Az utazik ugyanis, aki bent van. Nem volt idő semmire, felszórtuk a cuccot, és behuppantunk, bízva abban, hogy a sofőr le is kötözi. Pillanatok alatt dugig megtelt a busz és indultunk is. Az ablakon kihajolva próbáltam megállapítani, hogy mennyire van odakötve a szajré. Természetesen a tetőn is utaztak, gondoltam majd szólnak, ha leesik valami. Nem esett. És szerencsére már az eső sem esett.

Emberünkről közben kiderült, hogy két évig tanult Karachiban, ami alatt nem járt otthon. Most befejezte és hazafelé tart, de nem túl szerencsés. Islamabadig elrepült, ott már a gilgiti repülőn ült, mikor törölték a járatot a rosszidő miatt. Kénytelen volt busszal jönni, most meg a cél előtt 20 km-rel sziklaomlás állította meg.

Karimabadban bevonszoltuk magunkat a Hunza Innbe és kivettünk egy szobát. A késői időpont ellenére még kaját is tudtak adni, amire nagyon vágytunk már.