Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


38432 km, Pakse

2009.11.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel búcsút vettünk kis bungalónktól, hogy újra észak felé forduljunk. Egyébként ez volt az első szállásunk, ahol volt folyóvíz. Úgy értem, a csapból valóban a Mekong vize jött.

Nem keltünk korán, még így is maradt időnk egy reggelire jeges kávéval. A buszjegyet is elintéztük az étteremben, mert a szigeten tulajdonképpen minden vendégház egyben étterem, utazásszervező, mosoda és pénzváltó, vagy amire éppen igény van.
G reményeivel ellentétben a csónak, ami értünk jött, nem lett nagyobb, mint amivel érkeztünk, sőt még kisebb volt. Hosszméretben nagy különbségek nincsenek, szóval a kisebb csak keskenyebbet jelent, ami meg magától értetődően billegősebbet.
Miután bekászálódtunk vagy hatan, nem történt semmi, vártuk a strandpapucsos kapitányt. Aztán mikor megérkezett, kiderült mire vártunk, mert rögtön hozott egy kólásüveg benzint is. Nem is tudom, mi történik, ha a folyó közepén kifogy a benzin, vagy lerobban a motor? Valószínűleg ki lehet simán evickélni a legközelebbi szigetig, - bár igen erős a sodrás – de ha tudja az ember, hogy pár kilométerrel lejjebb egy vízesés van, akkor mindjárt az tűnik valószínűbbnek, hogy nem érnénk partot.
Az elméleteket és a félelmek alapjait szerencsére nem teszteltük, hanem simán kikötöttünk az út végénél, ahol a kerekes járművek találkoznak a hajócsavarosokkal. Nem nevezném kikötőnek, mert igen nagy csúfság lenne egyazon szóval jellemezni ezt a helyet és mondjuk a rotterdami konténerterminált.
Buszok és mikrobuszok már álltak az utcában, de láthatólag senkinek nem volt fogalma, hogy melyik kié, és egyáltalán hova megy, beleértve azokat az embereket is, akik a jegyeket adták el. Nekünk már volt jegyünk, így annak felmutatásával legalább azt megtudhattuk, hogy melyik biztos nem fog elvinni.
Végül a legtávolabbi és legnagyobb lett a miénk. A csomagtartót általában áruszállításra használják, akárcsak a hátsó üléssort, így én is oda hurcoltam hátra a zsákjainkat. Induláskor aztán kiderült, hogy kár volt, a teljes utaslétszám öt főből állt.
Az ötből egy rendkívül mérges volt, hogy egy ilyen buszra került, hiszen szupergyors VIP minibuszra fizetett, bár ő is csak annyit, amennyit mi. Egyébként nem tudom mi volt a gondja, mert a légkondi működött, és amint megtettük azt a néhány kilométert az aszfaltútig, a sofőr a lovak közé csapott.
Szegény lány azt még nem tudta, hogy ahol kirakták végül, az még igencsak messze volt Champasaktól, ha nem is térben, de időben. Ha valaki olyan programot állít össze magának, amiben a délelőtti és a délutáni programot száz kilométer választja el egymástól, annak nem kellene Laoszba jönnie, és határozottan nem kellene fehér pöttyös szoknyában és fehér blúzban tennie ezt.
Lehet látni néha skatulyából előhúzott hátizsákosokat. Számomra örök rejtély, hogyan csinálják. Csak arra tudok gondolni, hogy hetente kapnak otthonról egy komplett felszerelést vákuumcsomagolva, és a régit eldobják.
Pakséban a várostól nem túl messze raktak le. Valamiért ebben a városban kicsit túl sok a buszpályaudvar. A két nagy – roppant praktikusan – a várostól való távolságuk alapján kapta a nevét: hét, illetve nyolc kilométeres, habár logikusabb lenne az északi, illetve déli elnevezés. Minket szerencsére csak valami sehonnain raktak ki, így gyalog indultunk a korábbi szállásunk felé. Út közben belefutottunk egy oly nagyon áhított ATM-be is, rögtön megfejtük. Sajnos a legelterjedtebb BCEL banknál 700.000 kip a limit, ami lehet, hogy néhány helyinek egy havi fizetés, de nálunk azért addig nem tart ki.
A korábban hallott katasztrofális laoszi ATM-ellátottsággal ellentétben nem sokkal később megláttuk az ANZV bank egy automatáját, gondoltuk, annál még nem merült ki a napi limitünk, vettünk ki onnan is. Nagy meglepetésünkre itt 2.000.000 volt a limit, amit ki is használtunk. Legyen Ön is milliomos! Költözzön Laoszba! Vagy Zimbabwébe...

