Reggel hatkor csörgött a vekker. Reza azt ajánlotta, hogy menjünk korán a homokdűnékhez, mert akkor még nincs meleg. Tapasztalatból tudtuk, hogy nagyon igaza van, és nagyságrendekkel kellemetlenebb tűző napon homokdombokat mászni, mint korán kelni.
Fél hétre jött értünk a taxi, de párszáz méter után a sofőr kiszállt, és Reza vette át a helyét, hogy a falu után letérve az aszfaltról Dakar rallys porcsíkot húzzunk magunk után. Százas tempóval kavartuk fel a homokot magunk mögött, miközben elhaladtunk egy tanya mellett, ami inkább várnak nézett ki. Nagy négyzet alaprajzú terület magas vályogfalakkal, oldalanként három bástyával. Jó környék lehetett ez pár száz évvel ezelőtt.
Meg sem álltunk a homokdűnékig, kivéve, hogy elvigyünk egy öregembert, aki fuvarra várt. Úgy tűnik elég bevett szokás errefelé a stoppolás.
A dűnéknél leparkolva levettük a bakancsot, mert az inkább csak árt, mint használ, ha dűnéket mászik az ember. Még kimondottan hidegnek éreztük a homokot. Ezért is jó, hogy nem később jöttünk, ráadásul a fények is fantasztikus formákat rajzoltak ki a homokbarázdákban, a fűcsomók közt és a dűnék gerincén. Eltöltöttünk vagy másfél órát a felmászással, leszaladással, gyíkok hajkurászásával, és a homokban össze-vissza tekergő nyomok tulajdonosainak találgatásával. Mire kilenc körül hazaindultunk, a nap felőli oldalon kimondottan kellemetlen hőmérséklete volt a homoknak.
Visszafelé más útvonalon mentünk, megállva a két faluban is, hogy megnézzük a hagyományos tornyokat. Az egyik vályogból épült, és elindult az összedőlés rögös útján, de még fel lehetett mászni. A másik kőből épült, nagyobb is volt, jobb állapotú is, csak az alsó szinten volt kicsit sok a szemét benne. Alapvetően a kerek torony dupla falú, a két fal között vezet fel körbe a lépcső, ahonnan az emeletek ajtajai nyílnak. Védelmi szempontból előnytelen a sok ablak, természetes megvilágítás tekintetében viszont kimondottan előnyös lenne. Nyilván a védelmi funkcióra helyezték a hangsúlyt, úgyhogy nagyjából tök sötétben kellett fel-, illetve lemászni.
Még egy helyen megálltunk, méghozzá egy barátnál, teázni, utána már csak Toudeshkben ebédre, amit délutáni szunya követett. Főleg G vette ki ebből a részét, én csak heverésztem.
Mikor végre előkerültünk, mondták, hogy akkor mehetünk piknikezni, tudok-e motort vezetni. Hát honnan tudjam?! Sose próbáltam!
Bemutatták az eszköz kezelését, aztán hajrá. Nem egy nagydarab motor, inkább robogó, de váltani azért kellett. Az egyikre ült a család, sorrendben apa, két gyerek, anya lezárásként, a másikra mi.
Indulásom meglepő egyensúlyvesztéssel indult, így rögtön lehorzsoltam a könyökömet a kikanyarodásnál. De mielőtt mindenki röhögni kezdene, nem az aszfalt, hanem a fal volt a hibás, nem nyaltuk fel a falut az első méteren.
Az a jó a kis falvakban, hogy a forgalom is kicsi, így az első kereszteződésekben nem okozott problémát, hogy a féket keresgélve csak úgy áthajtottam. Az első komoly problémát egy kanyarban éltük át. Kanyarban G úgy érezte, hogy neki ellent kell tartania és inkább kiülte a motort, mint bedőlt volna. Lehet, hogy inkább vitorlázni kéne. Ennek következtében kicsit billegni kezdtünk, amitől viszont megijedt, és megkapaszkodott. Ballal a bal, jobbal a jobb mellbimbómban. Tudom, férfiaknál nem lényeges testrész, de fáj. Ettől üvölteni kezdtem, amitől még jobban megijedt, mert azt hitte, tényleg baj van, ezért szorosabban markolt. Úgy néz ki, hogy ez a motorozás csak számomra veszélyes, neki csak félelmetes.
A piknik gyakorlatilag a legközelebbi fa alatt lett megtartva a következő falu szélén. Sárgadinnyét - vagyis valami hasonlót -, és narancsot ettünk, aztán az öntözőcsatorna vizében kezet mostunk, illetve a gyerekek lelkesen fröcskölték egymást. Hazafelé már egészen ízirájder volt, bár G halálfélelme nem akart múlni.
A ház előtt azt hittem vége a motoros bandázásnak, de csak tankoltunk. Most már készen állunk a sivatagra, mondta Reza, és már mentünk is tovább. Szép tájakon motoroztunk, bár az én figyelmemet az kötötte le, hogy a gödrök kerülgetése közben megtaláljam a váltót, G pedig továbbra sem bízott képességeimben, úgyhogy ő sem a tájat nézte.
Megérkeztünk egy újabb baráthoz, ahol újabb teát ittunk, kis cukorkával lekísérve, aztán a kertben az eperfák termésével kentük össze magunkat. Elbúcsúzva újra motorra pattantunk, és tűztünk vissza Toudeshkbe. A falu szélén a lejtőn 55 km/h-ba is belehajszoltam, szépen leforogta.
A faluban persze még nem haza mentünk, hanem végiglátogattunk még pár barátot, megittunk pár liter teát. Angolul beszélő emberrel nem találkoztunk, úgyhogy mi inkább csak néztük az életet, és hallgattuk, ahogy fársziul megy a csevely.
A menetrend mindig ugyanaz. Megérkezve betessékelnek, ahol a vendégek jó hangosan beköszönnek, főleg a férfiak, hogy a ház asszonynépe magára kaphasson valamit. Mondjuk egy csadort. Aztán mindenki kilép a cipőjéből és bemegy a szobába. Mi még egy félórácskát fűzögetjük a bakancsainkat az előtérben, aztán mi is letelepedünk a szőnyegre. A legtöbb ház elég nagy, a nappali különösen, de lehet, hogy csak azért tűnik így, mert a berendezés ebben a szobában kizárólag egy darab tévé, illetve párnák a fal mellett.
Beszélgetés közben aztán a valamelyik lány –ha van kéznél – behozza a teát, meg a cukrot. A cukor természetesen mindenhol házi darabolású kockacukor, ami teába helyezve hosszan megőrzi konzisztenciáját. Nem is arra van tervezve, hogy gyorsan szétessen és feloldódjon. Csak mi dobáljuk a teába, mindenki más a szájába véve egyet szürcsöli a teát. A tea mellé általában jár egy kis süti, vagy cukorka, éppen mi van otthon. Aztán egy, vagy két kör tea után búcsú és indulás.
Azt hiszem, hogy Iránban menő dolog külföldieket ismerni, ezért is hurcolásznak végig a falun. Meg talán ezért is van, hogy az utcán mindenhol és állandóan hellóznak.
És mikor hazaértünk, megtaláltam a szederfák utolsó termését az ingzsebemben. Lehet találgatni, hogy fehér, vagy fekete fajta volt-e.
Vacsora után még lejátszottam egy sakkpartit Nasimmal, a kislánnyal. Patthelyzet alakult ki, hihetetlen módon nem vesztettem.
Utolsó kommentek