Konya a Mevlevi dervisrend központja volt. Kezdjük azzal, hogy mi az a Mevlevi. Ők Mevlana (azaz a mi vezetőnk) követői. Hát kinek a követői lennének, ha nem a vezetőjüké, nem!? Mevlanának egyébként nem ez az anyakönyvezett neve, Rumi néven született valahol a mai Afganisztán területén, de leléptek onnan, mert jöttek az általunk is oly jól ismert tatárok, és inkább Mekkába költöztek. Engem már ez megdöbbentett, a fene gondolta, hogy az ezerkétszázas években ilyen mobilisak voltak a népek. Pláne, hogy a kis Rumi később itt Konyában kötött ki, majd tanult Damaszkuszban és Aleppóban, hogy aztán visszatérjen Konyába, és Mevlana néven ossza az igét. Ez lehet, hogy még mindig sokaknak nem ismerős, ellenben a Mevlana cukorkával, ami lehet, hogy megbizserget néhány fent emlegetett agyi kapcsolatot. Szóval az ő szúfi, vagyis misztikus szerzetesrendjének a közismert neve a kerengő dervisek.

A kerengő dervisek a maguk kis forgó táncával kívántak közelebb kerülni Istenhez, számomra rejtély, hogy lehet, hogy nem járt hányással minden szertartásuk. Elég összetartó kis brancs volt, így suttyomban fennmaradt egy-két csoportocska annak ellenére, hogy feloszlatta őket Atatürk. Na ezért, csak volt a központjuk Konya.

Egyébként drága – mindenhol kiplakátolt – Kemal barátunk nem merő rosszindulatból oszlatta fel őket, hanem mert úgy látta, hogy a dervisrendek kőkemény konzervatívok lévén nem annyira tapsikolnak a tevékenységéhez, vagy hogy úgy mondjam nem úgy kerengenek, ahogy ő fütyül. Ez tűnt a legjobb megoldásnak a mindenféle pusmogás, szervezkedés leállítására.

Most az a furcsa helyzet állt elő, hogy próbálják feltámasztani legalább a hagyományokat, és ennek keretében aztán Konyában minden Mevlana, meg dervis, de közben töretlen lelkesedéssel ragasztgatják mindenhova minden törökök atyjának képét is.

Szóval meglátogattuk a néhai dervisrend főhadiszállását, ami ma már természetesen múzeum, de azért sokan imádkoznak a sírjánál, és buszokkal hozzák az erősen elkendőzött asszonyokat is. Ez az első hely, ahol több belföldi turista vagy inkább zarándok volt, mint külföldi. Fotózni természetesen az udvar kivételével mindenhol tilos. Ennek ellenére a múzeum egyik teremőre, meglátva a nyakamban lógó gépet, odajött, hogy itt tilos fotózni, de azért 3-4 képet nyugodtan csináljak. Megköszöntem, de nem csináltam. Ha a mecsetben mondta volna, akkor biztos élek az alkalommal.

Alapvetően azért jöttünk Konyába, hogy megnézzük a kerengő derviseket (akik ma már nem vallási alapon keringenek, csak táncosok), el is mentünk a böszmenagy, vadiúj kultúrközpontba, ahol közölték velünk, hogy csak szombat esténként lépnek fel. Az útikönyv szerint szezonban rendszeresen fellépnek. Nem gondoltuk, hogy ez alatt a heti rendszerességet érti, mivel Isztambulban gyakorlatilag naponta többször is meg lehet őket tekinteni.

Így aztán a délután a nagy semmittevésé volt. Elvonultunk a város közepén álló Aladdin dombra, olvasgattunk, aztán mikor meguntuk, ettünk valamit, majd visszatértünk a dombra, ami egyébként egy nagyon szépen rendbetartott park, és körbefotóztuk a tulipánokat, amik gyakorlatilag felvonultatták a lehetséges szín és formavilág minden kombinációját.