 

Címkék: laosz pakse

38277 km, Don Det

2009.11.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mai napra egy könnyed, pihentető sétát terveztünk, de a térkép léptéke felülbírálta szándékunkat. A Don Det sziget – ez úgy hangzik, mint a La Manche csatorna – partján indultunk dél felé, hogy aztán a régi rakpartot elérve a néhai vasútvonalat követve menjünk tovább. Ez az egyetlen vasútvonal Laoszban, ami megépült és működött is. Mára már természetesen felszedték. Eredetileg sem volt hosszú, csak pár kilométer. Arra szolgált, hogy a hajózhatatlan Mekong szakaszon ezzel vigyék át az árut az egyik rakparttól a másikig. Francia fejlesztés, és azt hiszem, az egyetlen az országban. Valahogy úgy voltak a franciák Laosszal, mint egy nagymama a rossz forgótárcsás mosógéppel. Útban van, foglalja a helyet, de talán még jó lesz valamire.

A töltés mindenesetre megvan még és gyalogútnak megteszi, bár kicsit hepehupás. A rizsföldek közt elsétáltunk a sziget végéig, ahol áll még a híd, ami átvezet a szomszédos Don Khonra. A túloldalon rögtön megsarcoltak, hogy megnézhessük a Li Phi vízesést, amihez még gyalogolni kellett egy félórácskát, de megérte. A Mekong itt egyet ugrik lefelé. Pontosabban nemcsak itt, hanem ezen a szakaszon minden folyóágon van egy vízesés, ezek miatt épült a gigászi hosszúságú vasútvonal.
A vízesés, vagy inkább zúgók sora, tényleg lenyűgöző. Halászni is kifizetődő lehet, mert tele volt rakva csapdákkal. Némelyik csak egy egyszerű keretre feszített háló, amivel megszűrik a vizet, némelyik pedig ferdén a vízbe rakott bambuszrács, korlátokkal. Az a hal, amelyik rásodródik, teljesen esélytelen arra, hogy a lezúduló víz ellenében visszaússzon és megkerülje. Esős évszakban egy csapda állítólag akár fél tonna halat is kifoghat naponta. Amikor érkeztünk, a kikötőben éppen teherautóra rakodták a fogást. Azt hiszem, hogy az a fél tonna hal darabra nem is lehet olyan sok, legalábbis elnézve azokat, amiket ott pakoltak.
A vízeséstől visszatértünk a vasútvonalhoz, hogy azon elmenjünk a sziget végébe, ami az ország vége is. Itt élnek az igen ritka irrawaddy delfinek, amiket elvileg néha látni is lehet. Természetesen száraz évszakban nagyobb rá az esély, most meg épphogy csak vége van az esősnek, meg amúgy sem szokott olyan szerencsénk lenni. Szóval nem láttunk semmit, csak egy szétrohadt gőzgépet a vasútvonal végén a dokknál, meg a túlpartot, ami már Kambodzsa. Kicsit körülnéztem a megmaradt építmények körül, ezzel a fűben mászkálással azonnal begyűjtöttem két piócát, szerencsére még a nadrágomon elkaptam őket.
Visszafelé összefutottunk egy narancssárga kiscicával, aki nagyon szimpatizált velünk és úgy döntött, hogy velünk tart, vagy a lábaim alatt lesz öngyilkos, nem sikerült kideríteni a szándékát, de az biztos, hogy vagy kétszáz métert gyalogoltam nagyterpeszben, hogy el ne tapossam a kis hülyét. Aztán ahogy fáradt, egyre inkább lemaradt, de olyankor megijedt és gyorsan utánunk futott. Egészen addig, míg egy csapat kecske mellé nem értünk. Akkor megállt, és csak meredt a kecskékre, azok meg vissza rá. Már csak egy kis narancssárga pötty volt az ösvényen, de még mindig ott állt tétován. Sajnáltam szegényt, talán vissza kellett volna menni és átmenteni a kecskéken.
Este még elmentünk beváltani az egy szem húszdollárosunkat, mert döbbenten tapasztaltuk, hogy kp.készletünk erősen megcsappant, illetve, hogy az eurót nagyon rosszul váltják. ATM itt nincs, nem is csoda, pár éve még áram sem volt (bár azóta netcafé lett).

