Reggel már hétkor felébredtem, ami eléggé felesleges dolog, de hát mit lehet tenni. Először blogot írtam, aztán fogtam magam és elindultam körülnézni az esfahani szállodapiacon, bízva abban, hogy találok valami olcsóbbat, vagy legalább jobbat ugyanennyiért. Röviden: tévedtem. Marad az Amir Kabir Hostel, plusz a hálózsák kombináció.
Egyébként a szobánknak van ablaka, sőt egy komplett üvegfal néz délnek. Valószínűleg az elmúlt napok ablaktalanságának kiegyensúlyozása miatt van így, viszont megvan az a hátránya, hogy meleg, ami az úgynevezett légkondícionáló (falon lévő rácsból hangosan levegőt lehelő berendezés) meghibásodása miatt különösen meleg. Közben felajánlották, hogy költözzünk át egy másik szobába, vagy esetleg megjavítják a lyukat a falon. Inkább költöztünk, mert a másik szobában három ágy van, meg csap. A csap előnye nyilvánvaló, a harmadik ágy meg arra jó, hogy rá lehet pakolni. Ebben elég jók vagyunk, úgyhogy pár másodperc alatt elborította a gönc.
Két fontos elintéznivalónk volt. Az egyik, hogy mosodát találjunk, mert a csapban lötybölt zoknik már olyan kemények voltak, hogy használat előtt egy kicsit meg kellett gyűrögetni őket. A többi ruhadarabról nem is nyilatkozok. A másik, hogy internetet kellett találni. Ez nem egy nagy kihívás, mert rengeteg internet café van Iránban, de mindenképpen elrendezendő.
Mint kiderült mosást vállalnak a durván túlárazott szállodánkban, úgyhogy azt rájuk bíztuk, internet meg van a szomszédban, ráadásul minden gond nélkül be lehet dugni a gépünket. Két óra alatt jóllakattuk a blogot bejegyzésekkel, és feltöltöttük a képeket is. Érdekes, hogy a képeket simán lehet feltölteni a Picasa programjával, de maga a weboldal le van tiltva. Nem tűnt még fel, de biztos sok a pucér nő rajta. Pillanatra meg is ijedtem, hogy nem tudom a képeket kirakni, de azért a rendszer közel sem tökéletes, a gmail postafiókból simán be lehet lépni a Picasa webgalériájába. További letiltott oldalak között az index.hu-t fedeztük fel. Bizonyára Irán-ellenes írásai miatt került a listára. Gondolom a rengeteg magyarul beszélő iráni fiatal megmételyezésének leállítása volt a cél. Esetleg azon is vannak pinák. Tényleg ebben az országban két dogot tilos: a tömegeket izgatni és magadat. Amúgy rendben van minden.
Mire jó meleg lett, addigra végeztünk mindennel, elindultunk a városba. Első utunk az Imám térre vezetett. Ez a világ második legnagyobb tere, a Tiananmen tér után. Gondolom, valahol van egy lista a terek különböző paramétereivel. Kíváncsi lennék, hogy a monori főtér hanyadik a listán, valamint hogy a soproni főtér macskaköves kategóriában szerepel-e az első százban, illetve hogy a terek alapterülete hogyan számít? Nettó, vagy bruttó? Mármint a szobrok és/vagy mauzóleumok által elfoglalt helyet beleszámolják-e, vagy nem? Illetve tv-n nézve a Vörös tér nagyobbnak tűnik.
Teljesen mindegy, mert a számok hazudnak. Az Imám tér a világ egyik legszebb tere, és ezt simán rá merem mondani úgy, hogy közel sem láttam a világ összes terét. Mondjuk azért a világ lakosságának nagy részével ellentétben én, láttam a monori főteret.
Végigsétáltunk a szinte kihalt téren az Imám mecsetig. Meleg volt, és vakított a nap, hunyorogtunk is rendesen. Milyen könnyű a kínaiaknak, nem is tudják! Egyébként az Imám tér, meg az Imám mecset is Sah néven futott régen, de hát régen elnyomás volt. Aztán jött a ’79-es forradalom, és elsöpörte a korrupt rendszert és másikat rakott a helyére. Értsd: másik korruptat. Egy Amerikában élő iráni házaspár szerint sok minden nem változott, akkor is jött a titkosrendőrség és elvitte a nagypofájúakat, meg most is, csak a sah jóban volt Amerikával, így ezeket a dolgokat akkor nem szellőztették meg a hírekben, most meg igen. Szóval ez az izgatás dolog már akkor sem volt egy életbiztosítás.
