Tiny Little Big Thing

Reggel búcsút vettünk kis bungalónktól, hogy újra észak felé forduljunk. Egyébként ez volt az első szállásunk, ahol volt folyóvíz. Úgy értem, a csapból valóban a Mekong vize jött.

Mai napra egy könnyed, pihentető sétát terveztünk, de a térkép léptéke felülbírálta szándékunkat. A Don Det sziget – ez úgy hangzik, mint a La Manche csatorna – partján indultunk dél felé, hogy aztán a régi rakpartot elérve a néhai vasútvonalat követve menjünk tovább. Ez az egyetlen vasútvonal Laoszban, ami megépült és működött is. Mára már természetesen felszedték. Eredetileg sem volt hosszú, csak pár kilométer. Arra szolgált, hogy a hajózhatatlan Mekong szakaszon ezzel vigyék át az árut az egyik rakparttól a másikig. Francia fejlesztés, és azt hiszem, az egyetlen az országban. Valahogy úgy voltak a franciák Laosszal, mint egy nagymama a rossz forgótárcsás mosógéppel. Útban van, foglalja a helyet, de talán még jó lesz valamire.

Megreggeliztünk és kifizettük a számlánkat az igen jó kedélyű tulajdonosnál, aki mindenen hangosan vihogott. Először azon, hogy elfelejtette a teljes számlát, és csak a reggelinket számolta fel, aztán azon, hogy a másik vendég visszajáróját nekünk akarta adni, harmadszor meg azon, hogy megjegyeztem, igen előnyös a vele való üzletelés.

Ugyanott reggeliztünk, ahol este sörözni voltunk. Érdekes, hogy a helyet csak külföldiek látogatják, pedig nincsenek elrugaszkodott árak, és a kaja is jó. Az étterem és egyben vegyesbolt családi vállalkozás, az anyuka, akiről tegnap kiderült, hogy van egy 3 éves és egy 3 hónapos gyereke, ugyanúgy dolgozott reggel kilenckor, mint tegnap este tízkor.

Reggeli után, ahogy kiléptünk a szállodánkból, pont megállt egy sawngthaew az ajtó előtt, amivel kivitettük magunkat a buszállomásra. Ez az egyik helyi tömegközlekedési eszköz, a neve kétsorost jelent, mivel tulajdonképpen ez egy teherautó két paddal a platóján, ami méretben lehet bármekkora. Ami az orrunk előtt állt meg, az egy egészen kicsi példány volt, éppen hogy csak be tudtam magam zsúfolni a hátizsákkal a bádogtető alá.

A sokáig alvás úgy alakult, hogy fél kilenckor kopogtak az ajtónkon. Ott állt a recepciós lány, és kifejtette, hogy Lao. Ebből egyértelművé vált, hogy a busz a keresztkérdések ellenére nem este indul, hanem reggel, viszont nem fél nyolckor, hanem fél kilenckor. Pontosabban fél kilenc után valamikor. Kereken öt perc telt el az ébredésünktől addig, hogy teljes harci díszben lent álljunk a busz mellett. Mint mindig, a rohanás meg a korán kelés teljesen felesleges volt. A busz ugyan ott állt, de még csak ott tartottak, hogy telerakják zöldséggel. Ez nem tűnt túl logikusnak, de nem foglalkoztunk vele, Ázsiában minden lehetséges. Utasként csak mi voltunk, és ebből azt gondoltuk, hogy sokáig fogunk körözni, mire megtelik a busz, ennek ellenére mikor elindultunk nem sokat tököltünk, ráfordultunk a helyes irányra, és két óra alatt elértük a laoszi határt. A vietnámi oldalon beütöttek néhány pecsétet, és már mehettünk is. A Laoszba való belépés már nem ment ilyen egyszerűen. Nem a bürokrácia miatt, hanem mert egy darabon elfogyott az út és pont ezen a darabon elakadt egy busz. Tulajdonképpen visszatolathatott volna a sáros emelkedő aljába, de tudta jól a sofőr, hogy akkor aztán senki nem fogja kihúzni. Így aztán néztük egymást egy darabig, hátha történik valami. Gépek ugyan dolgoztak a környéken, de láthatólag egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van az úton.