 

 

Címkék: laosz don det

38255 km, Don Det

2009.10.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Megreggeliztünk és kifizettük a számlánkat az igen jó kedélyű tulajdonosnál, aki mindenen hangosan vihogott. Először azon, hogy elfelejtette a teljes számlát, és csak a reggelinket számolta fel, aztán azon, hogy a másik vendég visszajáróját nekünk akarta adni, harmadszor meg azon, hogy megjegyeztem, igen előnyös a vele való üzletelés.

A vendégház lakosságának a fele bezsúfolódott egy VIP feliratos minibuszba. A tekintetek elárulták, hogy nem érzik a jegyárat és a feliratot összhangban az utaslétszám/ülésszám aránnyal. Emberünk megnyugtatott mindenkit, hogy csak a kompig megyünk ezzel, az meg nincs több két kilométernél. Valójában a komp még csak annyira sem volt vízi jármű, mint amivel jöttünk. Két csónakot kötöttek össze deszkákkal, amin az utasok helyet foglalhattak, természetesen állva, esetleg ülve, ha hoztak valamit, amire ráülhetnek. Rögtön kettőre is szükség volt ebből a járműből, hogy átvigyenek mindenkit. A túlparton már várt a busz, ami a Si Phan Don, vagyis a Négyezer Sziget világába fuvarozott minket. Ez a négyezer sziget valójában nem pont négyezer, számuk attól függ, hogy éppen milyen a vízállás és hogy mit számolunk szigetnek. Don Det, ahova mi tartottunk határozottan sziget volt, rengeteg hátizsákosokra kihegyezett vendégházzal.
A busz az úgynevezett kikötőnél rakott le, ami tulajdonképpen az a pont, ahol az út szépen belevezet a Mekongba. Itt csónakba szálltunk, lényegesen többen, mint ahányan kényelmesen befértünk volna. Csónakunk - mint mindegyik errefelé - hosszú volt és vékony, mint a vonatfütty, következésképpen billegett is rendesen, csak hogy G is élvezze az utazást. Sokat nem kellett hajókázni, de a biztonság kedvéért a kapitány – ha szabad így neveznem – végig merítgette kifelé a vizet egy szétvágott olajosdobozzal.
A szigeten aztán kerítettünk egy szállást, bár amit kerestünk, az nem lett meg. Azt hiszem, a térképünkön feltüntetett lépték köszönőviszonyban sincs a valósággal.
A kunyhónk a folyóparton áll, cölöpökön, teraszán két függőággyal, amibe azonnal belevetettük magunkat. Ezzel a napi programot gyakorlatilag lezártnak is tekintettük, csak vacsorázni kászálódtunk ki belőlük, de rögtön azután le is feküdtünk aludni. Remek volt!

 

Címkék: laosz don det

38145 km, Champasak

2009.10.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyanott reggeliztünk, ahol este sörözni voltunk. Érdekes, hogy a helyet csak külföldiek látogatják, pedig nincsenek elrugaszkodott árak, és a kaja is jó. Az étterem és egyben vegyesbolt családi vállalkozás, az anyuka, akiről tegnap kiderült, hogy van egy 3 éves és egy 3 hónapos gyereke, ugyanúgy dolgozott reggel kilenckor, mint tegnap este tízkor.