A melegben elpilledve a mecset bejárata mellett üldögéltünk az árnyékban, a viszonylag hűvös kövön és néztük a teret. A mecset éppen zárva volt az esedékes imaidő miatt, bár azért tömegek nem lepték el hajlongani. Ráadásul ünnepnap is volt, Fatima, Mohamed lánya, halálának évfordulója. Kicsit furcsák ezek az évfordulók, hogy minden évben más napra esnek, de hát ezzel jár, ha holdnaptárat használ az ország. Ráadásul az iráni naptár nem egyezik meg a többi muzulmán ország naptárával sem, mert míg Iránban az év 365 napos, addig a többi iszlám országban 354, így aztán mára begyűjtöttek egymáshoz képest is negyven év eltérést, szóval ma, 2009-ben Iránban 1388 van, a többi iszlám országban pedig 1430. És ezek csak az évek, a hónapok teljesen reménytelenek.
Addig üldögéltünk, nézelődtünk, hogy kinyitott a mecset is. Jegyet kell venni, és már mehet is a hitetlen nézni a világ csodáját.
Ez a mecset lehetne kék mecset, ellenben az isztambulival. A teljes felületét túlnyomó részt kék csempe fedi, kivéve a kaput, mert azt ezüst. Rejtély, hogy az a nép, aki ezeket a mecseteket leburkolta, hogy tud olyan igénytelenül csempézni a fürdőszobákban. Mondtam már, hogy Irán ellentmondásos?
A mecset nagy kupolájának az akusztikája is legendás, nemcsak a burkolata. A 36 méter belmagasságú kupola közepe alá állva sikerült nekiállnom objektívet cserélni. Észvesztő, hogy milyen hangerővel hallja az ember még egy hátizsák zipzárjának kihúzását is, arról a dörrenésről nem is beszélve, mikor helyére kattan az objektív.
A mecset után testi táplálékra vágytunk, ami a felejthető étkezések listáját gyarapító falafel lett, majd egy teára leballagtunk a Si-o-Seh hídhoz, vagyis a 33 lyukú hídhoz, bízva benne, hogy így május végén még van funkciója. Nem volt, a folyó már teljesen kiszáradt a majd 300 méter hosszú híd alatt. Persze lehet, hogy széles, de mégsem egy kiszáradt Dunát kell elképzelni, mert a legnagyobb mélysége még ereje teljében sincs egy méter.
Ittunk egy teát a híd boltívei alatt kialakított teaházban, ami nagyon kellemes lehet, ha folyik a víz. Vagy mi úgy képzeljük, hogy kellemes, de soha nem lehet tudni. Érdekes módon Iránban is bátran szórják a szemetet a folyóba, pedig azt gondolná az ember, hogy a sivatagban megbecsülik a vizet.
Délután egy nagyszülő korban lévő német házaspárral beszélgettünk, akik motorral járják be Iránt és a környező isztánokat. Mikor besötétedet, visszamentünk megnézni az Imám teret. Rengeteg ember volt mindenfelé, a füvön mindenhol piknikező családok, focizó gyerekek, sőt még volt éjszakai tollaslabdázás is, mint extrém sport. Hiába, este van elviselhető hőmérséklet. Kicsit körbesétáltunk, összefutottunk a németjeinkkel, aztán letelepedtünk mi is a fűbe, hogy szemléljük a tömeget. Rövidesen a közelben ülő családok elkezdték hozzánk küldözgetni lányaikat, egy tálka uborkával, sárgadinnyével, szotyival. Aztán az egyik csapat meg is hívott minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Dinnyét ettünk, meg valami fogtörő édességet, közben a világ dolgairól beszélgettünk. Felvilágosult család volt, de G mégis a lányok közé én meg a fiúk közé kerültem. Hiába a megszokás az megszokás. Véleményük szerint a választások után sem fog semmi változni, mert a kormány marad, csak a sofőr lesz más. Ezek szerint Iránban nem a sofőrök az őrültek az utakon, hanem az autók.
Utolsó kommentek