Mielőtt leléptünk volna, benéztünk a közeli internet caféba, hogy elköszönjünk dán barátunktól, akinek van egyébként neve is, Jacob.
Összeszedtük a dolgainkat, és megalkudtunk egy motorossal, hogy vigyen arra a buszállomásra, amelyikről Champasakba lehet jutni. Nehéz úgy alkudni, hogy az ember azt sem tudja milyen messzire megy, de úgy gondoltuk, hogy a kikiáltási ár fele az már elfogadható összeg.
A buszállomás itt is egy poros udvar volt, csak több emberrel, meg több utasszállító eszközzel. Tulajdonképpen minden az, aminek kereke van és a sofőrön kívül tud még vinni valakit. Felszálltunk egy lerohadt buszra és leültünk olvasni, mert sejtettük, hogy dél előtt nem indul el. Sejtésünk bizonyítást nyert, mert délig csak árut pakoltak a hátsó ülésekre. Néhány doboz mosogatószert, pár zsák lisztet, műanyag kosarakat, ilyesmit.
A busz órája szerint aztán tizenkettő nulla nullakor kigördültünk, igaz az én órám szerint még volt vagy nyolc perc délig, nem is volt sok utas.
Egy óra alatt el is értük a Mekong partját, ahol kicsit vártunk a kompra, pontosabban arra, hogy legyen elég jármű, amivel megtelik. Szépen felsorakoztak a kisebb járművek a két szélére, a busz meg középre.
A komp maga három, vaslemezekből összehegesztett csónak volt, amiket egy fa platformmal kötöttek össze. Nyilván szigorú közlekedésbiztonsági ellenőrzések után helyezték forgalomba. Egész gyorsan átértünk a túlpartra, pedig a Mekong nem egy keskeny folyó ezen a szakaszon. Tulajdonképpen ezzel megérkeztünk Champasakba, de meg kellett várnunk, hogy kipakolják a boltnak hozott árut, és csak azután pár száz méterrel szállhattunk le. Pont azelőtt a vendégház előtt raktak ki, amit kinéztünk a könyvünkből. Azt hiszem, hogy minden külföldi, aki ezzel a busszal jön, oda megy, tehát nem volt véletlen.
Lepakoltuk a hátizsákokat, és béreltünk két biciklit, amivel eltekerhettünk Wat Phuhoz. Bérelhettünk volna motort is, de a zsugoriság és a lustaság nemes párharcát a lustaság elvesztette, mert a bringa sokkal olcsóbb volt és a táv sem volt vészes. Pontosabban normális biciklivel nem lett volna vészes. Amit mi kaptunk, azok nem tartoztak ebbe a kategóriába. Az enyémnek legalább fel lehetett emelni az ülését, de a kényelmestől még így is nagyon messze volt. Az ülés szöge például népességszabályozásra tökéletesen alkalmas lett volna. G biciklijén egyik fék sem fogott. Az út szerencsére elfogadható minőségű volt és sík terepen vezetett, úgyhogy túlzottan azért nem volt strapás.
Wat Phu az angkoriak műve, le se tagadhatnák. A bejárat után két téglalap alakú mesterséges tó között vezet az út, amit még két hasonló követ, csak azokban víz helyett leginkább tehenek vannak.
A tavak után állnak a templomok, vagyis azok romjai, miket egy hosszú, egyenes úton lehet megközelíteni. Az út aztán meredek lépcsőbe vált a hegy lábánál, amin a templomkomplexum egyéb szentélyeit lehet elérni.
A mai napig járnak ide imádkozni emberek, el is helyeztek néhány buta arcú Buddha szobrot a régi templomokban. A romok között szép nagy fák nőnek, bár néhányat kidöntött a nemrég erre járt tájfun, sőt a hegyoldal egy részét teljesen le is tarolta.
Az idő nem volt a legszebb, alacsonyan lógtak a felhők, de ez talán jobban is ment a hely hangulatához, mint egy verőfényes délután. Kifelé menet még megálltunk a legelésző marháknál néhány fotó erejéig. Ezek már az indiai szobrokról, festményekről jól ismert púpos fajták. Én két bikával álltam le haverkodni, hátha hagyják, hogy csináljak róluk pár vicces portrét, de nem ment könnyen, aminek több oka is volt. Egyrészt én be voltam szarva tőlük, másrészt ők tőlem. Elég nehéz úgy fényképet csinálni, hogy vagy a fotós, vagy az alany elugrál. Harmadrészt meg mikor éppen nem ugrált egyikünk sem, akkor aktuális modellem az orrát akarta az objektívbe dugni. Ennek ellenére sikerült a komoly igazolványkép mellé lőnöm róluk vicceseket is. Magunk között az ilyen nagylátószöggel, közelről készült képeket csak „kezitcsókolom” képeknek hívjuk. Ennek az az oka, hogy G egy hétig röhögött azon, mikor odasétáltam egy bivalyhoz, ráköszöntem, hogy kezit csókolom, majd a fényképezőt tíz centire az orra elé dugtam, csináltam egy képet róla, majd továbbálltam.
A marháskodás után, szépen visszakarikáztunk a szállásunkig, hogy a mennyezeten rohangáló gekkóhorda alatt megvacsorázzunk. Egy ideje már kapunk a szobákhoz gekkót, szerencsére a csendesebbik fajtát, nem azt, amelyik egész éjjel óbégat.

 

 

Címkék: laosz champasak

38084 km, Pakse

2009.10.29. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggeli után, ahogy kiléptünk a szállodánkból, pont megállt egy sawngthaew az ajtó előtt, amivel kivitettük magunkat a buszállomásra. Ez az egyik helyi tömegközlekedési eszköz, a neve kétsorost jelent, mivel tulajdonképpen ez egy teherautó két paddal a platóján, ami méretben lehet bármekkora. Ami az orrunk előtt állt meg, az egy egészen kicsi példány volt, éppen hogy csak be tudtam magam zsúfolni a hátizsákkal a bádogtető alá.

Laosz érezhetően szegényebb, fejletlenebb ország, mint Vietnám. A buszállomás is csak egy poros placc volt néhány bódéval, ahol mindenfélét árultak, a busz meg egy bádogtető alatt várakozott. Úgy tűnt, hogy koreai import és elképzelhető, hogy eredetileg nem is egy busz volt, hanem kettőből kombinálták össze, a használható darabok megtartásával.
Közben valahonnan előkerült dán barátunk, aki meggondolta magát, és mégsem maradt Attapeuban. Nem csoda, a város neve bivalyszart jelent, alighanem nem véletlenül.
Mindannyian megvettük a jegyet a 38-as kilométerig, ahonnan nincs messze a Tat Fan vízesés. A sofőr ugyan azt mutogatta, hogy tízkor indulunk, de a jegypénztárban már fél tizenegyet mondtak. Valószínűsítettük, hogy a második lesz a helyes válasz, így letelepedtünk kávézni. Indulásig semmi nem történt a buszállomáson. Mikor aztán felszálltunk, a sofőr egyesbe kapcsolt, akkor beszáguldott még egy ilyen személyszállító teherautó, és nekiálltak átszállni az emberek, meg természetesen telerakni a csomagtartót cókmókkal, miközben a busz már gurult kifelé. Nem tudom miért nem várta meg, hogy nyugodtan bepakoljanak, mert a kapun kifordulva sem léptük át az öt kilométerórás sebességet. Úgy száz métert gurultunk, aztán megálltunk. A busz személyzete leült a fűbe, én meg leszálltam csinálni pár képet a tájról. Bámulatos egyébként, hogy volt egy sofőr, egy kalauz, meg két fickó, csak úgy, hátha kell erős ember berakodni, meg aztán, hogy legyen, aki megálláskor az éket a kerék alá rakja.
Tíz perccel később aztán motoron meghozták az elkésett utast, akire vártunk, így aztán mehettünk tovább.
Utazásunk nem volt egy eszeveszett száguldás, gyakran megálltunk, hogy aztán két megálló között lassan haladjunk. A Sekong nevű világváros után aztán célba vettük a Bolaven platót és észrevétlenül felkúsztunk 1500 méter magasra, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy a levegő kellemes 26 fokosra hűlt. Nem sokkal Paksong után elértük a 38-as kilométert. A legtöbb falu az út mellett egyszerűen a kilométerkőről nevezte el magát, amelyik mellett állt, így rengeteg táblát lehetett látni, amin üdvözölnek az akárhanyadik kilométernél.
Már jócskán délután volt, így jó lett volna valami szállást találni, mielőtt megnézzük a vízesést. Egy arra járó motoros páros azt mondta, hogy láttak egy vendégházat nem túl messze, így elindultunk teljes menetfelszerelésben a megadott irányba. Úgy másfél kilométer séta után meg is lett a tábla, de más nem, ugyanis ez a tábla csak azt hirdette, hogy Paksongban van vendégház.
Remek, visszafordultunk a vízesés felé, ahol tudtuk, hogy legalább enni kapunk. Természetesen szállás is volt, de kicsit elrugaszkodott árat kértek érte. Evés előtt még gyorsan vetettünk egy pillantást a völgy túloldalán lévő vízesésre, vagy inkább vízesésekre. Szép nagyok voltak, kár, hogy nem tudtunk közelebb jutni.
Én ugyan elindultam lefelé egy ösvényen, de inkább volt mászás, mint járás, amit műveltem. Agyagos, sáros hegyoldal volt, szerencsére rendes dzsungel, liánokkal, így volt mibe kapaszkodni. Leereszkedtem egy darabig, ahonnan jó kilátás volt, de tovább nem mentem, pedig lehetett volna még, de még vissza is kellett még mászni, meg nem akartam eltűnni hosszú időre.
Viszonylag sárosan érkeztem vissza az étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd visszamásztunk az úthoz azzal a tervvel, hogy elindulunk a vendégház irányába, azaz vissza, Paksong felé, de ha jön egy busz, akkor azt leintjük és megyünk tovább Pakséba. Gondolom, ez így teljesen érthető.
Pontosan napnyugtakor értük el az utat, és kezdtünk el Paksong irányába caplatni az egyre nagyobb sötétségben. Úgy két kilométer megtétele után aztán jött egy busz, és fel is vett. Igazi VIP busz volt, ami azt jelenti, hogy kétszer annyiba került, mint a normál, cserébe fele annyi idő alatt tette meg az utat.
Rövidesen megérkeztünk Pakse egyik buszállomására, ahol mindhárman felpakoltuk a cuccainkat egy másik jellegzetesen helyi közlekedési eszközre, egy oldalkocsis motorra. Természetesen ez házilag barkácsolt eszköz, rengeteg van belőle errefelé. Az oldalkocsi szűkösen elég két embernek és a csomagoknak. Tulajdonképpen egy támlás pad, ami előtt lábtartó van, mögötte egy kis platószerű csomagtartó, felette meg vászontető. Mivel hárman voltunk, G a motoros mögött foglalt helyet, mi meg a kispadon nyomorogtunk lábunk alatt ez egyik hátizsákkal, míg a másik kettő mögénk volt felkötözve.
Megérkezés után a sofőrünk a helyi tarifa sokszorosát akarta beszedni tőlünk, de kemények voltunk, így meg kellett elégednie a dupla tarifával.
Az estét egy étterem teraszán töltöttük némi sör társaságában és a lao lao nevű rizspálinkát is megkóstoltuk lime-mal és mézzel. Egészen mojitoszerű volt, én meg egészen ittas, mire hazamentünk, szóval jól éreztük magunkat.

 

Címkék: laosz pakse

37870 km, Attepau

2009.10.28. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A sokáig alvás úgy alakult, hogy fél kilenckor kopogtak az ajtónkon. Ott állt a recepciós lány, és kifejtette, hogy Lao. Ebből egyértelművé vált, hogy a busz a keresztkérdések ellenére nem este indul, hanem reggel, viszont nem fél nyolckor, hanem fél kilenckor. Pontosabban fél kilenc után valamikor. Kereken öt perc telt el az ébredésünktől addig, hogy teljes harci díszben lent álljunk a busz mellett. Mint mindig, a rohanás meg a korán kelés teljesen felesleges volt. A busz ugyan ott állt, de még csak ott tartottak, hogy telerakják zöldséggel. Ez nem tűnt túl logikusnak, de nem foglalkoztunk vele, Ázsiában minden lehetséges. Utasként csak mi voltunk, és ebből azt gondoltuk, hogy sokáig fogunk körözni, mire megtelik a busz, ennek ellenére mikor elindultunk nem sokat tököltünk, ráfordultunk a helyes irányra, és két óra alatt elértük a laoszi határt. A vietnámi oldalon beütöttek néhány pecsétet, és már mehettünk is. A Laoszba való belépés már nem ment ilyen egyszerűen. Nem a bürokrácia miatt, hanem mert egy darabon elfogyott az út és pont ezen a darabon elakadt egy busz. Tulajdonképpen visszatolathatott volna a sáros emelkedő aljába, de tudta jól a sofőr, hogy akkor aztán senki nem fogja kihúzni. Így aztán néztük egymást egy darabig, hátha történik valami. Gépek ugyan dolgoztak a környéken, de láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van az úton.

Némi telefonálás után aztán megérkezett a segítség, motoron természetesen. A két fickó kezébe vette a helyzet irányítását. Rövidesen találtak egy szép darab foszlott drótkötelet, aminek az egyik felét a buszunkra akasztották, a másik felét meg rácsomózták a másik buszra. Kis erőlködés, leakadás, miegymás után sikerült felrángatni a buszt az emelkedő tetejére, ahol aztán nem sikerült róla leszedni a kötelet. Nyilván nehéz kibogozni egy csomót, amit két centi vastag sodronykötélre kötöttek és két busszal húztak meg. Minket ez nem érdekelt, integetett a sofőrünk, hogy álljanak félre, ott szórakozzanak vele tovább.
Közben elindult a csekély forgalom felfelé, köztük egy másik busz is, ami láthatóan szintén szeretett volna elakadni, de sofőrünk szépen ereszkedett lefelé, jelezve, hogy tolasson vissza. Így átverekedtük magunkat a laoszi határállomáshoz. Egyébként az út állapota még mindig a Ketsana tájfunnak köszönhető. Mindenhol kisebb-nagyobb földcsuszamlások voltak, az utat sok helyen elborította az iszap, a völgyek meg le voltak tarolva az árvíz által. A falusiak természetesen még mindig gyűjtötték a lesodort uszadékfát.
A laosziak is szépen összenéztek minden adatot, aztán nagy komótosan beütötték a pecsétet, de a vámvizsgálattal már nem szórakoztak.
Attapeuig az út szép esőerdőkön vezetett át. Sajnos nem úgy, mint nálunk vezetnek az utak az erdőben, mert itt széles irtást csinálnak az útnak. Gondolom a hivatalos álláspont az, hogy így nem dől fa az útra, a nem hivatalos meg az lehet, hogy minél több fát vég ki az útépítő cég, annál több pénzt keres. Elég megnézni az egzotikus faanyaggal kereskedő cégek honlapját, egyből kiderül, hogy ezen a tájon nőnek olyan fák, amiknek az európai piacon kg-ra adják meg az egységárát.
Attapeuban hamar találtunk szállást, utána kellett nézni a pénzügyeknek. Ez volt aggodalmunk egyik fő forrása. Laoszban a hírek szerint ugyanis nem nyüzsögnek az ATM-ek, ami van, az is csak levonja a pénzt a számláról, de nem adja ki. A vietnámi dongot meg vagy beváltják rossz árfolyamon, vagy nem. Ezért aztán nem tankoltunk fel készpénzzel Vietnámban. A rossz hírek ellenére a városka bankjában elfogadható árfolyamon váltották a maradék pénzünket, és ATM is volt kétsaroknyira, sőt még működött is. Úgy néz ki, hogy egyelőre nem halunk éhen.
Ennek örömére gyorsan be is ültünk egy kifőzdébe és ettünk egy tál tésztát, miközben egy dán sráccal beszélgettünk. Sok más külföldi nincs is errefelé. Később az evés sörözéssé fajult, így átvonultunk a Sekong folyó partján álló célintézménybe. Még később elindultunk, hogy kipróbáljuk a lao lao rizspálinkát mézzel és citrommal, de sehol sem találtunk, így ezt a feladatot később kell teljesítenünk.

 

 

Címkék: laosz attapeu

süti beállítások módosítása